Az utolsó rocksztárok, akik tényleg elhitték, hogy forradalmat csinálnak

Dave Grohl egyenesen a legjobb zenei dokumentumfilmnek tartja a Dig!-et, én inkább azt mondanám, nagyon aggasztó és nagyon szórakoztató egyszerre, ahogy hét éven keresztül, 1996 és 2003 között követhetjük két ígéretesen induló, aztán teljesen más helyen kikötő rockzenekar, a Brian Jonestown Massacre (BJM) és a Dandy Warhols karrierjét.

Az előbbi zenekar 2016-ban játszott Magyarországon, a Dandy Warholst viszont először lehet itthon megnézni élőben a Campus Fesztiválon, ami ahhoz képest elég nagy szó, hogy a 2004-ben bemutatott film alapján húsz évvel ezelőtt még mindkét zenekar a saját pokla felé száguldott. A filmben bemutatott őrületet, pszichózist, verbális és fizikai erőszakot, drogfogyasztást látva kész csoda, hogy a két zenekar még ma is aktív.

Arról lehet vitatkozni, hogy a BJM és a Dandy Warhols mennyire maradt releváns a kétezres évek eleje óta, de a Dig! kultusza akkora, hogy nemrég, a premier huszadik évfordulójára készült belőle egy bővített, már néhány szereplő (és Dave Grohl) kommentárjával ellátott verzió is Dig! XX címmel.

Az új verzió kicsit elveszi az élét a dokumentumfilm legdöbbenetesebb pillanatainak, kicsit árnyalja és zárójelbe teszi a zenekarokon belüli drámákat, de még így is elképesztően nyers és aktuális a film a művészegóról, a szórakoztatóiparról, a siker hajszolásáról és a turnézás káoszáról. A BJM heroint használó, a valóságtól mindig kellő távolságra helyezkedő, kiállhatatlan frontembere, Anton Newcombe az egyik mélypontján például úgy kezd Hitlerről vagy Charles Mansonról beszélni, mintha csak Kanye West X-feedjét olvasná fel.

A Dig!-et nagyon könnyű lenne úgy értelmezni, mint ami az egyik oldalon megmutatja a balhés, a színpadon egymással vagy a közönséggel verekedő, állandóan a káosz szélén álló BJM-et, és a magát eladó, a nagykiadós utat választó, majd egy reklámnak köszönhetően befutó Dandy Warholst. Az új verzióban azért még nyilvánvalóbb, hogy mindkét zenekar nevetségesen önhitt módon és nulla öniróniával próbált karriert csinálni, miközben egyikükben sem merült fel, mennyire gyerekesen viselkednek, és hogy lehet, nem kizárólag a gonosz zeneipar a felelős mindenért.

Csak amíg Newcombe a folyamatos önszabotázsba menekült, és sorban marta el a zenekar környékéről a zenésztársakat, menedzsereket, zeneipari embereket, addig a Dandy Warhols tagjai érthető módon hittek abban, hogy nagykiadós szerződéssel, nagy költségvetésű klipekkel (és a lélektelen showcase-koncertek ellenére is) megvalósítható valahogy a nagy rock 'n' roll-álom. A BJM forradalmat akart, ami nekik nem, csak a néhány évvel később érkező, de a köpönyegükből kibújó zenekaroknak jött össze, a Dandy Warhols meg elkezdte jól érezni magát nem forradalmárként, főleg úgy, hogy a Glastonburyn 2000-ben már több tízezer ember előtt játszhattak. Azon a Glastonburyn, ahol David Bowie már a kedvenc zenekaraként hivatkozott rájuk.

