2023 júniusában a fél világ azt figyelte, hogy mi történik a Titan nevű apró tengeralattjáróval, ami a Titanic roncsaihoz merült, és az expedíció közben eltűnt. Pár nap alatt világossá vált, hogy a jármű összeroppant a mélyben, az utasai pedig meghaltak. A tragédiáról a Netflix készített dokumentumfilmet, amiből egyértelműen kiderül: a tengeralattjárót tervező és gyártó OceansGate Expeditions tudott a problémákról, a vezérigazgató, Stockton Rush pedig a mérnökök aggodalmait teljesen figyelmen kívül hagyva irányította az eszközt a mélybe, ahol ő maga is odaveszett.
„Ez az egyik legbiztonságosabb közlekedési eszköz a világon” – mondta Stockton Rush a CBS-nek egy interjújában, amire a riporter, David Pogue azt válaszolta: „ezt mondták a Titanicról is”. Ez a két mondat baljós elővetítése annak, ami valójában a Titannal történt, Pogue pedig valószínűleg azóta áldja a szerencséjét, hogy amikor ő maga 2022 nyarán merült az eszközzel, nem történt tragédia. A Netflix dokumentumfilmjében az újságíró azt mondta: a merülés előtt többen arról tájékoztatták, hogy az expedíció teljesen biztonságos, ráadásul a Titanic egyik legnagyobb szakértője, Paul-Henri Nargeolet is a fedélzeten volt, ami megnyugtató volt neki. Nargeolet végül szintén odaveszett az utolsó expedíción.
A veterán produkciós cég, a Story Syndicate által készített Netflix-film nem a szokásos történetmesélési eszközökkel él. Nem a katasztrófától indul, hogy aztán visszafejtse, hogy mi történt, sokkal inkább az azt megelőző közel tízéves kálváriára összpontosít, így a film inkább azt mutatja be, hogy a becsvágy és a hírnév hajszolása hogyan vezetett a tragédiához. „Bizonyos értelemben ijesztőbb megérteni a döntéshozatalt az elmúlt tíz évben, ami ehhez a pillanathoz vezetett – mondta Mark Monroe, a film rendezője. – Határozottan úgy érzem, hogy ha a civilek, akiket az OceanGate küldetésspecialistáknak nevezett, hogy megkerüljék a kereskedelmi tengerészeti biztonsági előírásokat, látták volna az út során meghozott döntéseket, sokkal kevésbé szálltak volna be a tengeralattjáróba. És azt hiszem, ez nem volt egyértelmű, vagy nem tették egyértelművé a nyilvánosságnak.”
Az OceanGate-et a mérnöki háttérrel rendelkező Rush 2009-ben alapította Seattle külvárosában. Az volt a törekvése, hogy forradalmasítsa a mélytengeri utazást a nagyobb tömegeknek. A munkája középpontjában az állt, hogyan lehet könnyebbé és gyorsabbá – és így kereskedelmileg életképesebbé – tenni a mélytengeri tengeralattjárókat, amik korábban általában nehéz acélból és titánból készültek.
A dokumentumfilm egy sor olyan szakértőt szólaltat meg, akik dolgoztak az OceanGate merülőegységein, és akik a végzetes merülés előtt felmondtak biztonsági okokra hivatkozva. A filmből egyértelműen kirajzolódik: többen felszólaltak a vezérigazgatónak arról, hogy a tengeralattjárói nem biztonságosak, Rush azonban – legtöbbjük szerint a hírnévtől és a pénztől megrészegülve – nem foglalkozott az aggodalmaikkal. A Titan Rush-t vakmerő, meggondolatlan, a biztonsági aggályokra magasról tevő felfedezőként ábrázolja, és bár ő már nincs életben, hogy megvédje magát, a felvételek és a dokumentumok is azt bizonyítják, hogy valóban tudott a biztonsági problémákról, de nem foglalkozott velük.
A tragédia középpontjában az állt, hogy a Titant egy, a tengeralattjárókban teljesen új anyaggal alkották meg: az eszköz hajótestét több réteg, műgyantával kevert szénszálból készítették. Bár a szénszál strapabíró anyag, tengeralattjárót még senki nem készített belőle, mert nem bírja jól a nyomást, ahogy azt a Titan esete is jól mutatja. A tragédiának voltak előjelei: az eszköz semmilyen műszaki teszten nem mérette meg magát, és állandóan meghibásodott.
