„Van egy kis problémánk. Teljesen őszinte leszek, elkezdtük tesztelni a játékot valódi játékosokkal, és túl jók az eredmények. Túlságosan tetszik nekik. Ez azt jelenti, hogy baj van, meg kell változtatnunk valamit”. Ha egy játékfejlesztő stúdió vezetője ezt mondja, az 100-ból 99-szer azt jelenti, hogy minden bizonnyal megőrült, és minél hamarabb el kell távolítani a játék közeléből. A maradék egy esetben Kodzsima Hideo mondja ezt, és akármekkora őrültségnek is hangzik, a végeredmény biztosan valami olyasmi lesz, amit sehol máshol nem kaphat meg az ember.
Az persze más kérdés, hogy ez Kodzsima fősodratúságot zsigerből elutasító filozófiája miatt van-e, vagy azért, mert az ösztönös zsenije még a hatásvadásznak tűnő önsorsrontásán is átüt. Az viszont biztos, hogy a június végén megjelent Death Stranding 2: On the Beach, amiről Kodzsima beszélt, fantasztikus játék lett. Így aztán hiába próbálkozott a legendás japán fejlesztő, a végén csak nem sikerült elkerülnie, hogy az első résznél is jobban elismerjék a játékát, ami talán az első olyan lett, amiért tényleg érdemes PS5-öt venni.
Kodzsimágia
Kodzsima Hideót már minimum húsz éve nem kell senkinek bemutatni, aki kicsit is követi a videójáték-ipart, annak meg aztán pláne nem, aki az elmúlt sok évben megnézte valamelyik nagy videójáték-bejelentős eseményt, az ezeket vezető Geoff Keighley ugyanis már-már kényelmetlenül nagy rajongója a munkásságának. Ebben persze a Metal Gear-széria miatt ikonná vált, tíz éve a Konamitől lelépett és saját stúdiót alapított Kodzsima is jó partnere – őrültségekről beszél, és értelmezhetetlen dolgokat mutat be, mint a Jordan Peele filmrendezővel közös, OD nevű valami.
Az OD-t két éve mutatták be, azóta egy szót sem lehetett róla hallani, de akkor legalább megint kiderült, hogy Kodzsima igazából egy videójáték-fejlesztőbe szorult filmrendező, plusz valami titokzatos harmadik dolog. Persze ha valaki játszott bármelyik Metal Gear Soliddel, ezzel régóta tisztában volt, és Kodzsima szakítás utáni első önálló játékából, a Death Strandingből is ezt lehetett érezni. Meg abból is, hogy háromévnyi infócsepegtetés után még a megjelenés előtt pár hónappal sem lehetett tudni, hogy mi a franc lesz egyáltalán a Death Stranding.
Aztán a játék 2019-ben megjelent, és hamar kialakult a két tábor: az egyik szerint művészkedő, unalmas sétaszimulátor, a másik szerint meg elgondolkodtató, transzcendentális művészeti alkotás, amilyenre csak Kodzsima képes. Akárhogy is, a Death Stranding tökéletes időzítéssel, épp a Covid-járvány előtt boncolgatta nagyon egyedien az emberi kapcsolatok fontosságát, és egy szédítő, filozofikus sztorit mesélt el, elképesztő szereposztással, remek kameramunkával, gyönyörű látvánnyal, izgalmas világgal és olyan tipikus kodzsimás elmebetegségekkel, mint a saját filmjét promózva zuhanyzó Norman Reedus, a pofátlan Monster-reklám vagy ez a teljesen szürreális jelenet a játék vége felé.
Én a második rész megjelenése előtt pótoltam be az elsőt, és akármennyire is éreztem azt, hogy Kodzsima kicsit elfelejtette, hogy játékot csinál, nem egy nagy homokozót, ahol néha történnek dolgok, és a vége felé egyre gyakrabban gigantikus monológokban és 45 perces átvezető videókban ömlik rám véletlenszerű sorrendben a sztori, azért a végére mégis oda jutottam, hogy hát, ez azért durva volt. És a történetvezetés összes hiányossága ellenére a vége is kegyetlenül betalált. Szóval kíváncsian vártam, hogy mit fog kihozni a második részből. Azóta kiderült: mindent.
Death Stranding'day mate
Én az első rész után egyből neki is álltam a másodiknak, de azért megnéztem a hivatalos összefoglalót, amiből nyilván kiderült, hogy hat percben lehetetlen elmagyarázni, miről szólt a Death Stranding. Azt meg aztán pláne, hogy mennyire meditatív élmény volt átvinni Amerikán egy csomagot, miközben szólt valamelyik Low Roar-szám, vagy mennyire félelmetes volt végignézni, ahogy Igor Franket elragadta egy BT (magyarul PV, de a második részben az elsővel ellentétben nincs magyar felirat). Ezek a dolgok pedig a második részben is megmaradtak.
