A zenébe öntött depresszió megalkotói tényleg azt szeretnék, hogy legyen szép életed
A Fekete Zaj fesztivál évek óta stabilan szállítja az olyan fellépőket, akiket nálunk korábban még sosem lehetett látni – tavaly a The Jesus and Mary Chain adta itt az első magyarországi koncertjét, három éve pedig az itteni fellépése után lett rendes, turnézó zenekar a korábban Kátai Tamás szólóprojektjeként működő Thy Catafalque-ból. Ez a sor idén sem szakadt meg, azt a Have A Nice Life-ot sikerült meghívni, amit Európában sokáig csak a patrícius zenehallgatók kedvenc fesztiválján, a Roadburnön lehetett elkapni, és még Amerikában is ritkán álltak színpadra.
A Have A Nice Life tipikusan olyan zenekar, amit nem mindenki ismer, de aki igen, az bármikor képes legalább fél órát beszélni csak a Deathconsciousness című, első albumukról.
Ez a lemez a 2008-as megjelenése óta lényegében önálló életre kelt, és a MySpace-től a 4chan zenei fórumán, a /mu/-n, a last.fm-en és a Rate Your Musicon át egészen a TikTokig jutott, és közben az underground körökben a Neutral Milk Hotelhez vagy a My Bloody Valentine-hoz hasonló kultstátuszba emelte a zenekart. A Have A Nice Life 2017-ben teljes zenekarrá fejlődött, de így is egyértelműen megmaradt a két alapító, Dan Barrett és Tim Macuga saját, nagyon bensőséges projektjének. Barrett-tel és Macugával a zenekar csütörtök esti koncertje előtt beszélgettünk.
Az, hogy a Have A Nice Life fellépett Magyarországon, nemcsak azért kuriózum, mert eddig csak a Roadburnön lehetett elkapni őket, hanem azért is, mert igazából kicsit meglepő, hogy idáig jutottak. Barrett és Macuga a 2000-es évek elején alapították meg a zenekart Connecticutban, miután addig küldözgettek egymásnak akusztikus számokat, hogy rájöttek, mindketten pont ugyanolyanok. Kezdetben nem is volt semmilyen koncepció a fejükben, a Deathconsciousness évek alatt, sporadikusan született meg, és így érthető módon nem is lett egy homogén anyag.
„A Deathconsciusnessnél fogalmunk sem volt, hogy mit csinálunk” – mondta Barrett, de mint Macuga hozzátette, ennek is megvan a maga bája, a legértékesebb alkotások néha úgy születnek, hogy a művésznek eszébe sem jut, hogy valaki majd látja vagy hallja őket. „Azóta van némi fogalmunk arról, hogy mit csinálunk, a Sea of Worryn (a zenekar 2019-es albuma – a szerk.) például már hallatszik, hogy turnézunk, teljes zenekarként működünk” – tette hozzá Macuga. Azt viszont mindketten leszögezték, hogy az albumaik abszolút annak a lenyomatai, amit a megszületésükkor éreztek és gondoltak, ezért is vannak érezhető különbségek közöttük.
Barrett szerint ez főleg a szövegekben érhető tetten. A Deathconsciousness logikus evolúciója volt annak, hogy már a korai időszakban is sokat foglalkoztak a halállal, de az is rányomta a bélyegét, hogy Barrett ekkoriban vesztette el az apját. Ez alapjaiban határozta meg nemcsak az album filozófiáját, hanem az azt kiegészítő, halálkultuszra épülő szekta elképzelt történelmét elmesélő füzetet is. És a rendelkezésre álló eszközök is változtak: a Deathconsciousnesst nagyon minimálban vették fel, kevesebb mint 1000 dollárból, ráadásul menet közben a masterelt számok is elvesztek, és pendrive-ra kimentett, félkész verziókból kellett összerakni a lemezt – az Unnatural World és főleg a Sea of Worry ennél érezhetően profibb anyagok.
A Deathconsciousnesst viszont mégis az tette klasszikussá, hogy érződött rajta: itt még valóban csak annyi történt, hogy két nagyon egy hullámhosszon lévő barát közösen kitárta a lelke legmélyét. A sokszor nagyon kreatív megoldásokkal felütött, a shoegaze-től a rockon át a new wave-ig rengeteg forrásból táplálkozó lo-fi hangzás pedig olyan éteri atmoszférát alkotott, ami máshogy talán nem is jöhetett volna létre. Így lett belőle pár év alatt olyan kultlemez, ami az eldugott zenei fórumok után a legnagyobb zenei kiadványokban is az elitbe került, és aztán Aphex Twinhez vagy Caretakerhez hasonlóan a TikTokon is felkapták.
