Több mint húsz éve már annak, hogy a kétezres évek brit indie rock robbanásában feltűnt négy skót csávó, akik egyebek mellett tökélyre fejlesztették a diszkódobolást. Az ezredforduló utáni angolszász gitárzenében a Franz Ferdinand felbukkanásakor egy sor új ígéretes rockzenekar, például az Arctic Monkeys, a Bloc Party, a Kaiser Chiefs, a Foals, a Kooks vagy a Kasabian karrierje indult be. A legtöbben a következő két évtizedben lemorzsolódtak, passzívabbak lettek, esetleg teljesen átalakultak, egyedül az Arctic Monkeys tudott igazán globális szupersztárrá válni ebből a színtérből, főleg azzal, hogy a kezdeti hangzásukat más irányba vitték.
A Franz Ferdinand azonban mindig valahogy kivétel volt ezekben az összevetésekben, és nem lett belőlük stadionzenekar, de az már benne van a pakliban, hogy minden idők legnagyobb skót együtteseként emlegessék őket. A Franz Ferdinand kapolcsi, a Művészetek Völgyében tartott koncertje előtt beszélgettünk az együttes két alapító tagjával, Alex Kapranos frontemberrel és Bob Hardy basszusgitárossal.
Amúgy is az idei nyári koncertszezon egyik legmeglepőbb húzása volt, hogy a Művészetek Völgye behúzta fellépőnek a januárban megjelent új nagylemezét turnéztató Franz Ferdinandet. Ha nekem valaki húsz éve azt mondja, hogy egyszer Kapolcson lesz Franz Ferdinand, azt fixen kinevetem, mert a fesztivál és a zenekar világa között nem igazán tudnék mondani átfedést. A Művészetek Völgye azonban már rég nem csak egy hagyományőrző, mezítlábas fesztivál, a Franz Ferdinand meg már nem azt a korszakát éli, hogy azon agyaljanak, mi a menő és mi nem.
„Az új lemezünknél mindannyian nagyon figyeltünk arra, hogy ne adjunk teret az attól való félelemnek, hogy nem vagyunk elég menők. Szerintem az egyik legnagyobb gondja bármilyen művésznek vagy zenésznek, hogy attól retteg, hogy már nem menő” – ezt Alex Kapranos frontember meséli egy hévízi hotelben a friss, The Human Fear című lemezükről. Kapranos az az ember, aki tényleg tudja, hogy miről beszél, hiszen a Franz Ferdinand elképesztően menő zenekarnak tűnt a kétezres években: jól fésült skót srácok diszkódobos, bulizós posztpunkot játszanak erős vizuális körítéssel.
Az alapítás és a nemzetközi áttörés óta azonban elég sok minden történt a zenekarral. Az első két lemezükkel gyakorlatilag kikövezték maguknak az utat, hogy a következő évek fontos rockzenekara legyenek. Különösen az első lemez ütött óriásit, ahogyan izzadság nélkül tudták kombinálni a kifejezetten felszabadult, szórakoztató, táncolós hangulatot a pimasz szövegekkel, a slágeres gitártémákkal és jól öltözött kúlsággal.
A tagok ma már az ötvenes éveikben járnak, ráadásul az eredeti négy alapító közül már csak Kapranos és Bob Hardy basszusgitáros maradt a zenekarban, miután Nick McCarthy gitáros 2016-ban, Paul Thomson dobos pedig 2021-ben kiszállt ki. „Hogy őszinte legyek, Paul volt az, akit a legjobban nyomasztott az a tudat, hogy valami nem menő. Csodálatos ember, és imádtam vele egy zenekarban játszani, de kicsit felszabadító érzés volt most ilyen negatív hozzáállás nélkül dolgozni” – meséli Kapranos.
