Elio Solís egy 12 éves, bilihajú, árvaságra jutott, magának való fiú, aki már-már autisztikus megszállottsággal rajong a világűrért, és mindenért, ami földönkívüli. Mivel a saját bolygóján nem találja a helyét, a fejében már rég a csillagok között él, az őt nevelő nagynénjével, Olgával heves, de alapvetően szoros viszonyt ápolnak. Eliónak saját nyelve van, barátai viszont nincsenek, saját hobbirádióklubjának ő az egyedüli tagja, itt próbálja befogni a jeleket abban reménykedve, hogy egyszer végre meghallják az idegenek a szavát, vagy legalább ő elcsípheti az egyik üzenetüket. Sokáig csak céltalanul kering, mint a Voyager-űrszonda, aztán egy nap válaszolnak neki fentről, és ezzel galaxisokon átívelő kaland veszi kezdetét, ami alatt többször is elhangzik a kérdés: egyedül vagyunk-e az univerzumban?
Elio a címszereplője a Pixar legújabb animációs filmjének, amelynek elég rögös volt az útja a megjelenésig. Eredetileg 2024 márciusára tervezték, aztán a különféle produkciós huzavonák és kényszerű átdolgozások miatt 2025 júniusára csúszott a projekt. A filmet Adrian Molina rendezte volna, de 2024-ben társrendezővé fokozták le, így Domee Shi és Madeline Sharafian vették át a főbb rendezői feladatokat.
A World of Reel nevű filmes blog szerint az elhúzódó folyamatok közben a büdzsé 300 millió dollárra duzzadt (ami az első bevételi adatokat látva közel sem fog megtérülni), és több nagyobb változás is történt a sztoriban és a szereplőgárdában a korábbi, 2023-ban közzétett kedvcsinálóhoz képest, ami még egy erőteljesebb sci-fi vonalat képviselt. A szinkronszínészek is cserélődtek: America Ferrera helyére Zoë Saldaña, a tizenhárom Oscarra jelölt, a gála előtt mégis botrányba fulladó Emilia Pérez című film színésznője jött.
Az érzésre csúnyán alulpromózott Eliót ennek ellenére nem érdemes temetni. A Disney tulajdonában lévő Pixar sokat bukdácsolt az elmúlt években (lásd a 2022-es Lightyear csúfos leszereplése), aztán a 2023-as Elemi és a rekordnagyot taroló Agymanók 2. visszahozták a reményt (és a pénzt is), most pedig az Elio is jelzi, hogy van még a stúdióban kraft és fantázia. Ha nem is robbant kasszát, az biztos, hogy szépen illeszkedik azoknak az emberi és szívhez szóló munkáknak a sorába, amire a stúdió neve sokáig garanciát jelentett.
Az Elio személyes, mély, de könnyed film, ami egy percig sem unalmas, az elsőre sablonosnak tűnő sci-fis körítést pedig szépen állították a tartalom szolgálatába. Bár messze rugaszkodik a földtől, nagyon is emberi történet ez, és végre ismét arról szól, ami a Pixar-mozikban a kezdetektől fogva gyakran visszaköszönt: csodabogárnak lenni néha fájdalmas, de megéri, a tökéletlenségünk vállalása és bátor megélése pedig a legnagyobb erő.
A film fő konfliktusát az adja, hogy a mindig rosszcsont és végtelenül kíváncsi Eliót felszippantja egy bolygóközi szervezet, pontosabban az Unióverzum, aminek minden létező galaxis a tagja, benne a legkülönfélébb élőlényekkel. Elióról tévesen azt feltételezik, hogy ő a Föld képviselője, a fiatal fiú pedig hirtelen nagyon fontos, körülugrált személy lesz az űrben, ahová mindig is tartozni akart. Nagy váltás ez azután, hogy otthon senki rá se hederített a légierőnél őrnagyként dolgozó nénikéjén kívül, de néha még neki is nehéz volt megértenie és elfogadnia az űrmegszállott 11 évest, akit végső kétségbeesésében egy rövid időre bentlakásos nevelőtáborba küldött.
Az Unióverzum lényeinek világa lenyűgöző és szórakoztató, a karakterdizájn pedig olyan igényes, hogy egy indie fejlesztőbrigád kísérleti videójátékában is simán elnézném ezeket a figurákat. Az egész univerzum – ami mintha csak Elio fejéből pattant volna ki – annyira élő és izgalmas, hogy egyszerűen a mozivásznon túl is a részei akarunk lenni. A galaxis uralkodói furák, színesek, és nincs bennük előítélet, így gond nélkül elfogadják és komolyan veszik a Földön gyakran lenézett Eliót. A fiú még nem tudja, hogy kicsoda, nem tudja, hova tartozik, de mégis, valahogy a galaxis legkülönösebb figurái értik meg. Tagságának egyetlen feltétele csupán az, hogy sikerrel tárgyaljon az Unióverzumot fenyegető gonosz nagyúrral, Lord Grigonnal.
Ezen a vonalon haladva a maszkulinitás dilemmáit is ügyesen – és kevésbé szájbarágósan – piszkálgatja film. Elio barátságot köt Grigon fiával, Glordonnal, aki egy védtelen, ártatlan selyemhernyó, de hamarosan vár rá a férfivá váláshoz elengedhetetlen beavatási ceremónia, ami után egy robusztus, fegyverekkel felszerelt páncélba kényszeríti őt az apja. A népüknél ez a tradíció, a páncél viszont csak egy álarc, amivel a saját kisebbrendűségi komplexusaikat szeretnék palástolni, erre pedig a selyemhernyóságát tagadó Grigon is rájön, miután veszélybe kerül a fia sorsa.
A filmben Elio is keresztülmegy egy belső utazáson, aminek a végére nem-csak mások, de ő maga is elhiszi, hogy szerethető, ezzel a felismeréssel pedig a Föld sem olyan ellenséges hely többé számára.
A 12-es korhatárral ellátott Elio néha morbid és horrorisztikus, itt-ott pedig elfér egy zombifilmes jumpscare vagy egy pici riogatás is. Annak ellenére, hogy van benne feszültség, az Elio nem az akcióra épít, és ettől igazán szerethető. Nincsenek nagy, látványos csaták (elvégre a cél épp ezek megakadályozása az Unióverzum békéje érdekében), a történet inkább a dialógusokra, a jellemfejlődésre és a már-már álomszerű montázsokra fókuszál. A gyomrosokat nem a robbanások adják, hanem az itt-ott klisébe hajló, labilisabb pillanatainkban azért mégis könnyfakasztó mondatok: „Nem mindig értelek, de akkor is szeretlek” vagy „Az egyediség néha egyedülléttel jár”.
A másik legfontosabb üzenet az, hogy nerdnek és kockának lenni jó. Pont mint Elio, aki gyermeki kíváncsiságának, megszállottságának és a képzelőerejének hála jut el a legszebb dolgokhoz az életben.
Eliót az űrben klónozzák, hogy a Földön is legyen ott valaki helyette. Egy ideig ez az alteregó helyettesíti őt otthon, és mivel ez az én kevésbé pörög a világűrön, Olga eleinte jobban is fogadja őt, aztán rájön a csalásra, ami elvezet a felismeréshez: az egyéniség nem replikálható, egy klón nem lehet nerd, nem lehet furcsa, és épp ettől válik semmilyenné. A különcség tehát nem is hiba, hanem érték, ráadásul a film mintha azt is kimondaná, hogy mind űrlények vagyunk, és ehhez még csáp sem kell a fejünkre.
Az Elio június 19-től látható a magyar mozikban.
