A techvilág töketlen urait kipécézni egy szatírához könnyű célpont, hiszen minden, amit amúgy egy átlagember szégyellne, azt Zuckerberg, Bezos, Musk, Altman gondolkodás nélkül megteszik, a saját maguk által létrehozott platformok miatt pedig még különösebben a véka alá sem rejtik azt, hogy néha ők is teljesen hülyék. Teljesen hülye emberekből viccet csinálni viszont nem könnyű feladat, és a Mountainheadnek nem is sikerül egyáltalán, hiszen milyen extrát tud adni az, hogy egy kitalált megalomán futóbolondot nézünk, ahogy ordibál a sorstársaival, ahhoz képest, hogy egy igazi megalomán futóbolond ordibál online. Vagy, mondjuk, ott áll a Fehér Házban az elnök mellett.
A röhejes, gazdag emberek óriási befolyásáról szól a Mountainhead, az Utódlást alkotó Jesse Armstrong első játékfilm hosszúságú rendezése – szándékosan nem filmet mondok: a Mountainhead a jelenleg Max néven futó streamingszolgáltatóra készült –, és ha nem tudnánk az embert mögötte, akkor is könnyű lenne párhuzamot vonni a Roy-médiabirodalom és a utah-i luxusházban összegyűlő mogulok miatt.
A brit Armstrongot egyértelműen vonzza az, hogy ezek a megvetendő emberek milyen gyarló tulajdonságokat hordoznak magukban, és mekkora beszarik tudnak lenni akkor, amikor a saját kezükbe kell venni egy helyzet megoldását, és teljesen érthető módon lenyűgözi az a szakzsargon, ahogy beszélnek. Az Utódlás felső ezres nagyvállalati beszédét a Mountainheadben a teljesen megfejthetetlen, mémekkel, online betűszavakkal, ironikus rövidítésekkel működő hadarásra cserélte le, mintha valaki gyorsan próbálná felolvasni bármilyen közösségi média feedjét, mielőtt 10 másodperc után frissülne. A magyar feliratban ezt ne keresse senki, ott sikerült kilapítani minden utalást a szigmaságra és őserőre.
A nyelvezet ritmusa és a közeg az, amiben a Mountainhead emlékeztet az Utódlásra, és sajnos ezeken kívül csak és kizárólag rosszabbul jön ki az összehasonlításban, még ha készült is olyan rész, amiben a Roy klán elmegy síelni, vagy éppen hosszan kell versengeniük egy kegyetlen techcég vezetőjével. A sorozat előnye az volt, hogy időnként bevitte a teljesen kívülálló átlagemberek szemszögét is, ahogy lavírozni próbálnak ebben a szupergazdag őrületben – konkrétan Greg kuzin karaktere erre épült, ahogy aztán őt is benyeli a kapitalista, emberfaló örvény. A másik pedig az a nem elhanyagolható tény volt, hogy egy Utódlás-résznek hatvan percen belül vége volt, és a következő rész nagyon sokszor egy teljesen más helyzetet mutatott be az előzőhöz képest, más tétekkel, szereplőkkel, a két rész között eltelt időben radikális változásokkal.
A Mountainheadből mindkettő hiányzik, a kellemetlen emberek közelségére pedig rá is játszik azzal Armstrong, hogy az egész történet egy darab, röhejesen drága, tájsebnek kinéző házban játszódik, ami ráadásul Ayn Rand Az ősforrásának eredeti címéről kapta a nevét. Nem lehet menekülni a techbrók elől, ahogy a való életben sem. És a Mountainhead a való életről, sőt, a mi világunkról szól, ahol a legnagyobb közösségi média bevezetett egy csomó olyan mesterséges intelligenciás funkciót, amitől a világ hirtelen egyszerre bedurrant. Japánban leállt a kereskedés a tőzsdén, Afrikában és Közép-Ázsiában faji tisztogatások kezdődtek kamu-MI-videók miatt.