Való igaz, hogy Kapolcson a Franz Ferdinand nem olyan volt, mint amikor először felléptek a Szigeten 2006-ban. Az évek során egyre több hangsúly került a dalszerzésnél a szintetizátorra, Kapranos görög gyökereit felfedezve népzenei témákkal is kísérletezgetett, és útközben ötfőssé duzzadt a zenekar. Ami megmaradt, az Kapranos lehengerlő színpadi jelenléte és karizmája. Emlékszem, a 2006-os szigetes koncerten a barátaimmal azon pislogtunk, hogy egyszerűen nem értjük a két szám közti átvezetőket az énekes durva skót akcentusa miatt, most meg 20 év elteltével Kapranos tiszta showmanként viselkedett: táncoltatta, tapsoltatta, guggoltatta (erről, mondjuk, le lehetne már szoknia mindenkinek) a közönséget, elsütött két-három magyar szót, és úgy megnyomta a csét minden elkiabált Kapolcs végén, hogy sercegett a mikrofon. Láthatóan elképesztően jól érezte magát a színpadon, és a kapolcsi közönség is remekül reagált mindenre.
Pedig kicsit botladozva indult a koncert, Kapranos mintha nem találta volna az énekhangját vagy a ritmust a legelején, amikor a The Dark of the Matinée című számmal kezdtek. Erről egyébként az interjúban Bob Hardy elmondta, hogy a dalt alapvetően egymásnak emailezgetve írták meg több mint 20 évvel ezelőtt, ezek után pedig nem volt nagy kihívás az idei lemezt úgy összehozni, hogy a Covid és Kapranos Párizsba költözése miatt mindenki máshol élt.
A kezdeti botladozás után a koncerten aztán belendült a zenekar, amihez az is kellett, hogy slágergyűjteménnyel érkeztek a fellépésre. Szinte minden fontosabb dal, a Michael, a This Fire, a Jacqueline és természetesen a Take Me Out is elhangzott a koncerten. Az újabb lemezekről is játszottak pár dalt, de egyáltalán nem vitték túlzásba ezt a vonalat, és ez nem is volt baj. Egyedül azt sajnáltam, hogy a méltatlanul alulértékelt, partislágerekkel telepakolt Right Thoughts, Right Words, Right Action lemezről nem hangzott el az Evil Eye vagy a Right Action című számok közül egyik sem.
Az biztos, hogy jó pár dolog azért nem kopott meg a zenekar esetében: a nagyon feszes diszkódobolás még mindig állati jól áll ennek a zenekarnak, ahogy az is feltűnt ismét, hogy a Franz Ferdinandnek mennyi olyan dala van, ahol csak egy-egy szimpla gitártéma adja a refrént vagy a hookot. A koncert vége felé előadott hát mögött és egymásnak dőlve gitározásra már lehetne azt mondani, hogy kicsi aparockhangulatot adott a fellépésnek, de hát pont pár órával korábban beszélt arról nekem Kapranos, mennyire fontos leszarni a kúlságot, így ez is belefért.
Egy ponton aztán rákérdezek náluk, hogy a Franz Ferdinand számít-e minden idők legnagyobb skót rockzenekarának. Nyilván ez egy szándékosan provokáló kérdés, hiszen hiába voltak és vannak máig remek skót zenekarok, igazi világhírre csak nagyon kevesen voltak képesek. Itt át is adnám a szót Kapranosnak és Hardynak.
A. K.: A Simple Minds egy elég nagy zenekar.
B. H.: Deacon Blue is elég nagy.
A. K.: Lövésem sincs Deacon Blue-ról.
B. H.: Volt egy momentumuk, amikor tényleg óriásiak voltak.
A. K.: Mindenképpen nagyobbak, mint a Primal Scream. Matt, nagyobbak vagyunk, mint a Primal Scream?
Ezen a ponton Kapranos kiordított a tőlünk pár asztalra ülő turnémenedzseréhez, aki csak egy szolid igennel válaszolt. Mattről kiderül aztán, hogy a Primal Screamnek is dolgozott, szóval tudja, miről beszél.