A Death Stranding 2: On the Beach az első után pár hónappal veszi fel a fonalat, konkrétan egy hegyen, ahonnan Sam (Norman Reedus) éppen hazafelé igyekszik, miközben szól a minus sixty one a játék egyik zeneszerzőjévé avanzsált Woodkidtől. Méghozzá nem egy BB-tartállyal, hanem az előző rész könnyfakasztó katarzisában megszülető, azóta szépen megnőtt Lou(ise)-zel a mellkasán. Nekem az előző rész eleje is bejött, de ez a nyitány egyszerűen tökéletes lett, annyira jól kombinálja a videójátékot a filmes elemekkel, hogy innentől engem meg sem kellett győzni.
Persze a játék mégis megtette, dramaturgiailag is. Sam az előző rész legvégén is megtört ember volt egy (leginkább miatta) kicsit kevésbé megtört világban, de a játék nagyon szépen mutatta meg, hogy nemcsak Amerikának, hanem neki is felcsillant a remény, hogy megváltozhatnak a dolgok. Ezen az sem változtatott, amikor Fragile (Léa Seydoux) besétált az eldugott, világvégi otthonába, és arra kérte, hogy a világ szuperhordárjaként ugyan ugorjon már át Mexikóba, hogy ott is rákössön pár helyet az időközben nagyot fejlődött hálózatra.
Sam neki is lát a feladatnak, be is fejezi, aztán persze, ahogy az lenni szokott, félremennek a dolgok. Hamarosan Ausztráliában találja magát, ugyanazzal a feladattal, mint az első részben: rá kell kötni az egész kontinenst a hálózatra. Ami ezután jön, arról nehéz spoilermentesen beszélni, de az új karakterek (akiket nem lövünk le, de George Miller, Elle Fanning és Kucuna Siori is remekül hozza őket) és a visszatérők (Troy Bakernek alighanem ez élete alakítása Higgsként) is fantasztikusak, és most sikerült nagyjából mederben is tartani a sztorit.
Persze ez azért mégiscsak Kodzsima játéka, szóval van, amikor nem. Egyszer az egyik új karakter figyelmeztet minket arra, hogy hahó, jön egy hosszú átvezető videó. Jött, annyit írtam fel róla, hogy „MI A FASZ TÖRTÉNIK”.
Kodzsima még mindig parádésan jó abban, hogy kúl dolgokat rakjon a játékaiba, a hosszabb átvezető videók nagy részénél csak ültem, és röhögtem a tévé előtt, hogy nem hiszem el, mennyire király, amit látok. Oké, itt is van egy csomó teljesen alap hollywoodi jelenet, de ezek is szépen meg vannak csinálva (és jobban is, mint az elsőben), de aztán jön egy teljesen bizarr, szimbólumokkal telerakott szegmens, aztán valami olyan, ami tutira csak azért van ott, mert Kodzsima menőnek érezte. És menő is, még ha olykor nincs is semmi értelme.
Metal Gear Stranding
Ebben a tekintetben a Death Stranding 2: On the Beach vegytiszta Kodzsima-játék, és ha valaki az elsőből (teljesen jogosan) hiányolta azt, hogy játékmenetben is lehetne az, akkor örülhet, mert az is lett. A Death Strandinget én inkább éreztem absztrakt interaktív élménynek, mint játéknak, és ezzel talán Kodzsimáék is így voltak, mert a második rész még a rendező szerint is inkább a Metal Gear Solid V-öt idézi. Azon túl is, hogy a Luca Marinelli által játszott karakter, aki Clifford Unger (Mads Mikkelsen) nyomdokaiban aura farmolja végig a játékot, egy nagy orrú Solid Snake.
A játékmenet fejlődése rögtön abban tetten érhető, hogy a kezelőfelület ezerszer átláthatóbb és logikusabb lett – bár az nekem furcsa volt, hogy egy csomó dolog valamiért másik gombra került –, és olyan kényelmi funkciók is kerültek a játékba, hogy amikor építünk egy utat, az extrán berakott nyersanyagokat nem veszítjük el. Az igazán jó cuccokhoz is hamarabb hozzáférünk, pár óra után már elérhető a motor és a furgon is, és a lábunkat felturbózó exoszkeletonok is jobbak lettek. Így azokat is be tudja rántani a játék, akik az első részt megunták a nagyon lassú kezdés miatt.
Az alapok persze nem változtak, a játék nagy részében még mindig csomagokat viszünk A-ból B-be. Néha vannak törékeny cuccok, van, amit nem szabad víz alá meríteni, máshol a csomagolásra kell figyelni, időnként embereket cipelünk, sőt, még élő állatokat is be lehet dobozolni. De a lényeg még mindig az, hogy mindent a lehető legjobb állapotban vigyünk el a címzettnek, akár a hátunkon, akár egy lebegő polcon, akár egy járművel. Én nem is untam meg a futárkodást, de igazán átszellemülni csak a hegyeken lehet, a fel-alá autózás egy idő után elég monotonná válik, és 80 óra után egyelőre annyira nem vágyom arra, hogy mindenhová elmenjek még többször, hogy kimaxoljam a csillagokat.
