A Mackó nagy elvárások elé állította a negyedik évadot. Akit az első évad magához vonzott, az a másodikat még annál is jobban szerette, a harmadik széria bátor (és szükségszerű) lelassulásának, elcsendesedésének hatására viszont sokan lemorzsolódtak. A negyedik is ezt a tempót követi, így azok, akik kitartottak, biztosan maradnak, mert alapértékeit következetesen tovább tudta vinni a történet, az ábrázolás és a figurák is.
Aki most kapcsolódna be, annak röviden: A Mackó egy chicagói étteremről szól, egy családi vállalkozásról, amelynek középpontjában az elsőszülött öngyilkossága áll. A helyből, ami az első részben még egy lepukkant, de népszerű szendvicsező, az elhunyt öccse, Carmen, aki világhírű szakács, fine dining éttermet akar faragni. A sorozat az étterem dolgozóinak és a család tagjainak lelki és szakmai fejlődéséről szól, meg a munkába menekülő, állandóan a pusztulás szélén pörgő 2020-as évekről, miközben egyre többet értünk meg a szereplők közti traumákról, feszültségekről és arról, hogyan próbálnak velük együtt élni. Meg ennél sokkal többről, inkább olvassák el, mit írtunk az első, a második és a harmadik évadról.
Évadról évadra egyre szűkebb teret kapott a sorozatban a vendéglátás és gasztronómia témája, a legújabb szériára pedig minimálisra csökkent. A Mackó most már egy pszichodráma, ami kilencven százalékban a figurák kapcsolataival, önismereti útjával, traumáik, sebeik, dühük cipelésével és lerakásával foglalkozik.
Aki járt már terápiára, tudja, hogyan megy ez. Először nagy nehezen megtaláljuk a kényes pontokat, amiket elkezdünk felnyitni, néha ez is évekbe kerül. Aztán ezek a sebek kinyílnak, fájdalmasak és gennyesek lesznek. Sokan azt hiszik, maga a feltépés a cél, pedig valójában ekkor jön a még nagyobb munka: megérteni, hogy mi történt, feldolgozni és amennyit lehet, elengedni, a többivel pedig megtanulni együtt élni. A Mackó évadai erre a folyamatra épültek, az elsőben a szenvedő, ordító káosz, a másodikban a sebek feltépéséhez ér, a harmadikban a lefagyás terápiás fázisánál tart Carmen, illetve különböző módokon és tempókban a többi szereplő is.
Ilyenkor az önismereti úton járó úgy érzi, nagy sikereket ért el, már nem a múltban él, érti, mi okozta a sok baját, csak éppen gőze sincs, hogyan tovább, mit kezdjen az egésszel. Aki járt már terápiára, azt is tudja, hogy ez a fázis a legnehezebb, kilátástalan, törvényszerűek a visszaesések, és van, hogy a folyamat áll, nem halad semerre. Nem véletlen, hogy a negyedik évadban már csak egyetlen flashback van, az is csak egyetlen (a legelső) jelenet erejéig.
Ez az állapot uralkodik a negyedik évadban, továbblépés, elengedés, bocsánatkérés és megbocsátás előtt megtorpant, nyűglődő állomás, ami a lelki fejlődés útján kikerülhetetlen.
Mindenki másképp vergődik ebben a helyzetben, Richie egy jókora visszaesés után ugrásszerű jellemfejlődést mutat, az alkoholista, ordítozva bántalmazó anya, D. D. kijózanodik, és bocsánatot kér. A mellékszereplők, Tina, Marcus, Natalie is szépen haladnak tovább a fejlődés útján, utóbbiaknál is a megbocsátás, elengedés a téma, a középpontban viszont (eddig is, de most különösképpen) Sidney és Carmen áll. Ha nem is mozdulatlanul, de olyan lassan haladnak, hogy az inkább egy helyben vergődésnek tűnik.
Carmen az előző időszak totális befagyása után most nagyon-nagyon kicsi cicalépteket tesz a gyógyulás, önmaga, volt szerelme és a többiek irányába, még akkor is, ha mindezt idegesítő mértékű önsajnálattal teszi, és még a bocsánatot is végtelen dühvel ordítja a másik arcába. Az előző évadok pusztító önmarcangolása és őrjöngése helyett végre kimond érzéseket, lép a többiek felé, de úgy tűnik, ez még annyira kevés, hogy így is kilométerekre van a gyógyulástól. Sidney-t, aki az egyetlen kívülről érkezett figura, akit a közös trauma és a Berzatto család toxikus működési mechanizmusai nem roppantott meg, olyan, mintha magába szippantaná az étterem és a család kaotikus örvénye.
Ahogy Carmen később ki is mondja: az ő érkezése hozott egyedül jó dolgokat az étterem életébe. Az viszont nem egyértelmű, hogy Sidney-t is boldoggá teszi-e a Bear káosza, amiből egy remek állásajánlatnak köszönhetően meg lenne a lehetősége a kicsekkolásra, ebben a dilemmában vergődik tíz részen át. Ennek is vannak vontatott (ezredszer is kinyomott telefonok, mélázva sóhajtozás) és sokkal erősebben bemutatott formái (mikor a tizenegy éves unokahúgával töltött napon hasonlatokkal próbálja megosztani a dilemmáját a gyerekkel).
