A Fantasztikus Négyes végre megkapta, amit régóta megérdemelt

Nem árulunk el azzal semmi újdonságot, hogy a 21. századi blockbuster film- és sorozatgyártás egyik fontos alapját adják képregények, azon belül is a szuperhősök. Gyakorlatilag minden fontosabb DC- és Marvel-hős bemutatkozott már a mozikban valamilyen formában, de egyértelműen a Fantasztikus Négyes az, amivel rendre katasztrofális melléfogásokba futottak Hollywoodban.

A legelső szuperhőscsalád jogai a Fox felvásárlásával jó pár éve (2019-ben) a Disney-hez kerültek, és csak idő kérdése volt, mikor illesztik be ebbe az egyre látványosabban fáradó multiverzumos katyvaszba az olyan ismert Marvel-karaktereket, mint Reed Richards, Sue és Johnny Storm vagy Ben Grimm. A Fantasztikus 4-es: Első lépések az évtizedek óta tartó blamák után az első alkalom, hogy a franchise végre kapott egy méltó feldolgozást.

Egészen parádés, hogy a Fantasztikus Négyessel mennyire látványosan befürödtek Hollywoodban minden alkalommal a 90-es évek óta.

• Volt egy 1994-es német (!) gyártású B film, ami sosem jelent meg, és kizárólag azért készült, hogy a Fantasztikus Négyes jogai Bernd Eichinger producernél maradhassanak.
• 2005-ben és 2007-ben a Fox kiadott egy-egy Fantasztikus Négyes-filmet, amelyeket gyűlöltek a kritikusok. Az első film ennek ellenére kasszasiker lett, és a második sem hozott sokkal kevesebbet, de olyan közutálatnak örvendett mindkét verzió, hogy a harmadik filmet végül elkaszálták. Ezek a filmek leginkább arról emlékezetesek, hogy a később Amerika Kapitányként befutott Chris Evans alakította Fáklyát, vagyis Johnny Stormot.
• 2015-ben a Fox aztán ismét megpróbálkozott a projekttel, de hiába volt parádés a szereposztás (Kate Mara, Miles Teller, Michael B. Jordan, Toby Kebbell), a film nemcsak szimplán megbukott, hanem gyakorlatilag közröhej tárgyává vált, és tönkretette Josh Trank rendező karrierjét.

Pedig a Fantasztikus Négyes már-már amerikai közkincs, és legalább annyira népszerű a szuperhősös képregényrajongók körében, mint Superman, Pókember vagy az X-Men. Valahogy azonban eddig senki sem tudta igazán megérteni, mi is az esszenciája ennek a csapatnak.

A Fantasztikus Négyest Jack Kirby és Stan Lee hozta létre a 60-as években, és ők voltak a legelső szupercsapat, amit a Lee–Kirby-páros közösen alkotott. A kor többi szuperhősétől annyiban tértek el, hogy a hangsúly a családi dinamikán és diszfunkcionalitáson volt, illetve azon, hogy ezek a hősök nem titkolták a személyazonosságukat, sőt a legtöbb kollégával ellentétben gyakorlatilag celebként bánnak velük az emberek, és köztiszteletnek örvendenek.

Az alaphelyzet minden feldolgozásban, így az új filmben is ugyanaz: Reed Richardst (Pedro Pascal), aki kvázi a legokosabb ember a világon, és a feleségét (Vanessa Kirby), annak öccsét (Joseph Quinn), illetve legjobb barátját (Ebon Moss-Bachrach) egy űrhajós küldetésen kozmikus sugárzás éri, amelytől mindenkinek egyedi képességei lesznek.

Reed gumiemberré változik, Sue láthatatlanná tud válni (és még annál is többre képes), Johnny lángol, Ben pedig egy két lábon járó, bazi erős sziklaember, ők négyen alkotják a csapatot, és egyben a családot is. A Fantasztikus Négyes történetei jellemzően sci-fi körítést kaptak, és mindig fontos szerep jutott a sztorikban a tudománynak, az űrutazásnak meg mindenféle dimenzióknak és alternatív valóságoknak. Kicsit úgy kell elképzelni, hogy a Rick és Morty világának és történeteinek nagy részei innen is inspirálódtak, csak a Fantasztikus Négyes humora sokkal kedvesebb.

A mainstream Marvel-képregényekben a Fantasztikus Négyes abszolút egy szinten van a Bosszúállókkal vagy az X-Mennel, Reed Richards és a filmben fontos szerepet kapó fia, Franklin, erejüket, tudásukat és képességeiket tekintve univerzumok sorsáról tudnak és szoktak is néha dönteni. Nem véletlen, hogy a Marvel megvárta velük az egész multiverzumos történetmesélést, mert abban a Fantasztikus Négyes pont nagyon jó, és az csak bónusz, hogy ezzel a család eredettörténetét sem kellett elmesélnie újból a filmnek, hanem egy alternatív világban játszódó sztorival helyezték el őket a Marvel-moziuniverzumban (MCU).

