Pavel Talankin az orosz ipar egyik legfontosabb városában, a többször a világ legszennyezettebb, legmérgezőbb helyének kikiáltott Karabasban él. Ez a kis iparváros a Cseljabinszki területen, az Urál hegység déli részén terül el, az 1820-as években jött létre a rézbányászat és -kohászat fellendülésével, és ma is elsősorban ipari központként ismert. A város környezetében a növényzet súlyosan károsodott, a levegő- és talajszennyezés miatt pedig számos egészségügyi probléma alakult ki a helyiek körében. Légzési nehézségekkel, légúti, rákos és daganatos megbetegedésekkel küzd a lakosság jó része. Elképzelni is nehéz, hogy milyen lehet itt lakni, nemhogy még szeretni is ezt a helyet. Ennek ellenére a városban több mint tízezren laknak, működnek a közszolgáltatások, van kórház, étterem, virágbolt és iskola.
Talankin a helyi általános iskolában dolgozott tanárként és az intézmény videósaként. Az általa készített dokumentumfilm, az Egy kis senki Putyin ellen (angolul: Mr. Nobody Against Putin) pedig azt mutatja be, hogy az orosz állam egyik napról a másikra hogyan állította át az ország oktatását háborús üzemmódba. Ebben a pokolban próbál hű maradni az elveihez a főszereplő, aki a sajátos perspektíváját kihasználva eddig alig látott közelségből mutatja be, hogy milyen hatással van a legkisebb, legösszetartóbb közösségekre is az állami propaganda.
A tanárokra rótt extra teher, ami az állami propaganda terjesztéséből és dokumentálásából áll, csaknem összeroppantja a rendszer azon dolgozóit, akiknek a saját meggyőződésük ellenében kell dolgozniuk. Lopott pillantásokkal, félszavakkal utal rá a film, hogy több ilyen pedagógus van. Ők arra vannak kényszerítve, hogy a saját eszközeikkel vívják meg Putyin háborúját, politikai üzeneteket kell terjeszteniük olyanok felé, akiknek a tanítására, fejlesztésére és megvédésre tették fel az életüket.
A tanároknak pontosan előírt tematika alapján kell tanítaniuk, az oktatási minisztérium által leküldött anyagban hemzsegnek az olyan kifejezések, mint a demilitarizáció, a speciális hadművelet és a nácitlanítás, amiket sokszor még a tanárok sem tudnak kimondani. A valóságot elkenő, a kormányzati propaganda által előállított szókapcsolatok csak megpróbálják elfedni, hogy Oroszország háborút indított Ukrajna ellen.
A tanárok nagy részén jól érzékelhető a tanácstalanság, hogy a kiadott anyagokat tényleg át kell-e adniuk a diákoknak, de vannak olyan tanárok is, akik vallásos hittel ismételgetik – a magyar köztévé által is előszeretettel hangoztatott – Kreml-üzeneteket: az Oroszország elleni szankciók Európát teszik tönkre. Az iskola történelemtanára arról is beszél a gyerekeknek, hogy a franciáknál olyan drága lesz a benzin, hogy újra lovakkal fognak járni, de ők még jobban fognak járni, mint a britek, akik csak egy kis szigeten élnek, így a gazdaságuk is hamarabb tönkre fog menni.
„A franciák tovább fogják bírni, mert korábban megették a csigákat”
– viccelődött a gyerekekkel a történelemtanár, aki azzal zárta az órát, hogy ha tényleg szükség volna rá, akkor Oroszország napok alatt el tudná pusztítani Ukrajnát.
A tanórákon a háború előzményeit is gyakran újraírják. A tananyag szerint a Krím félsziget „önként csatlakozott” Oroszországhoz, mert Ukrajna nem biztosított neki megfelelő forrásokat. A filmben feltűnik sok olyan tévéfelvétel is, amiben megafonos influenszerekhez hasonló, állami propagandát különféle stílusban közvetítő szereplők arról beszélnek, hogy „nem gyűlöletből, hanem a saját gyerekeink iránt érzett szeretetünkből táplálkozva kell megölnünk az ukránokat”, és gitározva éltetik „Oroszország anyácska” nukleáris arzenálját.
A propaganda egyik fontos eleme az ideológiai nevelés, amiért az iskola már említett történelemtanára, az állampárt kádere a felelős, aki a tanórákon 8–10 éves gyerekeknek arról beszél, hogy „az országunkat úgy kell szeretni, mint az anyánkat, mindegy, hogyan viselkedik velünk, ha pedig nem szeretjük, akkor paraziták vagyunk, és hagyjuk el a hazánkat”.
Talankin ebben a környezetben nyújt a gyerekeknek olyan biztonságos teret, ahol szabadon beszélhetnek a félelmeikről, az aggodalmaikról és a véleményükről. A tanár egyik tanítványa például rendszeresen beszámol arról, hogy az ukrán fronton harcoló bátyja rendszeresen sírva hívja fel, hogy haza szeretne menni, de erre nincs lehetősége.