De lehet, hogy egyszer meg fogom csinálni, és ez azért van, mert a Death Stranding 2 a futárkodáson túl is szórakoztató. Az autópályát Ausztráliában is újra lehet építeni (én a végére úgy éreztem magam, mint Szíjj László és Mészáros Lőrinc egyszerre) de van egysínű vasút is, meg bányák, ahol nyersanyagokat lehet szerezni. És persze az összes épület, ami az előző részben is, hidaktól a csomagágyúig, ráadásul ezek egy része még menőbb is lett. Ezekkel most sem csak a saját dolgunkat könnyítjük meg, hanem más játékosokét is, akiknél feltűnnek az általunk (újjá)épített cuccok. És annál jobb még mindig nincs, amikor durran a 130 lájk, mert használták az utunkat.
A harc is kapott egy nagy ráncfelvarrást: sokkal többféle fegyverünk van (például egy gumipizza – ne is kérdezzék), és azokat bátran használhatjuk, mert a technológiai fejlődés miatt nem halálosak, de mindenki ellen hatásosak. Egy bázis kipucolása nagyon közel van a Metal Gear Solid V-höz, azért is, mert a rengeteg új kütyüvel ezerféleképpen állhatunk neki, még ha a banditák nem is lettek sokkal okosabbak. Ez a BT-k elleni harcra is igaz, ami szerintem már kicsit felemás, érezhetően elvett a parafaktorból, hogy már nem csak húgy-, szar- és vérgránátokkal dobáljuk őket, így nem kell óvatoskodni mellettük.
Úgy mainstream, hogy nem az
A Death Stranding 2 így sokkal áramvonalasabb, szórakoztatóbb élmény lett – az első rész inkább volt művészeti alkotás, ez pedig inkább lett játék, ami jót is tett neki. Emiatt egyértelműen több embernek is szól, és bár a sztori nem lett kevésbé csavaros vagy furcsa, a rengeteg elborult ötlet miatt még az is több embernek jöhet be, mint a sötétebb, elvontabb első részé. Mondjuk ezzel együtt sem mondanám kommersznek, és bár az emberiség állapotának boncolgatása helyett egyéni szinten mozog, így könnyebb kapcsolódni a témáihoz, ezekkel sem csak felületesen foglalkozik.
Mit jelent szülőnek lenni, meddig tart a barátság és a szerelem, hogyan küzdünk meg a magánnyal, a gyásszal, a bosszúvággyal, a kirekesztéssel – ez a játék kiprovokálja az emberből, hogy rendesen elgondolkodjon ezeken.
Ha valaki fogékony az ilyesmire, és nem ijed meg egy nem hétköznapi játéktól, annak a Death Stranding 2 fantasztikus élményt fog nyújtani. Akármekkora hülyeségnek is tűnik néha, senki sem csinál úgy játékot, mint Kodzsima. Aki erőlködés nélkül suvasztja bele az összes híres haverját és a kedvenc playlistjét egy játékba úgy, hogy ez működik. Aki olyan látványvilágot csinál, hogy leesik tőle az ember álla, de a játék egy sima PS5-ön is betonstabilan fut. Aki úgy lavírozik a filmek és a játékok között, hogy egy kicsit elhiszem neki, hogy ez tényleg valami rejtélyes harmadik dolog.
Persze attól még, hogy ez a játék fókuszáltabb, mint az előző, Kodzsimára továbbra is ráférne egy fék, ami megakadályozza, hogy az összes random eszébe jutó, felesleges dolog helyett inkább csak azokkal foglalkozzon, amiktől jobb lesz a játék. A Death Stranding 2-ben a természeti katasztrófák (áradások, lavinák, földrengések) szinte csak dísznek vannak, és az olyan vadhajtásokat is le lehetett volna csipegetni, mint a tűzeső, amire még egy kátrányos oltóágyút is kaptunk, amit aztán soha többet nem kellett használni. De ez egy csomó másra is igaz, miközben a furgonra szerelhető, csomagokat beszívó ágyú nélkül el sem indulnék sehova.
Abba is bele lehet kötni, hogy alapvetően felépítésében és mechanikailag is ugyanazt a formulát követi a játék, mint az első rész, azt leszámítva, hogy kettővel több fejezet van, ugyanúgy épül fel, csak olykor más szereplőkkel. Még a sztori is pont olyan túlzóan csavaros, bár itt legalább csak egyszer megy le a stáblista. Az viszont nyilvánvaló, hogy a Death Stranding 2: On the Beach minden elemében jobb, mint az elődje, és így igazából pontosan az a folytatás, amit az első játék megérdemelt.
