Jövőre lesz már 30 éve, hogy Josh Homme otthagyta a stoner rock alapvetésnek számító Kyusst, hogy megalapítsa a Queens of the Stone Age-et. Vagyis a Queens of the Stone Age (innentől QOTSA) papíron egyáltalán nem számít már fiatalnak, mégis gyakorlatilag ez az az egyik utolsó olyan zenekar, ami képes a 20. századi értelemben vett rockzenét újra és újra megújítani, vagy legalább megpróbálkozni vele. A zenekar 2018-ban lépett fel utoljára Magyarországon, azóta viszont jó sok minden történt: kihoztak egy új nagylemezt, Josh Homme-nak volt egy nagyon csúnya válása, majd nem sokkal később rákkal műtötték. Budapesten nem sokkal a párizsi katakombákban rögzített lemezük megjelenése után léptek fel, és a koncert előtt 25 percet beszélgethettünk Homme-val és a zenekar basszusgitárosával, Michael Shumannel.
A QOTSA a ‘90-es évek közepén bukkant fel Amerikában, nem sokkal azután, hogy gyakorlatilag feloszlott a Kyuss. A Kyuss a kaliforniai sivatagból nőtte ki magát a ’90-es évek kultikus zenekarává, és lerakta a stoner rockként ismert zsáner alapjait. Homme mindössze 14 éves volt, amikor megalapította iskolatársaival az akkor még Katzenjammer névre hallgató zenekarát, a többi pedig már történelem: a zenekar generátorokra kötött sivatagi koncerteken szerzett ismertséget magának és olyan hangzást fejlesztettek ki, ami egy komplett műfajt eredményezett, amit vagy stoner rocknak vagy desert rocknak szoktak nevezni.
A Kyuss után Homme új zenekart alapított, és ezzel kezdetét vette egy új korszak. A Kyuss-szal kifejlesztett sivatagi hangzást vitte tovább a QOTSA-ben, de az új zenekara már bőven túlmutatott a szubkultúrán. Ugyan a QOTSA sosem voltak világhírű, stadionokat megtöltő zenekar, de a kritikusok imádták, a zenekar pedig minden egyes új nagylemezével igyekezett valami újat és meglepőt mutatni. A zenekar korai évei pont arra az időszakra estek, amikor még az internet előtti zeneipar dominált, azonban hiába voltak kereskedelmileg és kritikailag is sikeresek, sosem tudtak akkora zenekarrá válni, mint mondjuk a Foo Fighters. Cserébe a QOTSA tipikusan az a nagyon menő brigád volt mindig is, ahol egyszerűen rang volt játszani egy-egy zenésznek, legyen szó Trent Reznorról, Dave Grohlról vagy Alex Turnerről.
A QOTSA 1998 és 2007 között volt kifejezetten aktív, ebben az időszakban hozták ki a legmeghatározóbb lemezeiket, mint a Songs for the Deaf, a Rated R vagy a Lullabies to Paralyze. Ez pont a nu metal és az indie rock korszaka volt a rockzenében, a QOTSA pedig egyikbe sem illett bele igazán, így mindig is kicsit különutasnak számítottak a nagyon mélyre hangolt, blues alapú, elképesztően karcos és súlyos rockzenéjükkel. Homme ezután olyan mellékprojektekbe fogott, mint az Eagles of Death Metal vagy a Them Crooked Vultures, és majdnem meghalt, amikor egy műtét közben komplikációk léptek fel a szervezetében. Az ebből inspirálódó …Like Clockwork új fejezetet nyitott a QOTSA történetében, és bebizonyította, hogy bőven több van ebben a zenekarban a macsó gitárnyúzásnál.
2017-ben Mark Ronsonnal álltak össze, hogy összehozzanak egy szándékosan mainstreamnek szánt lemezt, de az akkor már 20 éves zenekar esetében nem jött meg a várt áttörés. Érdekes módon a Villains lemezről semmit nem játszottak szombaton a Parkban, pedig az interjúnkban Homme sokat beszélt róla. „A Villains esetében direkt arra játszottunk, hogy elsőre halknak tűnjön a zene, hogy aztán szabályosan berobbanjon. Mikor volt veled olyan, hogy megijedtél egy zenétől? Az első lemezüknél még abszolút azt akartam, hogy felrobbanjon az emberek hangfala hallgatás közben. Mennyire király lenne nem? Hallgatsz egy állati jó lemezt, és a végén felrobban a rádió a kocsidban!” – mondja Homme, és amikor rákérdezek, hogy van-e még ilyen ambíciója, mindössze annyit mond, hogy ezt már megcsinálta.