A filmet eredetileg az újkori Pókember-filmekkel befutott Jon Watts rendezte volna, de annyi kavarás volt a produkció előkészítési és gyártási időszakában (Covid, sztrájkok, újraírt forgatókönyv), hogy végül az inkább tévés és színházi rendezőként ismert Matt Shakmanre bízták a projektet. Shakman ugyan dolgozott már íróként és/vagy rendezőként más Marvel-projekten (WandaVízió) és nagy költségvetésű tévésorozaton (Trónok harca, Monarch, A fiúk), de filmet utoljára 2014-ben rendezett, ekkora költségvetésűt pedig még soha.

Ezért és persze a franchise-zal kapcsolatos balszerencse miatt valószínűleg mindenki nagyon óvatos volt az előzetesek alapján: a Marvel fantáziátlan CGI-tól terhelt, egyre jellegtelenebb vizuális stílusa helyett itt láthatóan volt egy erős retrofuturista, hatvanas évekből merítkező vízió, ráadásul a szereposztásra sem lehet panaszkodni. Még akkor sem, ha Pedro Pascal súlyosan túlhasználtnak kezd tűnni az elmúlt években (lásd Gladiátor II., A mandalóri, The Last of Us), és a védjegyének számító bajsza nagyon nem illik a jellemzően tisztára borotvált vagy nagyon torzonborz Reed Richards arcára.

Pascal nem is igazán hoz semmi olyat, amit ne láthattunk volna tőle, bár Reed karaktere sem bonyolultabb a jól ismert zseni sztereotípiánál: csöndes, kimért, realista, vannak kis tikkjei, és mindig úgy néz, mint aki éppen fejben sakkozik valakivel.

Vele ellentétben Vanessa Kirby az, aki igazán képes volt valami újat hozni a karakterébe. Sue Storm maga a megtestesült ősanya-energia, aki a diplomatikus, nyugodt, már-már kimért személyisége ellenére simán elmegy a falig, ha a gyerekéről van szó. Egy ponton konkrétan megkéri a testvérét, Johnnyt, hogy öljön meg valakit, azért, mert ártani akart nekik, ami annyira idegennek hat az MCU családbarát hangvételéhez képest, hogy akár ki is lóghatna a filmből. De nem lóg ki, mert abszolút emberközeli Sue minden egyes drasztikus reakciója. Miközben minden helyzetben igyekszik békére, összhangra és diplomáciára törekedni, van nála egy vörös vonal, amire azonnal a legdurvább retorzió a válasza.

Ez a kifejezetten emberi, egyáltalán nem szuperhősökre jellemző viselkedés segíti átélhetővé és igazán családiassá tenni az egyébként közel sem hétköznapi karaktereket.

A Marvel az utóbbi időben mintha elfeledkezett volna a karakterei humanizálásáról, és állandóan traumákon vagy bárgyúan hétköznapi helyzeteken keresztül próbálták őket emberivé tenni. Shakmannek viszont sikerült az egész filmet úgy felépítenie a családi dinamikára, hogy közben a négy főhős személyiségét is kibontotta valamennyire:

• A mindig az eszére hallgató, szuperokos Reed dilemmája központi elemként jön vissza többször, amikor képességei ellenére a szívére akar hallgatni.
• A már-már családfőt alakító Sue dilemmája a gyermeke és az emberiség sorsa között kihozza belőle azt, amit csak egy anya érthet igazán.
• A kvázi szörnyeteg testben élő Ben tragédiája és vágyakozása a szerelemre.
• És az amerikai álmot megtestesítő Johnny, aki fiatal, jóképű, vicces, menő és nagy csajozógép, de a sok hiperokos rokon miatt nem veszik komolyan.

Ezek nem túl bonyolult személyiségek és problémák, mégis sokkal könnyebb velük azonosulni, mint olyan dolgokkal, hogy most melyik három számjegyű alternatív univerzum idővonalát akarják melyik párhuzamos valóságból ideteleportált emberekkel elpusztítani.

Nagyon sokat segít a helyzeten, hogy az Első lépések végre egy kicsit azt az érzést adja vissza, mint a korai Marvel-filmek. Ez egy felnőtt mese, kissé elnagyolt karakterekkel, ahol viszonylag tiszta, ki a jó és ki a rossz, és a történet sem akar vagy próbál negyven másik himbálózó történetszálat összekapcsolni, ami annyira lerontotta az elmúlt évek MCU-produkcióinak az élvezhetőségét.

Galaktusszal van egy viszonylag egyszerű történet, ami a film elejétől a végéig tart: jön egy sosem látott űristen, aki bolygókat eszik, és a csicskása előre szólt róla, hogy a föld lesz a következő. A film pedig nem bajlódik túl sokat előzményeken meg kontextuson, nagyon szép ívben és érthetően mutat be egy alaphelyzetet, amelynek a megoldásáig vezető út kifejezetten izgalmas, érdekes és néhol bizony szívbe markoló, főleg az újszülött kisbabát érintő részeknél.

