A 28 évvel később sokkal furább, mint gondolnád. Fura, zavarba ejtő, nem fél kizökkenteni, nem fél nagy érzelmeket csiholni belőled, nem fél drámai, humoros és gusztustalan lenni gyors egymásutánban, nem fél elmenni a susnyásba az útvonal helyett, amit már sok-sok zombifilm és sorozat kitaposott előtte. Egy szóval: a 28 évvel később érdekes. Az, hogy érdekes, már a felső ligába teszi egy átlagos nyár filmjeihez képest.
Igaz, a 28-sorozat, a nappal, hónappal és évvel mindig is érdekes volt. Az első rész akkor készült, amikor a brit film reménysége két óriási blamát összehozott magának: Danny Boyle a Sekély sírhant és a Trainspotting után Az élet sója és A part blamái után elgondolkodott a leállósávban, és úgy döntött, inkább izgalmasabb dolgok felé hajt. A 28 nappal később olcsó kamerákra vett, szándékosan roncsolt apokalipszise London kihalt képeivel megteremtette a világvégék egy újabb mércéjét, még ha a cselekményvezetése (forgatókönyv: Alex Garland) hagyott is kívánnivalót maga után. A hatása meglett, elég csak a Walking Dead-tévésorozat első részére gondolni, de az alapjául szolgáló képregény is csak egy évvel Boyle filmje után jelent meg.
A folytatást, a 28 héttel később-et már a spanyol Juan Carlos Fresnadillo kapta, aki az új írókkal sokkal nyomasztóbb irányba vitte el az előzmény kifejezetten optimista végét azzal, hogy a katasztrófa utáni Londonba amerikai békefenntartókat telepített, akik adott esetben tömegmészárlással tartották fenn a békét, a főszereplője pedig sokáig egy gyáva, feleségét a pácban hagyó, családos apa lett.
A 28 héttel később viszont zsákutca maradt a filmekben, Boyle ugyanis a folytatással visszavette a gyeplőt, visszahozta forgatókönyvíróját, operatőrét (Anthony Dod Mantle), a képalkotási módszerét (digitális kamerák helyett telefonokkal), és logikusan végiggondolta, hogy mi történhetett Nagy-Britanniával abban a 28 évben, miután Cillian Murphy biciklisfutára felébredt egyedül egy műtőasztalon. Maradjunk annyiban, hogy nem kevésbé rózsás a helyzet, mint a valóságban.
A trilógia harmadik részében ugyanis Nagy-Britanniával megtörtént a fordított brexit, az egész világ karantén alá helyezte, a tengereken nemzetközi flották járőröznek. Aki beteszi a szigetekre a lábát, az már nem jöhet ki onnan, miközben a társadalom még mindig maximum törzsekben tud létezni, folytonos rettegésben élve a mutálódó, erősebb és brutálisabb fertőzöttekkel.
Ilyen törzsben élnek a főszereplőink, a tizenkét éves Spike (Alfie Williams) és édesapja, a marcona Jamie (Aaron Taylor-Johnson). A közösséget csak ritkán hagyják el, nemcsak a külvilágban lévő veszélyek, hanem azért, mert az életterüket csak apálykor lehet megközelíteni. Ha valaki otthon van a brit földrajzban, akkor ennyiből ki is találhatta, hogy Lindisfarnén, avagy másik nevén a Szent Szigeten laknak. Spike és apja csak akkor mennek ki a biztonságot jelentő kapun, amikor a fiút be kell avatni az első ölésébe. Amikor Spike másodszor is elhagyja a közösséget, akkor már más vezérli: szeretne gyógyírt találni a migréntől és hirtelen hangulatingadozásoktól szenvedő édesanyjának (Jodie Comer).
A 28 évvel később bevezető első harmada – egy rémisztő, brutális prológus után, amit inkább meghagyok minden nézőnek – még a posztapokaliptikus beavatási történetek hagyományait követi, ahol a mogorva, de annál nagyobb tapasztalatú vén rókának kell megmutatnia az élet undorító rendjét az utódjának. Spike megtanulja az ölést, menekülnie kell, menedéket találnia, túlélnie az egészen túlviláginak ható észak-angol tájon. A film forgatókönyve ebben a részben alapoz meg mindent, amit tudnunk kell a második felére: hogy léteznek sokkal brutálisabb fertőzöttek, az alfák, vagy léteznek a lassúak is, amik megállás nélkül zabálnak, és nevükhöz híven lassan, négykézláb csoszognak.