Aztán a Covid, Homme válása és egészségügyi problémái mind abba az irányba mutattak, hogy a 20. század egyik utolsó, klasszikus értelemben vett rockzenekarának ennyi volt. Homme kifejezetten nehéz időszakot élt ekkor: a sajtót bejárta a felvétel, amikor az egyik koncerten fejberúgott egy fotós nőt, majd híre ment, hogy saját a gyerekei kértek távolságtartási végzést ellene a súlyos alkohol- és drogproblémái miatt. Homme ekkoriban vált el feleségétől, a Distillers punkzenekar frontembereként ismert Brody Dalle-től, akit annak idején a Rancid frontemberétől, Tim Armstrongtól szeretett el, és az affér miatt komoly balhé alakult ki akkoriban.
A sajtóban az már kevesebb figyelmet kapott, hogy a válóper végén a bíróság neki ítélte a gyerekek felügyeletét és távolságtartási végzést adtak ki a feleségére, miután kiderült, hogy Dalle új párja aláhamisította a gyerekek aláírásait különböző bírósági papírokon, köztük azon a dokumentumon, ahol távolságtartási végzést kérnek a saját apjukra. Homme-t láthatóan megreccsentette ez az eset az egészségügyi problémáival együtt, és a 2023-as …In Times New Roman album úgy jelent meg, hogy már 2,5 fél éve kész volt gyakorlatilag. A Budapest Parkba viszont már nem ezzel, hanem az Alive in the Catacombs című koncertfelvételükkel érkeztek, amelyet a 300 km hosszú párizsi katakombákban vettek fel. A Budapest Parkban azonban egy klasszikus szettet nyomtak tele régi slágerekkel, ami nem is baj, mert valószínűleg a közönség sem azért vett jegyet, hogy vonósokkal és akusztikus gitárral hallgassák a zenekar ismertebb slágereit.
„Kamaszkorom óta lenyűgöz a párizsi katakombarendszer. Egyszer láttam róla egy könyvet gyerekként, és mivel mindig is érdekelt a halál és a művészet kapcsolata, ez a helyszín állandóan ott motoszkált a fejemben” – meséli Homme azzal kapcsolatban, hogy ők gyakorlatilag az első zenekar, akiknek sikerült itt lemezt felvenni. A választás azért is érdekes, mert 2015-ben Párizsban lépett fel Homme másik zenekara, az Eagles of Death Metal, amikor fegyveres terroristák tüzet nyitottak a Bataclan klubban, több tucat ember életét kioltva. Homme akkoriban pont nem turnézott a zenekarral, de érezhetően megfagyott a levegő az öltözőben, amikor rákérdeztem erre az esetre.
„Az életnek nem szabad arról szólnia, hogy ha valami rossz történik, akkor addig kapaszkodsz ebbe a traumába, ameddig csak tudsz. Ez nem jelenti azt, hogy nem lehet mindenből tanulni és magaddal vinni valamit, de nem jó ledobni a hajódról a vasmacskát, és csak körözni körülötte a végtelenségig” – mondja az interjú alatt végig napszemüveget hordó Homme.
Ezután arról beszéltünk, hogy elképesztő logisztikai és adminisztrációs kihívás volt elintézni a francia kormánnyal, hogy a párizsi katakombákban rögzíthessék a lemezt. Alapból problémát okozott, hogy nincs áram a föld alatt, így korlátozottak voltak a lehetőségeik mind világításban, mind hangosításban. Azt azonban Homme és Shuman is tagadta, hogy azért lett az új felvétel ennyire akusztikus, mert nem vihettek magukkal erősítőket.