Az pedig valami egészen parádés, hogy hosszú-hosszú évek után itt egy Marvel-produkció, ami nem úgy néz ki, mintha a Disney az utolsó pillanatban Tajvanba szervezte volna ki az animációs munkákat. Mivel a film alapvetően nem a mainstream MCU-ban, hanem egy alternatív idősíkon történik, a készítők szabadabb kezet kaptak a világalkotáshoz. Ennek egy néhol fantasztikusan kinéző, ötvenes-hatvanas éveket idéző, retrofuturisztikus környezet lett az eredménye, ami remek karaktert ad az egész filmnek, és szinte minden képkockát élvezetessé tesz. Ebben a világban a Fantasztikus Négyes tagjai ünnepelt sztárok, a technológiai fejlődés kicsit máshogy történt, és a világunk is kicsit másként néz ki, mint amit a többi Marvel-filmből ismerünk, és már ez önmagában sokkal izgalmasabb, mint prágai, budapesti meg varsói városrészeket nézni Moszkvának meg Párizsnak eladva.

Meg merem kockáztatni, hogy a Pókember- és A galaxis őrzői-filmeken kívül a Bosszúállók: Végjáték óta nem élveztem ennyire semmilyen Marvel-produkciót. Pedig közel sem olyan vicces, mint egy James Gunn-film, és feleannyi akció sincs benne, mint bármelyik Pókemberben. Ahol viszont van, ott állati jól néz ki, és még az a bizarr bravúr is sikerült a készítőknek, hogy a tradicionálisan szörfdeszkán utazó Hírnök elképesztően menőn néz ki, ahogy láván, űrködön meg féreglyukhullámokon (?!?!) szörfözik.

Ez egy tudományos-fantasztikus elemekkel teletűzdelt családi kalandfilm, amelynek nem cseszik szét a történetvezetését kényszeres cameókkal, árukapcsolásokkal és más kikacsintásokkal, nincsenek beleerőltetve oda nem illő karakterek, és nem érzi azt az ember, hogy tájékozatlan színészeket lát érzelmek nélkül hablatyolni zöld háttér előtt. Hosszú évek után ez az első alkalom, hogy egy kicsit sikerült elkapni azt a Marvel-varázst, amire a Disney évtizedek óta tartó, dollármilliárdos bizniszt épített.

Most pedig következzen pár dolog röviden még nagyon spoileresen azoknak, akik minden Marvel-filmet és sorozatot megnéznek:

• A történet nem a mainstreamnek számító 616-os világban játszódik.
• Volt egy kis alt-rightos anti-woke derpegés amiatt, hogy nő lesz az Ezüst Utazó, azonban Shalla-Bal (Julia Garner) egy létező karakter, és a nőisége a történet szempontjából is meghatározóvá válik a film végén.
• Először szerepel MCU-projektben a Vakondember, aki a New York alatt lévő szubterrán birodalom vezetője, és Paul Walter Hauser alakítja, nem is rosszul.
• Ben potenciális szerelme nem egy vak szobrásznő, mint a képregényekben.
• Galaktusz nem lebeg az űrben, mint a képregényekben, hanem van egy saját űrhajója, de kifejezetten jól oldották meg a karakterrel járó vizuális megjelenítési feladatokat a készítők.
• Annak ellenére, hogy a legutolsó Pókemberben, a Doctor Strange 2.-ben és a Mennydörgőkben is volt utalás a Fantasztikus Négyesre, a filmben még nem kapcsolták össze a történetüket az MCU világával.
• Az első stáblista utáni jelenetért érdemes maradni, mert egy fél pillanatra láthatjuk hátulról Doctor Doomot, akit valószínűleg már maga Robert Downey Jr. alakít, és utána kiírja a film, hogy a Fantasztikus Négyest legközelebb a Bosszúállók: Ítéletnap című filmben lehet majd látni.
• A második stáblista utáni jelenetért viszont nem éri meg bent maradni, mert csak egy jópofa animáció.
• Ben és Reed esetében is teljesen jól néz ki a CGI akció közben.
• Franklin Richards a képregényekben az egyik legerősebb, legdurvább képességekkel felruházott karakter, amelyre a film elég sokat utal is, azonban csak a legeslegvégén kapunk belőle egy nagyon finom, de annál hangsúlyosabb ízelítőt.
• És a végén jegyezzük meg, hogy valószínűleg ez az első alkotás a filmtörténelemben, ahol levezetnek egy szülést egy fekete lyuk közelében történő csillagugrás közepén, ami így leírva röhejesen hangzik, de kifejezetten ízlésesen oldották meg.

A Fantasztikus 4-es: Első lépések július 24-től látható a mozikban.