Éppen akkor, amikor a világ négy techcézárja összejön egy pókerpartira: a Musk-szerű radikális (Cory Michael Smith), az etikus milliárdos (Ramy Youssef), a rákbeteg apafigura (Steve Carell) és a csapat csórója, a csak félmilliárdos tőkével rendelkező házigazda (Jason Schwartzmann). Mindenki akar valamit a másiktól, de ők így együtt egy dolgot szeretnének. Az az egy dolog pedig az, hogy lássák a világot égni, hogy a hamvakból újat építsenek. Egészen véletlenül nagyjából erről szólt az új Mission: Impossible-rész is.
Armstrong a Mountainheadet gyorsan írta, gyorsan forgatta, részben azért is, hogy nehogy meghaladja a valóság esetleg azt, amiről szól, részben pedig az Utódlásban megszokott módszer miatt is, ahol a színészek azt csinálhattak, amit akartak, mozoghattak bárhogy, feltéve, hogy a szövegüket elmondják. A végeredmény viszont ennek tudatában még inkább tűnik rettenetesen fárasztónak: négy színész egymásra licitálva, minél sajátosabb tikkekkel próbál elmondani modern televíziózásba illő dialógusokat.
Youssef jár talán a legrosszabbul, akinek a szemmeresztgetés és a csibészes mosoly jut akkor, amikor a többieket cikizi, de nincsen sokkal lemaradva mögötte Schwartzmann a csapat lábtörlőjeként, akinek a hebegés-habogás marad csak. Akárhogy kapálózik is bárki, nem lesz viccesebb/borzasztóbb, mint a láncfűrészt lóbáló Elon Musk, vagy az űrbe cowboykalapban utazó Jeff Bezos, nem létezik az a fajta internetről összehalászott, csípősnek szánt mondat, ami bármikor le tudná ezt pipálni.
Így semmi más nem marad, mint a próbálkozás. Armstrong ráadásul mintha két különálló részből rakta volna össze a forgatókönyvét. A Mountainhead első felében ezek a hiperbefolyásos, gigagazdag emberek rájönnek arra, hogy gyakorlatilag felvásárolhatnak komplett államokat a krízis kellős közepén, és ezt meg is teszik. A másodikban pedig rádöbbennek arra, hogy az egyikőjük morális iránytűje az, ami a megalománia gátja, úgyhogy úgy döntenek, kiiktatják.
Az első részben az egyikőjük egy dél-amerikai állam új elnöke lesz, és a moziteremből irányítja a kormányt, a másikban szerencsétlenkedve próbálják megfojtani a haverjukat. Biztos ebből a fura kettősségből nőne ki a Mountainhead humora, vagy legalább éleslátása, de sosem jutunk el odáig. Mindenki egy hólyag, mindenki hólyagságokat csinál, hólyagok kezében az egész világ. Mesélj olyasmit, amit nem tudok.
Érdekes jelenség ez, hogy az Utódlás után a főbb alkotók nem tudták elengedni azt, hogy bemossanak egyet megint a képmutató gazdagoknak. A tizenhat epizódot rendező Mark Mylod elkészítette magas gasztronómiát cikiző A menüt. A producer, és az első részt rendező Adam McKay megrendezte a Ne nézz fel!-t, amiben szintén megkapja a magáét egy bizonyos techguru. És most itt van a Mountainhead. Mintha az utóbbi években húzóerő lehetett volna a marketingben, hogy valami jól bemos egyet a nagyon gazdag embereknek. Nemcsak húzóerő, hanem cannes-i fődíj is járt érte nemrég. Ha összeraknánk mindhármat, talán összeállna valami igazán jó, A menüben megvolt a stílus, a Ne nézz fel!-ben a sztárok, a Mountainheadben az alaphelyzet. Önmagában mindegyik után csak a hiányérzet marad, ez alól a Mountainhead sem kivétel.
A Mountainhead június 1-től látható a Max műsorán.