„Az emberek állandóan elfelejtik, hogy mi kifejezetten sokat játszunk akusztikusan és kedveljük ezt a hangzást. Nem csak egy hard rock zenekar vagyunk, bár aláírom, hogy a zúzósabb zenéink miatt az emberek elfelejtik, hogy van egy érettebb, finomabb oldalunk is” – mondja Homme, és hozzáteszi, hogy eszébe sem jutott, hogy a katakombákban a zenekarra jellemző hangzással játszanak, mert szerinte ez alapból nagyon tiszteletlen lenne a helyszínnel kapcsolatban, ahol emberek ezreit temették el. És a francia hatóságok nem is engedélyezték volna. Itt lép be Shuman is a beszélgetésbe, aki arra panaszkodik, hogy nemrég egy újságíró azt kérdezte tőlük, hogy fognak-e még keményebb lemezt készíteni, mint a Rater R című albumuk volt, miközben a 2023-as ….In Times New Roman egyértelműen ezt a korszakot idézte meg.
„Elképesztő, mennyire utáltak minket az emberek a Rated R lemez miatt. Mintha az emberek azt gondolták volna, hogy szándékosan létrehoztunk egy színteret, hogy annak aztán a trónján üljünk az idő végezetéig” – vág közbe Homme arra utalva, hogy a második nagylemezüknél a Kyussból és a stoner rockból jövő rajongóik fájlalták, hogy a zenekar látványosan elmozdult az addigi stoner rockos hangzásból egy jóval áramvonalasabb, stadionrockosabb irányba. „Az évek során már megszoktuk, hogy mindig magunkra haragítjuk a rajongókat, amikor új lemezt hozunk ki” – nevet Homme.
A 2013-as Like Clockwork is nagy váltás volt a zenekar hangzásában, azonban mindketten azt mondják, hogy ez volt az egyetlen lemezük, amit annak ellenére azonnal pozitívan fogadtak, hogy erősen eltért a korábbi zenéiktől. „Még a Songs for the Deaf is olyan volt, hogy a megjelenés után kb. fél évig utálták az emberek, de minél többször hallgatták meg, annál jobban megszerették” – mondja Homme, majd Shuman hozzáteszi, hogy néha akár 50 hallgatás vagy 10 év is kell ahhoz, hogy egy lemez igazán beérjen az embereknél. „De nekem azzal sincs bajom, ha valaki csak pizzázáshoz hallgatja” – teszi hozzá még Homme.
A QOTSA a 2010-es években viszonylag sokat járt Magyarországon: 2013-ban a Volton adtak egy lehangolóan gyenge koncertet a 30 Seconds to Mars előtt, majd utána a Szigeten és a Budapest Parkban is felléptek. A legutóbbi parkos fellépés óta eltelt hét év, azonban a zenekar szinte semmit sem változott. A koncert gerincét a legutóbbi lemez dalai alkották (Time & Place, Paper Machete Emotion Sickness, Made to Parade, Carnavoyeur), de alapvetően a régebbi slágerek domináltak. Alapból a koncert a Regular Johnnal kezdődött, amit a No One Knows követett, vagyis már az elején ellőttek kettőt a legismertebb számaik közül, majd sorra került még a Make It Wit Chu, a Little Sister vagy a Go With the Flow is. Azonban a dallista túlnyomórészt a későbbi lemezekre épült, a 2013-as …Like Clockworkről fél tucat számot adtak elő, és az előző évek koncertjeihez képest látványos volt, hogy most mennyire más korszakot preferálnak a saját életművükből. Ettől még persze belefért olyan ritkaság számba menő dal előrántása, mint a Battery Acid a 2007-es Era Vulgaris lemezről, ami annak idején kicsit kiborította a rajongókat.
A horvátországi nyaralását töltő közjegyzőnek öltözött Homme és társai nem vették túl bonyolultra a fellépést: gyakorlatilag zéró volt a kommunikáció a közönséggel és a színpadi jelenlét is kifulladt abban, hogy 40-es, 50-es éveikben járó rocklegendák eljátsszák a saját számaikat. A QOTSA esetében nem is várunk többet, bár Homme 2018-ban legalább azt megjegyezte a Parkban, hogy milyen szép a naplemente a színpadról. Most ennyi sem volt, cserébe látványosan többen voltak a koncerten, mint hét éve (ránézésre 8-10 ezer ember), és persze minden pontosan úgy szólt, ahogy kell. A QOTSA mélyre hangolt, karcos, metálba hajló hangzása még mindig verhetetlen élőben, és mivel a zenekart egy rakás kipróbált harcos alkotja, egy pontja nem volt a koncertnek, amibe igazán bele lehetett volna kötni.