A Sundance-en 2004-ben elvitte a zsűri nagydíját a Dig!, a rendező, Ondi Timoner akkor arról beszélt, hogy a fia születése lett az igazi határidő, ami miatt végül csak befejezte a 2500 órányi nyersanyag vágását. A két zenekar viszont természetesen a mai napig manipulatívnak és hazugnak tartja a dokumentumfilmet. „Nagyon gonosz és csúnya cucc lett. Minket csak a Brian Jonestown Massacre ellenségeiként szerepeltettek benne. Joel Gion (a BJM egyetlen öniróniával ellátott tagja – a szerk.) vicces pillanatain kívül az egész film nagyon negatív” – mondta 2024-ben a filmről a Dandy Warhols énekese, Courtney Taylor-Taylor (nem elírás, tényleg ezt használja), aki szerint a rendező, Ondi Timoner direkt szította a két zenekar közti ellenségeskedést a felvételek során, hogy megcsinálja az Oasis-Blur kakaskodás amerikai verzióját. Jó, azt mondjuk nehéz elhinni, hogy az bármennyire is megrendezett jelenet lett volna, amikor az ellenségeskedés egy pontján Newcombe töltényeket küldött külön névre szólóan a Dandy Warhols tagjainak.

Taylor azzal is vádolta a rendezőt, hogy a film kedvéért direkt kínos jelenetekbe hajszolta bele a zenészeket kiszolgáltatott helyzetekben. Azt azonban ő is elismerte utólag, hogy a katasztrófafilm beindította a BJM karrierjét (és biztosan lökött a Warhols ismertségén is), és igazából remek néznivaló. Elmondása szerint főleg akkor élvezné igazán, ha nem a saját zenekara szerepelne benne. A rendező felelőssége Newcombe egyre durvább szétesésének megmutatásánál is felmerülhet, mert mintha kritika vagy ellenvetés nélkül asszisztált volna egy-egy ponton a zenész önveszélyes akcióihoz és ötleteihez.

A teljes igazság a filmről persze sosem derül ki, de az biztos, hogy a film árnyékként követi a két zenekart a mai napig. A BJM-ből a művészi függetlenség szimbóluma és kultzenekar lett, Newcombe pedig csatlakozott a megalkuvást kerülő, problémás művészek köréhez. A Dandy Warhols története pedig azt mutatja be, hogy mi van, ha egy zenekar a kelleténél picit korábban érkezik a buliba.

A Dandy Warhols a Bohemian Like You berobbanása után rendkívül népszerű lett Európában és Ausztráliában, telt házas turnék, nagyszínpados fesztiválfellépések követték egymást, és összejött a státuszukat hosszú időre bebetonozó és egyáltalán nem rosszul öregedő nagylemez (Thirteen Tales from Urban Bohemia). Az indie szellemiségük ellenére a zeneipar felső köreinek eseményein sem fanyalogtak, és ilyen körökben sem kellett félteni őket, például amikor a zenekar női tagja, Zia McCabe teljesen meztelenül flangált a Supergrass lemezmegjelenési partiján.

Az ezredforduló környékén simán lehetett volna a Dandy Warhols a következő nagy dobás, a zeneipar amúgy is kétségbeesetten kereste a következő megmentőt, főleg hogy eddigre a grunge és a britpop több hullámban lecsengett, a nu metal már kezdett paródiába átmenni, a Dandy Warhols és a BJM viszont már a hatvanas évek második felének pszichedelikus zenéiben turkált, és olyan világból építkezett, ami eleinte erőltetett retrónak tűnhetett.

Csakhogy a nem sokkal a Dandy Warhols után érkező zenekarok (Strokes, White Stripes, Black Rebel Motorcycle Club) hozták el igazán azt a fordulatot, aminek a Dig!-ben szereplő zenekarok megágyaztak. A Black Rebel Motorcycle Club egyik alapítója, Peter Hayes például a filmben még ott csövezett a BJM tagjaként parkolókban, lerobbant motelszobákban, hogy aztán pár évvel később már a rockzene egyik megújítójaként hivatkozzanak rá a saját zenekara miatt.

Ahhoz képest, hogy milyen állapotban hagyta ott a benne szereplő zenészeket a film, mindkét zenekar karrierje tisztességesen alakult. A BJM és a Dandy Warhols is aktívan turnézik, a legendájuk mit sem kopott, a nevük többször is felbukkan az inspirációikat soroló előadóknál, és még össze is álltak a színpadon, amire végképp nem fogadott volna senki. Azért nem kell aggódni, a BJM 2023-ban azzal került a hírekbe, hogy az egyik ausztráliai koncerten az akkor már 50 feletti zenészek összeverekedtek a színpadon. Mintha csak a film egyik leghíresebb jelenetét játszották volna újra.