Nem is kellett nagy műszaki tudás ahhoz, hogy valaki rájöjjön, nem a legbiztonságosabb merülési módszerről van szó, mert a Titan folyamatosan kattogott, ami arra utalt, hogy a szénszálak elpattantak a belsejében. Egy ponton még repedést is találtak rajta, amit az egyik merülőpilóta vett észre, erre válaszul Rush inkább kirúgta a főmérnököt, ahelyett, hogy beismerte volna: a szénszálas technológia nem a legjobb megoldás a mélytengeri merülésre.
Mindezen hibák ellenére a Titannak voltak sikeres merülései: egészen pontosan 80, ebből 13 a Titanic mélységéig. Az OceanGate 2021 és 2023 között több alkalommal szervezett Titanic-túrákat, amikért fejenként 250 ezer dollárt (nagyjából 88 millió forintot) kért a résztvevőktől. A Titanic megtekintéséhez Új-Fundland partjaitól körülbelül 600 kilométerre kell lemerülni, 3800 méterrel a felszín alá. A cég azt állította a Titanról, hogy az a világ egyetlen olyan, magántulajdonban lévő, ember által vezetett tengeralattjárója, ami képes négyezer méteres mélységbe merülni.
Rush azt is állította a film szerint, hogy cége együttműködik a Boeinggel, a NASA-val és a Washingtoni Egyetemmel is, bár hivatalos partnerségre nem került sor. Valójában egy, a Titan korai terveiben részt vevő Boeing-mérnök 2012 márciusában emailben azt írta Rush-nak, hogy úgy gondolja, nagy a kockázata egy jelentős meghibásodásnak négyezer méteres vagy akár annál kisebb mélységben.
Rush-nak családi kötődése volt a Titanichoz, a dokumentumfilmben elhangzik, hogy felesége, Wendy annak a Strauss családnak a leszármazottja, akik a Macy’s áruházlánc tulajdonosai voltak. Ida és Isidor Strausst szokták a Titanic valódi szerelmespárjaként emlegetni, a történetük még James Cameront is megihlette, aki az 1997-es Titanic-filmben megemlékezett róluk azzal a jelenettel, amikor egy idős házaspár összeölelkezve várja a biztos halált a hajón. Ida Straus szobalánya, Ellen Bird túlélte a katasztrófát, és azt mondta: Isidor nem volt hajlandó mentőcsónakba szállni, amíg a nők és a gyerekek el nem hagyták a hajót, Ida viszont nem hagyta ott a férjét, így mindketten odavesztek.
Ilyen történettel a háta mögött nem csoda, hogy Rush-t érdekelte a Titanic, a motivációja azonban a dokumentumfilm szerint nem igazán a tudományos felfedezés, inkább a hírnév volt. Bonnie Carl könyvelő azt mondta: az óceáni merülésben Rush olyan akart lenni, mint Jeff Bezos vagy Elon Musk, akiket „nagy farkaknak” (big swinging dicks) nevezett. Matthew McCoy, az OceanGate egy korábbi munkavállalója pedig arról beszélt, hogy Rush meg akarta kerülni az Egyesült Államok biztonsági szabályozását, és azt mondta neki, hogy ha nem sikerül, „vesz magának egy képviselőt”.
Tony Nissen korábbi OceanGate-mérnök egyenesen azt mondta a vezérigazgatóról, hogy majdnem pszichopata, de biztos, hogy nárcisztikus. David Lochridge korábbi OceanGate-alkalmazott pedig azt mondta, felvétele van arról, amikor Rush arról beszél, hogy ő megmutatja, hogy nincs igazuk azoknak a szakértőknek, akik szerint a szénszálak nem bírják a nyomást.
A szénszálak ugyanis hajlamosak elszakadni, ha nyomás éri őket, ami az egész struktúrát gyengíti. A dokumentumfilmből kiderül: mindenki, aki dolgozott már szénszálakkal, azt mondta Rush-nak, hogy ne csináljon ilyen tengeralattjárót. Lochridge úgy vélte, hogy a hajótest minden egyes merüléssel károsodhatott. Ő összeállított egy jelentést, amiben több problémát is felvetett a tengeralattjáró kialakításával kapcsolatban. Ezután behívták egy megbeszélésre, ahol elismételte a problémákat, erről egy felvételt meg is mutatnak a dokumentumfilmben. Az OceanGate vezetője, Rush ezen azt mondta: „Nincs kedvem meghalni. Van egy kedves unokám. […] Nem halok meg. Senki sem hal meg az én felügyeletem alatt”.
