Utoljára három éve voltam Billy Idol-koncerten, akkor is a Budapest Parkban, akkor is esett, és akkor is munka után mentem el meghallgatni a Dancing with Myselfet, a körülmények tehát adták magukat ahhoz, hogy összehasonlítsam a két koncertet. Három éve azt gondoltam, hogy nagyon jó bulit csináltak, tökéletes volt az arány a régi és az újabb dalok között, párat meg is jegyeztem magamnak, hogy majd meghallgatom őket, mert élőben tetszettek. Ez természetesen végül elmaradt, és talán épp ezért nem tudtam annyira élvezni az idei fellépést.
A mostani koncert teljesen más élmény volt: a setlistben vagy nem volt, vagy rossz volt a koncepció, mert valahogy a gigantikus, egyébként tényleg jó slágerek nem ütöttek akkorát, mint amekkorát tudnak. A legnagyobb baj az volt, hogy a felvezetésük sem sikerült annyira, az ember egy-egy középtempós dal után egyszer csak azt vette észre, hogy elkezdődött a dal, amiért kijött az egész koncertre. Hullámzó élmény volt, amit a közönség tagjainak teljesen eltérő reakciói is jeleztek, mert az emberek vagy egymással beszélgettek, vagy elszaladtak italért, vagy a telefonjukat nyomkodták, vagy székre álltak, levették a pólójukat és annyira ugráltak, hogy majd' leszakadt a terasz.
A hangulaton Steve Stevens, a zenekar gitárosának egyszemélyes, akusztikus gitáros szólózgatása sokat segített, ezt a „szünetet” – amíg a zenekar többi tagja átöltözött – jobban élvezte a közönség, mint némelyik dalt. Az előbb átöltöző, majd félmeztelenre vetkőző Billy Idol egyébként egyértelműen az este fénypontja volt, a frontember láthatóan lassan öregszik, aktív volt, kommunikált a közönséggel, és viszonylag sokat mesélt is a dalok között.
Stevens, aki három éve egy teljes dalnyi Top Gun-szólót nyomott a koncerten – az eredeti szólót is ő írta Harold Faltermeyerrel együtt – idén is csinált egy hasonló sessiont, de ez most sokkal kevésbé volt hangsúlyos, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Top Gun folytatása akkoriban került a mozikba. A koncertből felfelé egyértelműen az olyan nagy slágerek emelkedtek ki, mint az Eyes Without a Face, a Rebel Yell, a Dancing with Myself, a Mony Mony és a Cradle of Love, lefelé pedig az új albumról a 77 és a Too Much Fun, ami a címével ellentétben nem lett túl nagy fun.
A zenészek közül – Steve Stevens mellett – ki kell emelni a vokalistákat, Jessica Childresst és Kitten Kuroit, akik olyan lendületet adtak a frontember hangjának, hogy onnan már nagyon nehéz volt bármit elrontania.
A látványra sem lehetett panasz, igaz, a zenekar vizuál terén nem is vállalt sokat: a háttérben a Billy Idol-felirat különböző effektekkel jelent meg, de volt, hogy egymásra pakolt régi tévék látszódtak a zenészek mögött. Ami viszont érdekes volt, hogy a kivetítőn néha fekete-fehérben látták az eseményeket a nézők, néha pedig csak a piros szín volt kiemelve. Előbbi tök jól működött, utóbbi már nem annyira, kicsit furán állt a zenészeknek, pláne a sminkelt Stevensnek, akin – mint így kiderült – egy kevés szájfény is lehetett.
Akárhogy is, minden adott volt ahhoz, hogy Billy Idol újra egyesítsen olyan embereket, akiknek alapvetően eszükbe sem jutna egymással bulizni. És ezt meg is tette: fiatal rockerek, taxisok, építési vállalkozók, melósok, az Irigy Hónaljmirigyből Vazul néni (Sipos Péter), köztévés műsorvezetők meg nagyjából mindenki, aki a Sláger FM-et hallgatja, a Parkban volt. A koncert intenzitásának hullámzása összességében nem rontotta el az élményt, és a Billy Idol zenekarként még mindig jól működik, alig volt olyan ember, aki elégedetlenkedve távozott a helyszínről.
