Kevés olyan fura, egyedi és őszinte dolog van, mint a Girls. Az akkor 26 éves Lena Dunham – aki írója, főszereplője és producere is volt a sorozatnak – egyszerre vicces és kegyetlen 62 epizódot adott ki a keze közül. Amikor először végignéztem a sorozatot a húszas éveim elején, egyszerűen pánikrohamot kaptam tőle, és a mai napig gyomorgörcsöm van minden újranézésnél.
A Girls négy kiváltságos, elkényeztetett huszonvalahány éves lányt követ New Yorkban, ahogy a szexuális életük, a karrierjük és az emberi kapcsolataik között navigálnak. Mindezt úgy, hogy a sorozat a szó klasszikus, idealizáló értelmében nem igazán tévékompatibilis. A karakterek nyíltan rossz emberek, olyan döntéseket hoznak, vagy olyan hibákat követnek el, amik a valóságban is pontosan úgy történnek, ezért iszonyatosan átélhető a főszereplők története. Ezek a karakterek a legemberibb oldalunkra mutattak rá, annak minden átgondolatlanságával, naivitásával, makacsságával és idiótaságával együtt. A már említett pánikrohamot csak fokozta az a realista kép, ami felvázolta, hova fut ki nagy eséllyel az ember élete az őrülten idealista tervei ellenére. Azóta nagyjából kétévente újranézem a sorozatot, és viszonylag megnyugtató, hogy konkrét válság helyett már inkább nosztalgiát okoz a gyomorgörcs mellett.
A Girls 2017-ben fejeződött be, ezután Lena Dunham furcsa módon eltűnt. A projektjei vegyes kritikákat kaptak, önéletrajzi könyvét óriási várakozás övezte, aztán csak bizonyos részei miatt került a figyelem középpontjába. Ezen kívül még a MeToo-mozgalomban tett nagy felháborodást keltő nyilatkozatai miatt foglalkoztak vele, például amikor megvédte a nemi erőszakkal vádolt írótársát. Nagyobb szünet után, 2025-ben visszatért a sorozatkészítéshez.
Dunham új sorozata, a Netflixre készült Túl sok (Too Much) a harmincas éveiben járó Jessica (a Hacksben feltűnt Megan Stalter) életét követi, aki egy elég vad szakítás után Londonba költözik. Megszállottan követi Wendy Jones (Emily Ratajkowski), exe új barátnőjének social csatornáit. Jessica egy privát Instagram-fiókkal kifejezetten Wendynek célzott videókat vesz fel, ahol szelep nélkül kiereszti az érzéseit a szakítás miatt. Ez a sorozat csehovi pisztolya, vagyis annak modern változata, mert nyilván a történet egy pontján már nem lesznek privát tartalmak ezek a videók.
Londonba érkezésének ötödik órájában Jessica megismerkedik Felixszel (Will Sharpe), a Telep vagy a Központ elé is simán odaillő indie zenésszel. Az első rész végére Jessica és Felix össze is jönnek, és innentől a következő kilenc részben egy nagyon átlagos kapcsolatot nézhetünk végig, annak mindenki által ismert hullámzásával.
A Túl sokban azonban nincs benne az a kegyetlen, realista hozzáállás, ami a Girls sajátja volt. Ha valaki a Girls miatt kezdene bele a Túl sokba, annak érdemes visszafogni az elvárásait. A Túl sok ugyanis váratlanul boldog és optimista, miközben egyáltalán nem akar az lenni. A karakterek mindegyike súlyos témákat feszeget, de ezek mégis súlytalanok maradnak a sorozatban. Előkerül például az abortusz, a depresszió, a gyermekbántalmazás, a Túl sok mégis inkább tündérmesére hasonlít. Már az alapsztori is nyíltan meseszerű: Jessicával szakít a vőlegénye, ő ezért elköltözik Londonba, ahol azonnal megismerkedik és összejön egy szexin sérült, top faszival, akivel egymásba szeretnek, végigjárják a kapcsolatok szokásos hullámvölgyeit, mélypontra jutnak, de végül győz a jó, és összeházasodnak.
