Gyerekkorom egyik legfontosabb popkulturális benyomása az volt, hogy Jennifer Lopez mindenben szerepel, és mindegyik produkcióban gyönyörű. Ő táncolt csípőnadrágban és karika-fülbevalóban az MTV-n, ő alakított texasi énekesnőt a Selenában, ő volt a szobalány az Álmomban már láttalak című filmben, ő viaskodott az anyósával az Anyád napjában, de még a Most már elég! című thrillerben is főszerepet játszott. Vele azonosítottam akkoriban a csillag szót, mert olyannal addig ritkán találkoztam, hogy valaki ennyire tehetséges egyszerre két dologban. Azóta felnőttem, és egy-egy előadó tehetségét már nem a népszerűsége alapján ítélem meg, az viszont tagadhatatlan, hogy Jennifer Lopez sokat hozzátett a latin pop előretöréséhez az ezredforduló környékén.
A Puerto Ricó-i származású amerikai énekesnő 2024-ben kijött lemezét, a This Is Me... Now-t valószínűleg csak azok hallgatták és tartják jónak, akik leragadtak a kétezres évek elejénél, hiszen ez az album pontosan ezt a korszakot idézi. A lemez tele van olyan R&B-dalokkal, amelyek leginkább a balatoni stroboszkópos bulikban szólnak, miközben a legkellemetlenebb alakok nyomulnak rád feltűrt fehér ingben, szűk farmerben. Ezekkel az érzésekkel indultam el Jennifer Lopez budapesti, MVM Dome-ban tartott koncertjére, amelyre a legdrágább, 610 ezer forintos VIP-belépőket gyakorlatilag az elsők között kapkodták el.
Az MVM Dome-hoz érve a környéket már ellepték a flitteres ruhába bújt csapatok és szerelmes párok, voltak anya-lánya párosok is, akik az alkalomhoz illően szintén tetőtől talpig flitterben érkeztek. A Gyáli út környékén nemcsak a sportcsarnoknál, de a környező kocsmákban is nagyon izgatottak voltak az énekesnő érkezése miatt, a Népliget aluljárójának sörözőjében és a Szöglet kocsmában is Jennifer Lopez zenéjét bömböltették.
A csarnok előtt szelfizgető csapatoktól pedig közben el lehetett csípni olyan beszélgetéseket, amik azt fejtegették, hogy mi történhetett JLo és Ben Affleck kapcsolatával (épp elváltak), és milyen óriási dolog, hogy nemcsak egy világsztár, de egy ekkora énekesnő és egyben színésznő érkezik hozzánk.
Jennifer Lopez aztán kb. félórás késéssel berobbantotta a színpadot a közel tizenöt éves, Pitbullal közös slágerével, az On The Floor című dallal. A berobbantotta szó nem túlzás, tényleg ez történt, felcsaptak a lángok, és megjelentek a táncosok csillogó kék ruhában és hozzá passzoló csillogó ezüst combcsizmában. Jennifer Lopez pedig közöttük tűnt fel egy kivágott ezüst bodyban, vakítóan csillogó ezüst csizmával. A koreográfia az első perctől kezdve nagyon feszes és látványos volt – nem véletlenül, hiszen az énekesnő egy New York-i tánciskolából tört ki, egy Janet Jackson-klipben figyeltek fel rá, ezt követően pedig a világ körüli turnén is táncolhatott a Grammy-díjas énekesnő mellett.
Már a harmadik dalban elindult az intenzív twerkelés Jennifer Lopeztől, mondjuk mikor máskor kezdett volna bele, ha nem az eredetileg Iggy Azaleával előadott, a fenékrázásról szóló Booty című dal alatt. Ezt követte az Ain't Your Mama című dal, aminek a klipje hamarosan eléri az egymilliárd megtekintést YouTube-on. Már a dal sikerének idején sem értettem, hogyan lehet szenzációként felfogni, hogy Jennifer Lopez ki meri mondani, hogy nem feltétlen kell nőként a fiúk szennyesét mosni, ha ők csak annyit gondolnak rólunk, hogy főznünk és takarítanunk kell. Örülök, ha valakit ez ébresztett női öntudatra, de engem JLo akkor vesztett el igazán.
Ezután pedig következett a korai kétezres évek talán legnagyobb slágere, a Jenny From The Block, amit úgy vezettek fel, hogy az intróban szükségtelenül rákeverték a We Will Rock You-t a Queentől. Lopez tovább folytatta még mindig lenyűgöző koreográfiával és tapadós slágerekkel a koncertet, elhangzott a Get Right és a Regular is, majd elérkeztünk az erotikus I'm Into You című dalhoz, amiben az előadó végigvonaglott a színpadon egy izmos táncossal. Miközben ezt néztem, azon agyaltam, mennyire nem változott a popipar, hiszen a mai énekesnők is még mindig hasonló előadásmóddal szeretnék felhívni magukra a figyelmet. Ott van például a koncertjein szintén szexet imitáló Sabrina Carpenter, aki talán hasonlóan nagy csillaga lehet majd a jelenlegi generációnak.
Az erotikus táncmozdulatokkal dúsított koreográfiák után pedig elérkeztünk az este azon pontjához, amikor Jennifer Lopez spanyolul énekelt: ezt a blokkot egy feldolgozás (Gracias a la Vida) nyitotta a Latin-Amerikában népszerű, már elhunyt énekesnőtől, Mercedes Sosától. A dal közben táncosok nélkül, a színpad lépcsőjének tetején állt Lopez, és egy szál gitárral énekelt: ekkor esett le igazán, hogy az előadónak tényleg magával ragadó hangja van, és mennyire önazonos tőle ez az előadásmód. Kár, hogy Jennifer Lopezről senkinek sem él ez a kép a fejében, és akkor figyelnek csak igazán rá, ha épp a fenekét rázza, miközben a spanyol dala alapján a hangjában sokkal több van. Úgy tűnt, ennek tudatában van az énekesnő is, mert mielőtt előadta Qué Hiciste című dalát, majd még egy spanyol feldolgozást, kiszólt a közönségnek is arról, hogy tudja, mennyire utálják őt ezekért a dalokért, de azért reméli, meghallgatjuk ezeket is a slágereken kívül.
Sokáig aztán nem maradhatott a közönség a spanyol dalok bűvöletében, jött a Dance Again és a kihagyhatatlan Let's Get Loud (szintén fantasztikus koreográfiával), majd érkezett a finálé a Free című dallal, ami alatt arany konfettit szórtak a közönségre. Amikor a dal végén elsötétült a színpad, a tömeg egységesen megindult a mosdók felé, de Jennifer Lopez visszatért még egy feledhető dal erejéig, és ahogyan én láttam, erre már nem is volt annyira kíváncsi a közönség.
A suta ráadás ellenére Jennifer Lopez a vasárnap esti fellépésével azért újra bebizonyította, hogy olyan ikon, aki ötvenöt évesen a koreográfiák terén olyat tud, amit egyetlen huszonéves énekesnő sem. Viszont azt is bizonyította ez a koncert, hogy Jennifer Lopez zenéjéről miért a Bravo Magazin-címlapokra, a kinyithatós telefonokra és a csípőnadrágokra asszociálok, és ezt a spanyol dalos blokk sem tudta feledtetni. Egy-két kivételtől eltekintve Jennifer Lopez régi és új dalai is a kora kétezres évek hangulatában ragadtak, miközben a koncerten egyértelműen látszott, hogy az előadó ennél jóval sokoldalúbb és önazonosabb is lehetne.