Mi is megírtuk a Telexen, hogy a zenekar új lemezének a borítóját Maurer Dóra képzőművész egyik (ha nem a legismertebb) alkotása ihlette, és a zenekarról közismert, hogy vonzódnak a képzőművészetekhez és az irodalomhoz, különösen az orosz avantgárdhoz, ez a zenekar arculatában is rendre visszaköszönt.
„Mindig is azt akartuk, hogy a vizuális művészetünk reprezentálja a zenénket, és a vizuális művészet ugyanazt csinálja, amit mi a zenével. Mindig is úgy éreztem, hogy különösen a konstruktivizmus irányzata nagyon izgalmas történelmileg, mert az orosz forradalommal egy időben történt, ugyanakkor egyfajta függetlenséget is jelentett a forradalomtól. Így sok olyan művész volt, aki nagyon is belekeveredett a kommunizmus kezdeti időszakába, és nagyon sok minden kapcsolódik ahhoz a nagyon rövid időszakhoz, közvetlenül a forradalom utáni nagyon optimista, idealista időszakhoz, amikor azt gondolták, hogy minden lehetséges, újjá fogják teremteni a művészetet. Lenyűgöző látni, hogy milyen drasztikusan megváltozott ez a művészeti mozgalom, miután lényegében sztálinizmus lett belőle. Az absztrakt geometrikus művészeti formától átmentek ebbe a nagyon ábrázoló, izmos figurába, ami már azt mondja, hogy mi nemzetként erősek vagyunk” – meséli lelkesen Kapranos arról, hogy miért érdekli különösen ez a korszak.
A mindenféle emberi félelmekből inspirálódó 2025-ös lemez, a The Human Fear az első, amelyet már a teljesen új felállással (a két alapító mellett jelenleg Julian Corrie, Dino Bardot és Audrey Tait alkotja a Franz Ferdinandet) raktak össze, ezért érdekelt, hogy Hardy és Kapranos számára melyik dal róla a legfontosabb. Hardy az Audacious című számot mondja, mert mindig is arra vágyott, hogy egyszer így szóljon a zenekar. „Benne van minden, amiről akkoriban beszéltünk, amikor elkezdtük a zenekart. Van dráma a dinamikában, miközben a dal eleje szó szerint egy demó, amit még Alex énekelt fel a telefonjára. Aztán beszáll a zenekar és… na, ez az a része az agyamnak, amiért szeretem a Queent.”
Kapranos már nehezebben válaszol, ő végül a Night or Day című számot választja, méghozzá azért, mert azt már megírták a 2018-as Always Ascending album előtt, de egészen eddig nem tudtak belőle egy rendes dalt csinálni, pedig próbálták. „Valahogy nem találtuk hozzá a jó groove-ot, nem tudtuk jól eljátszani, és a szövegen is változtatni kellett” – magyarázza Kapranos és hozzáteszi, hogy különösen azért fontos neki ez a dal, mert amikor írták, akkor még nem voltak képesek azt rendesen eljátszani, mostanra viszont már összeállt élőben is a szám.
Nemcsak a kapolcsi koncert volt slágergyűjtemény, a Franz Ferdinand 2022-ben kiadott egy tényleges slágergyűjteményt, méghozzá egy klasszikus best of válogatást, ami a fizikai adathordozók haldoklása és a streaming idején meglehetősen 20. századi ötletnek tűnt. „Hogy miért csináltuk meg a válogatást? Hogy igazán őszinte legyek, a szerződésünk kötelezett rá minket!” – mondja nevetve Kapranos, és elismeri, hogy eleinte rühellte az ötletet, mert szerinte egy best of válogatással a zenekar kvázi bevallja, hogy már végük van, meghaltak. „De útközben aztán megszerettem ezt az egészet, mert segített megérteni, hogy mit és hogyan csináltunk addig a pontig. Arra mindenképpen jó volt ez az egész, hogy kicsit szellőztessünk és lezárjunk egy korszakot a zenekar életében. Most kezdhetjük előkészíteni a második best of válogatást!”
