Ha egy nemzetközileg jegyzett előadó turnéra indul ma, a fellépéseken a spontaneitásnak általában elég kevés hely marad. Bevett dolog, hogy ezeken a turnékon azért nagyjából ugyanaz a műsor megy le minden állomáson, és inkább abból lesz hír, ha egy zenekar nem ír előre setlistet, vagy bátran cserélgeti a számokat, feldolgozásokat a turnéján. Lehet azt csinálni persze, hogy a koncert előtt valaki elzárja magát az információktól, és semmit nem néz meg a turnéállomások dallistáiból, a koncertekről kiszivárgó videókból. De ettől még valószínűleg egy centire kimért műsorral találkozik élőben, amiben egy technikai malőr vagy valamilyen nézői beszólás miatt billenhet csak ki az előre eltervezett medréből egy koncert.
Ehhez képest zavarba ejtő volt, hogy St. Vincent, azaz Annie Clark budapesti, a Magyar Zene Házában tartott koncertje kevés ponton tűnt megtervezettnek. Emiatt egyszerre volt néha kínos, néha nagyon szórakoztató a koncert, ami egy ponton a sok beszéd és csapongás miatt inkább már spontán esztrádműsornak tűnt.
St. Vincent eleve olyan felállással érkezett Budapestre, amiről előre nem sokat lehetett tudni. Az előadó a tavalyi, All Born Screaming című albumával turnézik Európában a nála megszokott, rockzenekaros felállással, de itt és Prágában is intimebb formában hirdetett fellépést. A Zene Házában csak Rachel Eckroth kísérte billentyűkön, Annie Clark pedig csak néhány számban gitározott, így elég lecsupaszított formában játszották el főleg az előző két lemez dalait. Clarktól nem idegen ez a formátum, adott már ki olyan lemezt korábban, amin ugyanígy saját dalait adta elő sokkal csendesebb, meztelenebb verzióba (ez volt a MassEducation), és azt is régóta lehet tudni róla, hogy lubickol az olyan helyzetekben, amikor más zenekarral lép fel, vagy feldolgozásokat játszik.
A koncerten kaptunk mindkét énjéből, a MassEducation dalaiból többet is, a feldolgozások viszont nem úgy érkeztek, ahogy arra számítani lehetett. Clark a New York című dalát például alig tudta komolyan venni, mert folyamatosan azon röhögött, hogy úgy énekli a számot, mint valami ficsúros Bruce Springsteen. Ez az egy dal jól összesűríti, mennyi minden történt ezen a koncerten: Clark egyszerre volt komolyanvehetetlen, aki folyamatosan kinevette magát, és egyszerre volt elég bensőséges is, konkrétan a dal közben is nehéz volt eldönteni, hogy nevetni vagy meghatódni kéne.
„Milyen jó, hogy nem rockkoncertre hoztátok a babát!” – viccelődött Clark a saját intim műsorával a koncert elején, amikor meghallotta, hogy egy baba is felsírt a közönségben. Amúgy sem kellett neki kétszer mondani, hogy interaktáljon a közönséggel, a koncert nagyjából felétől ugyanis a dalokkal párhuzamosan elindult egy stand-up műsor, ahol hallhattunk sztorit Clark húgyúti fertőzéséről, ami a The Nationallel közös turnén történt, de a nézők is beszámolhattak az aznapi őrült történeteikről. Innentől nekem picit már túlzottan háttérbe szorult a zene, főleg úgy, hogy arra kevesen voltak felkészülve a közönségből, hogy valaki arról beszél Clarknak, hogy aznap veszített el valakit. Mint ahogy az is nagy szeletét kitette a koncertnek, amikor az egyik néző azt osztotta meg közönséggel, hogy elnézte a koncerthelyszín címét, ezért egy másik épülethez mentek, amiről kiderült, hogy egy idős nő lakása.
Nem volt ezekkel a betétekkel semmi gond, Clark tényleg elég szórakoztató figura, ha gyorsan kell reagálni ilyen helyzetekre, felszabadító volt az is, hogy ennyire váratlanul érkeztek ezek a szituációk a koncerten, de mintha az előadónak a dumáláshoz több kedve lett volna a dalok előadása helyett.
Azért megnyugtatnék mindenkit, amikor a zenéről szólt, akkor is voltak erős pillanatai a koncertnek. A bevallottan David Bowie világát idéző Power's Out például ebben a duós előadásban még talán jobban is működött az eredetinél, és nekem a hetvenes évek glamrockját idéző Daddy's Home album dalai (Down and Out Downtown, Somebody Like Me, The Melting of the Sun) is nagyon passzoltak a koncert hangulatához, ami szinte olyan volt, mintha Annie Clark és Rachel Eckroth csak beugrott volna egy pezsgőbárba zenélni.
Lehet persze azzal vádolni Annie Clarkot, hogy elbohóckodta vagy alulkészülte az intim fellépését, de valószínűleg mindenkinek emlékezetesebb volt ez a koncert annál, mint ha elhozta volna a patikán kimért, mindenhol máshol látott koncertműsorát. Meg ugye a rendes koncerten lehet nem hallhattunk volna ennyi önostorozást Clarktól, és az is valószínűleg csak itt fért bele, hogy nézői kérésre elővegye az egyik legrégebbi dalát, a Marry Me-t.