Ahogy a biztonsági problémák kiderültek, egyre több alkalmazott hagyta el a céget, Rush pedig az egyetemről frissen végzett mérnökökkel töltötte fel az üres helyeket, akik a szénszálas rendszerekhez ugyan értettek, de tengeralattjáróval soha nem foglalkoztak.
A dokumentumfilm alapján Lochridge volt az egyetlen, aki a felmondása után a Munkahelyi Biztonsági és Egészségügyi Igazgatósághoz (OSHA) fordult, ahol el is kezdték kivizsgálni az OceanGate-et. Rush erre válaszul beperelte Lochridge-et, aki aztán visszaperelte, és szövetségi szintre szerette volna emelni a dolgot, hogy nyilvánosak legyenek az adatok, de végül kifogyott a pénzből, és az OSHA is lassan haladt a nyomozással. Az ügy elhalt, az OceanGate pedig csinálhatta tovább, amit elkezdett.
A film szerint a Titanon nemcsak a szénszálas vázzal, hanem az elektronikával is voltak problémák. Az utolsó teszteket a Bahamákon végezték, de kiderült az is, hogy a kísérleti modelleken egyetlen sikeres tesztet sem végeztek el, mielőtt elkezdték volna a valódi tengeralattjárót megépíteni. Rush több alkalommal kiképzetlen pilótákkal akarta vezettetni a járművet, mondván, PR-szempontból szerencsés, ha például a fiatal, gyakornokból projektmenedzserré avanzsált Emily Hammermeister, egy fiatal nő fogja irányítani a tengeralattjárót – egy átalakított PlayStation kontrollerrel.
A dokumentumfilm több olyan korábbi utast is bemutat, akik sikeres expedíción vannak túl az OceanGate valamelyik tengeralattjárójával. Közülük az egyik Jake Koehler youtuber, aki végül nem merült teljesen a Titanicig a rossz időjárási körülmények miatt. Ebből is látszik, hogy az OceanGate megpróbálta titokban tartani a műszaki problémákat, hiszen a fizetős turisták biztonságban érezték magukat.
De még az utolsó sikeres misszión is komoly problémák merültek fel a szénszálakkal, amik hangosan és egyre nagyobb arányban pattantak el, minél mélyebbre ereszkedett az eszköz. Alfred Hagen misszióspecialista szerint „az adatok ezután szignifikánsan megváltoztak”. Ezután a mérnökök már rá sem tudtak nézni a járműre, ami úgy indult el az utolsó útjára, hogy ezeket az elpattanásokat nem vizsgálták ki.
2023. június 18-án Stockton Rush vezette a Titant. A hajón tartózkodott még Hamish Harding 58 éves brit üzletember és felfedező, Shahzada Dawood brit–pakisztáni üzletember és tizenéves fia, Suleman Dawood és a Titanic-szakértő, P. H. Nargeolet. A Titan nagyjából egy órával és negyvenöt perccel a merülés kezdete után vesztette el a kapcsolatot a támogató hajóval. Már az első híradásokban számolták az órákat, hogy mennyi oxigén maradhatott a kabinban, és ez hány nap haladékot adhat egy mentőakciónak – már ha egyáltalán egyben van a Titan. Június 22-re a kutatócsapatok egy törmelékmezőre bukkantak, majd az OceanGate bejelentette, hogy a Titan utasai meghaltak. Az amerikai parti őrség közlése szerint a szétszóródott roncsok arra utaltak, hogy a tengeralattjáró darabokra szakadt a mélytengeri nyomás miatt.
A dokumentumfilm szerint az OceanGate azóta sem kért bocsánatot az áldozatok családjától, Nargeolet rokonai be is perelték a vállalatot. A felelősségi vizsgálat 2025 júniusában még nem zárult le. Lochridge szerint nem maguk a mérnöki hibák, hanem az OceanGate kultúrája felelős az öt ember haláláért: az, hogy a hibákra hogyan reagáltak, és hogy ezeket nem kommunikálták a nyilvánosság felé. „Hírnevet akart – mondta Rush-ra utalva. – És meg is kapta.”