Nehéz nem boomernek tűnni a QOTSA esetében, amikor azt írom, hogy ez egy tisztességes rockkoncert volt, pont olyan, amit az ember elvár ettől a zenekartól. A '90-es évek óta sok változáson átment a zenekar, amelynek az egyik fontos alappillére volt mindig is, hogy Homme-n kívül állandóan változó, más zenekarokból ismert tagokkal készültek a lemezek. 2013 óta azonban már állandó felállásban játszanak, és meg is látszott a szombati a koncerten, hogy alapvetően már abból a lemezekből válogattak, amelyeket már ezzel a felállással vettek fel. Emiatt el tudom képzelni, hogy a régebbi rajongók hiányolhatták, hogy az első öt lemez helyett az utolsó két album volt inkább a fókuszban, de a QOTSA olyan volt ismét élőben, hogy nincs értelme igazán ilyenekbe belekötni. A klasszikus értelemben vett rockzene egyik utolsó gitárhősei jöttek, láttak, zúztak, és simán van még bennük még 30 év, ha így folytatják.
És valószínűleg folytatni fogják. Arra a kérdésre, hogy lesz-e új QOTSA-album, igyekeztek elmaszatolni a válaszadást, és annyit mondtak, hogy most nagyon dolgoznak mindenen egyszerre. Itt beszélünk arról is, hogy a GTA-játékokért is felelős Rockstar stúdió hosszú évek óta keresi a zenekart mindenféle munkák miatt. Homme a stúdió másik játékában, a Red Dead Redemption 2-ben énekel egy dalt, ami a stáblista alatt hallható, és amikor erről beszélgetünk, Shuman jól hallhatóan meglepődik. Egy rövid intermezzo után ugyanis kiderül, hogy mindketten dolgoztak a játékon, de arról nem tudtak, hogy a másik is.
A Red Dead Redemption 2 zenéjéért Dan Lenois kanadai producer felelős, azt azonban kevesen tudják, hogyan készült a játék zenéje. Shuman jóban van Lenois-val régóta, és elmondta, hogy mindössze annyit kérte tőle és Theodore-tól, hogy a végtelenségig jammeljenek a stúdióban Mike Wattal. Shuman óriási rajongója a Minutemenből ismert Wattnak, de elmondása szerint fura volt az egész, mert tényleg csak össze-vissza kellett nyolc órát zenélgetniük egy stúdióban, majd a felvételből részleteket kivágva kerültek be zenék vagy csak hangok a játékba.
Itt vág közbe Homme, aki elárul egy titkot is: jó pár évvel korábban szóba került, hogy saját rádióadója lehetne a Queens of the Stone Age-nek a következő GTA-ban, és ott lett volna a műsorvezető. Azt nem tudta elmondani, melyik GTA-ról lett volna szó, azt viszont igen, hogy az eredeti tervek szerint Dr. Dre és Eminem is kapott volna egy saját rádiót a játékban, de végül ezekből nem lett semmi.
A végén még szóba kerül, hogy lesz-e még újra Kyuss, amit mindössze 14 évesen alapított az akkori iskolatársaival. „Az emberek azt hiszik, hogy nem szeretek erről beszélni, pedig ez nem igaz! Van egy nagyon fontos hagyatéka a Kyussnak, amit nem szabad eltagadni, azonban van egy emberi része is a történetnek. A végére azért voltak problémák közöttünk, amit én nem viselek túl jól, és nem szeretném, ha sérülne a Kyuss hagyatéka az emberi tényezők miatt. Ettől még néha gondolok arra, hogy egy turnéra azért vevő lennék” – mondja Homme, majd egy jégszoborhoz hasonlítja a Kyusst, amit szerinte tilos erőltetni és csak úgy jó ok nélkül hozzányúlni bármilyen módon. „Tudod, ez a gyerekkorom. Neked nem lenne ijesztő visszamenni a kamaszkorodba, és azt csinálni, amit gyerekként tettél? Egyszerűen nem akarom elrontani azt, amit a Kyuss jelent nekem. Mert ez nem a pénzről szól és sosem szólt arról” – zárja az interjút Homme.