Az étterem feje fölött közben állandóan ott lebeg a bezárás veszélye, két hónap határidőt kaptak, mindenki azért küzd, hogy megmentse, de több külső figura is felteszi nekik a kérdést, tulajdonképpen miért is küzdenek annyira? Itt megjelenik a fine dining fenntarthatatlanságának az a valós világi problémája, ami mostanában sokakat foglalkoztat. Ahhoz, hogy a legkiválóbb minőségű alapanyagokat és a legjobban képzett személyzetet profitábilissá alakítsák, iszonyatosan gyors és precíz munkára van szükség, és még úgy sem lehet belőle megélni, hogy a mellette működő szendvicsező hasít. Stopperrel főznek, csökkentik a fogásonkénti alapanyagok számát. A meglepő, hogy tényleg sikerül működőképessé tenni az eddig ordítozással működő zűrzavart, kevesebb a tányértörés, kisebb a káosz, a rend mégsem párosul békével.
Míg a korábbi évadokban úgy tűnt, a figurák számára az őrült zajban is van értelme mindent feláldozni az étteremért, ez most megkérdőjeleződik. A sorozat legfontosabb vezérfonala a munka és a hétköznapok monotonitásának hatásos ábrázolása, amit korábban mindig ellenpontozott a nagy szeretet, ami a Bear dolgozóit összeköti, sőt, magához a vendéglátáshoz fűződő pusztító, mégis imádott függőségi viszonyuk. Már nem biztos, hogy mindez megéri, nem biztos, hogy helyes úgy dolgozni, hogy nem tudni, van-e holnap, hogy a munkatársaikkal több időt töltenek, mint a családjukkal, és a munka úgy őrli fel őket, hogy – Carmen így fogalmaz – „azt sem tudom, az éttermen kívül ki vagyok”. A tökéletességet, a Michelin-csillagot és a pozitív kritikákat hajszolni egy örök, örömtelen mókuskeréknek tűnik már, amiből csak kilépni lehet.
A Mackó negyedik szériája a figurák vergődésére rezonálva maga is gyakran vontatott, sok benne az önismétlés, és a korábbi évadok remek tempóváltásai helyett inkább csak lassú hömpölygésben áramlik, nem halad. Még ha ez jól illusztrálja is a lelkiállapotot, nézni akkor is gyakran kicsit unalmas már, vontatott, rengeteg ismétlődő geg, már bevált poénokra, kedves jelenetekre kitalált változat működteti a gépet. Olyan, mintha arra az előnyre támaszkodnának az alkotók, ami a figurák iránt érzett megerősödött kötődésünkből adódik, hiszen szeretjük nézni őket és hallgatni a beszélgetéseiket, de ez azért nem elég. Az ismétlődő jelenettípusok gyakran színpadiassá válnak, bár még mindig képesek elkerülni a giccset, azért Luca, a dán sztárséf belépése véletlenül pont egy beszélgetés megfelelő pillanatában történik, a megható pillanatot pedig, amikor egy vendég titkos vágyát teljesíti az étterem személyzete, szép, egyenes sorba rendezve nézik a szereplők, mintha színpadra állnának.
Ezzel együtt vannak olyan szép, magával ragadó megcsillanásai az előző évadok legjobb módszereinek, amik most is működnek. Így miközben kicsit dühös vagyok, amiért nem ráz ki olyan elektromossággal a bőrömből, mint az első három évad, mégis lépten-nyomon elbőgöm magam. A szerkezetben már megszokott módon középre helyeztek egy dupla epizódot, ami már nagyon közelről simul a hollywoodista nyálhoz, mégis pont azelőtt áll meg, hogy beborítaná, még mindig sikerül tapinthatóan emberinek maradnia. Nehéz új helyzeteket teremteni egy sorozat negyedik évadában, itt azzal a trükkel operálnak, hogy olyan figurákat állítanak idegenekként egymással szembe, akik eddig nem voltak még együtt, például Sidney-t és a már nem őrjöngő, javuló félben lévő anyát. Csak néhány mondatot váltanak arról, hogyan vált Carmen valódi családjává az étterem például az anyja helyett, de az a pár mondat olyan, amiért még mindig érdemes ezt a sorozatot nézni.
A szokásos középtájra helyezett katarzis Tiffany, Richie volt felesége esküvőjén valósul meg egy hosszú asztal alatt, ahol mindenki összegyűlik, hogy kicsalogassák a menyasszony félelmében elbújt kislányát. A két évaddal korábbi karácsonyi epizód feloldása ez, nem teljes, nem is akar az lenni, és szép, meg könnyes is, de azért messze nem ugyanolyan erővel rak össze, amennyire az szedett minket darabjainkra, mikor D. D. a nappaliba hajtott a kocsijával.
Ahelyett, hogy elspoilerezném az amúgy tényleg meglepő csattanót, amin minden rajongó hosszan fog vitatkozni, aki eddig kitartott, csak a kedvenc jelenetemet idézem fel, ami egy azok közül, amikért simán megéri végigülni a tíz részt, és sok szempontból össze is foglalja az évad tanulságait.
Fak, a sorozat ikonja (Matty Matheson), a széttetovált, nagydarab, esetlen fickó, aki nagy nehezen kétbalkezes szerelőből az általa imádott család kedvéért kiművelte magát öltönyös, fine dining kompatibilis felszolgálóvá, egyszer csak lefagy, miközben a tálcákkal való vonulást gyakorolja. Richie, a felszolgálók főnöke mindenkit kiküld, mire Fak elmondja neki, hogy úgy érzi, nem illik oda. Ami nyilván igaz is, de Richie csak annyit mond neki: „Gyönyörű vagy.”