Macuga szerint az, hogy bejárták ezt az utat, az algoritmus szeszélyének köszönhető, sokan egyszerűen csak bepakolják síró emberekről szóló videók alá az A Quick One Before the Eternal Worm Devours Connecticutot, mert viccesnek találják, és nem is érdekli őket, hogy ki csinálta a számot. Mondjuk sok embert érdekel is, nem véletlenül van rajta minden más számukhoz képest nagyságrendekkel több, 64 millió lejátszás a Spotifyon. Barrett úgy véli, azért is kaphatták fel őket a TikTokon, mert a zenéjükkel leginkább a 18-25 évesek tudnak azonosulni, és ez a korosztály most leginkább ott van.
Persze az, hogy mi lesz virális a TikTokon, Barrett szerint is elég random, de az algoritmusok nagyon jók abban, hogy olyan dolgokat mutogassanak, amiket valószínűleg szeretni fogunk. „Ha valakinek az internetes lábnyomából az látszik, hogy éppen szomorú, akkor az algoritmus azt mondhatja, hogy oké, akkor itt a Big Gloom, vagy valami hasonló” – mondta Macuga. Barrett úgy véli, az is segített nekik, hogy a Deathconsciousnessből mém lett, sokan azért hallgatták meg a lemezt, mert láttak róla valahol egy vicces képet.
A zenekar mémesedésére jó példa, hogy ebben az elemzésben elhangzik az, hogy „a Deathconsciousness az internetcore albumok Dark Soulsa”.
Ezen Barrett jót röhögött, aztán azt mondta, száz százalékban elfogadja a hasonlatot, bár ehhez technikásabb zenét kellene játszaniuk. A videójátékos párhuzamok amúgy sem idegenek a zenekartól, mert mindkét alapító játékokon nőtt fel: az A Quick One Before the Eternal Worm Devours Connecticut vállaltan egy régi Final Fantasy-játék menüzenéjét idézi, de a Warhammer 40 000-re és a Magic: The Gatheringre is utaltak már számcímekben. De furcsább hatások is vannak, Barrett elmondta, régebben ska zenekarokban is játszott, ezért a ska, a reggae és a dub is nagy hatással volt rá. A Telephony például eredetileg tele lett volna dub beatekkel, és élőben így is szokták játszani, de az albumra az elveszett masterek miatt egy másmilyen verzió került fel.
A csütörtöki koncerten ezt pont nem játszották, egy csomó klasszikust viszont igen, és egy kicsit érződött is, hogy a Have A Nice Life a teljes zenekarrá bővüléssel vesztett abból a megfoghatatlan varázsából, ami miatt kultikus zenekar lett belőle. Közben viszont a már az első lemezen is rajta lévő posztpunkos, gótrockos számok állati jók voltak élőben, sokszor a legjobb posztrock zenekarokat megszégyenítő zajos katarzisokkal. Az Earthmover vége vagy a Bloodhail ikonikus arrowheadsei pedig így is megsemmisítik az embert, csak nem egy sötét szobában csúszik szét rájuk, hanem végignézi, ahogy Barrett és Macuga a színpadon zsigeri szinten élik át a létezés összes nyomorúságát.
Szóval élőben is megvan a Have A Nice Life-ban az a szikra, ami miatt a kritikusok gyakran a depresszió zenei leképezéseként hivatkoznak rájuk, pedig Barrett a koncert előtt azt mondta, sosem akartak ennek a szószólói lenni, csak ki akarták fejezni az érzéseiket. „Rengeteg sötétebb érzelem van a számainkban, de nem fetisizáljuk, hanem inkább katartikusan fejezzük ki őket. Annyira őszintén, amennyire csak lehet, hiszen ez nem egy szerep. Ezek az érzelmek hozzátartoznak az életünkhöz, teljesen természetes, hogy kifejezzük őket és foglalkozunk velük, ahogyan tudunk”. Macuga, aki civilben angoltanárként dolgozik, hozzátette, Amerikában sokszor fordul elő vele, hogy a diákjai is megnézik őket.
„És akkor azt látják, hogy »baszki, hát az ott a tanárom a színpadon, és éppen az öngyilkosságról játszik egy számot«, mondjuk a Burial Societyt, vagy valami hasonlót. Ez egy nagyon nyers élmény, de talán kicsit emberibbé is teszi az egészet. Nem fetisizálja, mert őszinte, és így nemcsak átélhetőbbé, hanem remélhetőleg túlélhetőbbé is teszi ezt az érzést”
A Have A Nice Life tényleg depresszív, tényleg nihilista, de sosem cinikus, és ezt az is jól mutatja, hogy a Deathconsciousness – aminek már a címe is azt a tudatot jelöli, hogy egyetlen ember, organizmus vagy akár csillag halála, de különösen a sajátunké teljesen inszignifikáns, és eleve elrendeltetett –, valójában arra akarja kétségbeesetten felhívni a figyelmet, hogy a nyugati kultúrában szeretünk úgy tenni, mintha a halál nem létezne. Pedig létezik, és Macuga szerint 17 évvel a Deathconsciousness után is kellene beszélni róla, mert teljesen normális, és ez az egyetlen élmény, amit biztosan mindannyian át fogunk élni egyszer.