Boyle pedig már ebben a részben szabadjára engedi a stílusát is. A telefonos felvételek miatt minden sokkal direktebb, spontánabb, nyersebb, a képek ritkán engedelmeskednek a szokásos, ezerszer látott kompozíciókhoz – ha kell, valaki alá áll, amikor elokádja magát, ha kell, akkor együtt kel ki vele az ágyból ugyanolyan tempóval. A látványosan és egyértelműen digitális képeket az eltúlzott színezés túl valóságossá, hiperrealistává teszi, mindegy, hogy az északi fényeket vagy az észak-angliai mezőket nézzük. Nemhiába indul a Teletabik egyik jelenetével az egész, de megígértem, hogy arról nem mondok semmit. Ettől a hiperrealitástól a 28 évvel később még felfokozottabb, még túlzóbb lesz, amire rátesz még egy lapáttal a skót Young Fathers kinetikus zenéje, és Boyle-nak többek között az a trükkje, mintha megpróbálná még olcsóbb eszközökkel a Mátrixot másolni – egy-egy fejbenyilazásnál a kamera szöge egy századmásodperc alatt megváltozik. Mint amikor Neo elhajolt a golyóktól, csak éppen százszorosára gyorsítva.
Ez még mind semmi, de Boyle telerakja olyan képsorokkal is a filmet, amik teljesen megszakítják a történet haladását, és még jobban zavarba tudnak ejteni. Bevág más filmeket, kosztümös brit királydrámákat, második világháborús híradókat, a saját filmjéből még nem látott szereplőket és képeket, hogy folyton bizonytalanságban tartson minket. Fantáziák, gondolatok összemosódnak, az álmok még pixelesebbek lesznek, mint a valóság, a fertőzöttekről lázálomszerű képeket látunk, és így tovább. Nem hagy megnyugodni egy pillanatra sem, ahogy a brutalitás sem, a fröcskölő vérrel, rothadó hullákkal, csonkolásokkal, gerinctépésekkel sem.
Amikor pedig mindezt már megszoktuk, akkor kezdődik el a 28 évvel később igazi története, Spike és édesanyjának odüsszeiája abban a Nagy-Britanniában, ami sikeresen elszigetelte magát a világtól, de darabokra esett szét. Arról nem is beszélve, hogy 28 évvel lemaradt közben. Boyle és Alex Garland forgatókönyve kegyetlen képet fest az országról, ahol minden infrastruktúra, közszolgáltatás, egészségügy összeomlott, és ami nem tudta ennyi idő alatt sem újraépíteni saját magát. Ahol egy gyereknek egyszerre kell megfelelnie a hagyományőrző apjának, az epizódoktól szenvedő, nagybeteg édesanyjának, és egy olyan világnak, ahol bármikor két lábon járó, csámcsogó őrület lehet belőle. Egy olyan világnak, ahol Ralph Fiennes jóddal bekent hullaégetője a józanságot testesíti meg. A fertőzöttek pedig talán az ellenséget, talán a magára hagyott munkásosztályt. Talán csak rohangáló, húsevő szörnyetegek.
A 28 évvel később legjobb húzása, hogy ha nem akarjuk fejtegetni a szimbolikáját, akkor is egy hatásos horrorfilm. Azzal a csavarral, hogy nem feltétlenül a saját halálunkkal szembesít, hanem valaki olyannal, aki közel áll hozzánk – nem a mi életünket féltjük közben, hanem a családunkét. Boyle hiperaktív rendezése sokáig elfedi, hogy mennyire szentimentális irányba haladunk közben, ez már csak akkor derül ki, amikor odaérünk.
Az a határozottság, ahogyan a 28 évvel később teljesen széttartó motívumait, hangulatait, jeleneteit Boyle összetartja az oka annak, hogy hezitálás nélkül ki tudom jelenteni: ez az eddigi legjobb 28-film. Valószerűtlen, gusztustalan, embert próbáló, de egyik pillanatban sem tudnánk határozottan megmondani, merre és hogyan fog továbbmenni. Ezt az akadályt még a 28 nappal később sem tudta megugrani. A 28 évvel később viszont, talán a címében is szereplő idő miatt, már nem törődik azzal, hogy elmondjon valamit még egyszer, ugyanúgy. Boyle a Trainspotting kevésbé emlegetett, de megrendítő folytatásával már egyszer megmutatta, hogyan tudja folytatni más szemszögből a saját munkáit. A 28 évvel később odaállhat mellé, büszkébben.
Megjegyzés: A filmet egy premier előtti vetítésen láttam. A vetített kópián a meztelen fertőzöttek nemi szervei ki voltak cenzúrázva, el voltak homályosítva, miközben a különböző brutális jelenetek érintetlenek maradtak. Legjobb tudomásunk szerint nem így vetítik a filmet a szomszédos Ausztriában, de Európa többi országában sem. Sőt, a nemzetközi sajtó már különböző cikkekben dolgozza fel, hogy mennyi pénisz van a filmben. Kérdeztük a forgalmazót, hogy az amúgy így is 18-as karikával futó filmet kik cenzúrázták, miért, és milyen országokban fut még ez a változat, de az Intercom többszöri kérdésre sem válaszolt. Úgyhogy mindenki legyen tisztában vele: a magyar mozikban a 28 évvel később cenzúrázott változata megy.
A 28 évvel később július 3-tól látható a mozikban.