A főszereplő a háború első hónapjai után úgy dönt, hogy felmond, mert nem tudja tovább szolgálni az államot. Az ok, amiért mégis visszavonja a felmondását, maga a dokumentumfilm, a tanárt ugyanis megkeresték európai filmkészítők, hogy segítenek neki eljuttatni a felvételeit szélesebb közönség elé, hogy a világ belülről láthassa, hogyan érte el és kebelezte be Putyin propagandája a legkisebb városokat is.
Az így elkészült film olyan kérdéseket vet fel, mint hogy az szereti-e igazán a hazáját, aki zászlókat lenget és a himnuszt énekli, vagy az, aki törődik vele, és ki meri mondani a problémákat. Az Egy kis senki Putyin ellen közben azt az érzetet kelti, hogy a háború elől nem lehet menekülni, még a legkisebb, legeldugottabb városokban sem, ha kell, bemászik az ablakon, és elragadja a fiatalokat az iskolapadból. Talankin sok tanítványával tartja a kapcsolatot, az érettségi után sokan dolgozni kezdtek, hogy kitalálják, mit kezdjenek magukkal, közülük pedig többen is komolyan fontolóra vették, hogy szerződéses katonának álljanak.
Már jó ideje tart a háború, és a hátországról szóló írásos beszámolókból már sokszor kiderült, hogy az Ukrajnába küldött orosz katonák nem mindegyike kegyetlenkedő, embertelen jellem. Rengeteg az útját kereső fiatal, akik pénzt akarnak keresni, vagy egyáltalán kezdeni akarnak valamit az életükkel. Megrázó, amikor a tanár egykori tanítványa, a kifejezetten jólelkű Ványa egy bulin a barátaitól búcsúzik. Mindenki jól érzi magát, mégis ez a film egyik legmegrendítőbb pillanata, mert Ványa bevallja, hogy bár megfordult a fejében, hogy aláírjon a sereghez, végül nem volt választása, mert egy nap sorozók jöttek érte.
A film remekül szemlélteti a propaganda terjesztésének profizmusát, a bevágott híradások után napokkal a legkisebb iskolákban is megjelenik az állami álláspont. Amikor Oroszország szigorította a hazaárulás büntetését, akkor az említett történelemtanár már arról tartott órát, hogy a modern hadviselésben milyen fontos a külföldön tevékenykedő titkosszolgálatok munkája, amik képesek a legkisebb mikroközösségekben is embereket beszervezni, hogy aztán a hazájuk ellen forduljanak. A háború kezdete után több mint egy évvel az egyszerű általános iskola gyakorlatilag katonai intézménnyé alakul.
A tanév során Wagner-zsoldosok is előadást tartottak az iskolában, a gyerekek aknákat, gránátokat, géppuskákat kaptak a kezükbe, miközben arról beszéltek nekik, hogy egy-egy ilyen szerkezet másodpercek alatt képes letépni egy ember lábát. A 8–10 éves diákok a folyosókon koordináltan gyakorolták a masírozást, az idősebbeknek pedig gránátdobó versenyt rendeztek. Az iskola teljesen beállt a háborús logika mögé – a hivatalos oktatási rend nagy része katonai szellemű nevelésre cserélődött. Egyetlen kivétel maradt: Talankin osztálya, de már az sem sokáig.
Sokszor, sok helyen leírták már – a gyülekezési jog korlátozását jelentő, egyben a Pride betiltását célzó törvénymódosítás és az átláthatóságinak nevezett, valójában a civil szervezetek és a szabad sajtó ellen irányuló törvénytervezet óta – talán többen is, mint azelőtt, hogy a magyar kormány sok mindenben az orosz modellt tekinti követendő példának. A filmben megjelenő szituációk sok magyar nézőnek ismerősek lehetnek, legyen szó a mindenféle formában létező és stílusban alkotó kormányközeli influenszerektől az iskolába lassan bekúszó kormánypropagandán át egészen a hatalom iránt feltétlen hűséggel viseltető, állami kitüntetéseket bezsebelő káderekig.
Talankin végül 2024-ben elhagyta Oroszországot, közvetlenül az általa szervezett utolsó ballagási ünnepség után. Magával vitte a hónapokon át, titokban rögzített felvételeit is. Ezekből állt össze az Egy kis senki Putyin ellen, ami megrázó részletességgel mutatja be, hogyan szivárog be az állami propaganda a legkisebb orosz települések iskoláiba – fegyverekkel, katonákkal, gránátokkal.
Az Egy kis senki Putyin ellent itthon először a Pont Csopakon lehetett megnézni, magyar mozibemutatóról egyelőre nem tudni.