Persze biztos, hogy ha nem a Girls árnyékából nőtt volna ki ez a sorozat, akkor nem lenne ekkora csalódás. De a Túl soktól csak a felszínt kapargató, irreális mesét kaptunk, ami a Girlsből ismert karakterjegyekkel próbálja nagyon érdekesnek és izgalmasnak mutatni magát.
Némileg javít az összképen, hogy a rengeteg cameo a mellékszerepekben jól működik. Andrew Scott sztereotipikus filmrendezőt, Naomi Watts sztereotipikus gazdag feleséget, Emily Ratajkowski sztereotipikus jó nőt alakít, utóbbiról aztán később kiderül, hogy ő is ember, és tök jó arc. Ezeket a karaktereket legalább jó nézni, pont elegendő időre tűnnek fel, és a felszínességüket is lehet egyfajta kritikaként értelmezni. A nagyobb baj az, hogy a két főszereplő is egy-egy sztereotípia, pontosabban egy-egy Lena Dunham-féle sztereotípia.
Jessica például kedves, esetlen lány, akivel könnyű azonosulni: leblokkol nyomás alatt, túl sokat oszt meg abból, ami a fejében történik, és olyan szorongásokkal küzd, mint a legtöbb ember. Mindezek ellenére Jessica mégsem hat természetesnek, valahogy minden kedves vagy furcsa jeleneténél arra gondoltam, ahogy Dunham áll a díszlet szélén, és Megan Stalterrel együtt mondja a szöveget, majd elégedetten bólint, hogy igen, mennyire vicces és egyedi vagyok, hogy ezt így megírtam.
Felix karaktere pedig egész egyszerűen túl jó. Értem persze azt az ívet, ahogy az eleinte túl szép, hogy igaz legyen típusú karakter átalakul sérült fiúvá. Mégis, az első pár részben egyszerűen zavarba ejtő a férfi főszereplő, aki annyira irreálisan tökéletes, hogy mellette Jessica kész katasztrófának tűnik. Ahogy aztán kiderül Felixről is, hogy milyen traumákat hordoz – amiknek a kibontásával méltatlanul keveset foglalkozik a sorozat –, már nem kéne tökéletesnek látszódnia, mégis az marad. Ami egyáltalán nem meglepő, mert 2025-ben, főleg a social médiában ismét romantizálva van az, ha valaki mentális problémákkal vagy függőséggel küzd. Will Sharpe pedig relatíve jó faszi, így aztán a sorozat idealizált világában végképp elnézünk neki mindent.
Azért is csalódás a sorozat, mert tényleg vannak benne olyan felütések, félmondatok és helyzetek, amikben ott van a potenciál, csak jobban ki kellett volna bontani őket. Például nagyon szépen mutatja be a Túl sok azokat a pillanatokat, amikor és ahogy két ember szerelmes lesz egymásba. Azok a legjobb részei a sorozatnak, amikor nem történik semmi, és csak azt nézzük, ahogy a két főszereplő egyre közelebb kerül egymáshoz. De ez egyszerűen túl kevés a Túl sokban.
Aztán persze lehet, hogy épp ez volt az alkotók célja. Tíz könnyed és szórakoztató epizódot csinálni, ami a klasszikus romkomokat ülteti át 2025-be. Jelenleg a romkom műfaja finoman szólva sem éli az aranykorát, úgyhogy ha a sorozat tényleg ilyen ambíciókkal készült, akkor kiváló munka, mert szórakoztatóbb a műfaj netflixes kínálatának kilencvenkilenc százalékánál.
Ha viszont valaki nem az új Hogyan veszítsünk el egy pasit 10 nap alattra, hanem egy Lena Dunhamtől elvárt sorozatra vágyik, akkor inkább nézze újra a Girlst. Lehet persze azzal védeni a sorozatot, hogy felesleges a Girls-höz hasonlítgatni, mert egy alkotónak nem kell állandóan önmagát ismételnie. Ez jogos felvetés, de azért nem indok arra, hogy valami, amiben ennyi potenciál van, végig ennyire felszínes maradjon.
