The Last Dinner Party: A női előadókat még mindig csak producerek által kreált terméknek gondolják

A Last Dinner Party Prelude to Ecstasy című lemezét már méltattuk a tavalyi, 2024-es fontos lemezeket összegyűjtő cikkünkben is. Az együttes Abigail Morris frontemberrel az élen a komplikált anya-lánya kapcsolatokat, a szerelmet, a közönség és a művészek kapcsolatát dolgozza fel, mindezt teátrális képekben, barokk-pop műfajban. Az idei Szigeten lehetőségünk volt beszélgetni az együttes gitárosával, Emily Robertsszel, és Aurora Nishevci billentyűssel a zeneipar szexizmusáról, a zenei inspirációkról, és arról, hogy a szüleik mit szólnak a sikereikhez. A zenekar neve egyébként onnan jön, hogy a tagok szerettek volna olyan atmoszférát teremteni a színpadon, ami tökéletesen visszaadja annak a hangulatát, hogy milyen érzés izgatottan készülni egy vacsorapartira.

Az együttes néhány tagja (Abigail Morris, Lizzie Mayland) katolikus neveltetésben részesült, ezért a bibliai képek rendre visszatérnek a szövegeikben, az egyedi dalaikra, hangzásukra és gótikus kinézetükre már korán felfigyelt a nemzetközi sajtó, ám az áttörést végül az hozta meg, hogy a Nothing Matters című daluk szerepelt az EA FC24 (korábban FIFA-sorozat) futballszimulátorban.

Napjainkban frissnek hat a színházat is megidéző barokk-pop stílusuk. Erről Roberts és Nishevci a beszélgetésünk elején azt mondta, hogy bár mindannyiuknak hasonló a zenei ízlésük, azért bőven akadnak eltérések a kedvenc előadóik között: mindent figyelembe véve a hetvenes évek glam rock műfaja volt rájuk a legnagyobb hatással. „Aurora klasszikus zenét tanult, Abigail pedig odáig van a Florence and the Machine zenekarért, de David Bowie és a Queen zenéjét például mindannyian szeretjük” – mondta Emily Roberts arról, hogy milyen zenék voltak rájuk hatással.

Az együttes arculatát Sofia Coppola Marie Antoinette című filmje inspirálta, és bár sokat énekelnek dalaikban a nőiségük megéléséről, nem szeretnek azzal foglalkozni, hogy milyen sztereotípiák alakulnak ki velük kapcsolatban. „Leginkább a nők inspirálnak minket, mindig nagyon menőnek tartottuk, ha egy nő gitárt tart a kezében a színpadon” – mesélte Nishevci.

Ugyanakkor hozzátette, hogy nem érzik azt, hogy sztereotípiákkal kellene küzdeniük pusztán azért, mert csak nőkből áll a zenekar. „Az tény, hogy a médiában már előfordulnak tévhitek, de a szexista cikkeket nem olvassuk el. Azon nagyon tudunk nevetni, amikor azt feltételezik, hogy bizonyos dolgok jobban megérintenek minket, mert nők vagyunk. Ez nem így van, az emberek érző lények, nem kell ezt lebontani nemekre” – mondta.

Feljött a beszélgetés közben, hogy még februárban Cyndi Lauper azt mondta a Telexnek, hogy semmit sem változott a zeneipar szexizmusa a nyolcvanas, kilencvenes évek óta. Nishevci erről azt mondta, hogy „nem akarja így gondolni, mert ennél bizakodóbbnak tartja magát”.

„Azt hiszem, amit mi tapasztalunk szexizmusként, hogy nagyon sok, a semmiből kitalált negatív kommentet látunk. Az emberek egyszerűen nem tudják elhinni, hogy a nők is képesek sokakat elérni a zenéjükkel csak abból fakadóan, hogy tehetségesek. Ez nagyon frusztráló”

– mondta a zenekar billentyűse. Szerinte az olyan női előadókat sem képesek elismerni, akik több évtizede a pályán vannak és kimagasló szinten teljesítenek, mint Chappell Roan, vagy Doechii: „Rájuk is azt mondják, hogy producerek kreálták őket, hogy csak mesterségesen előállított popsztárok, pedig ez nem igaz. Ma egyértelműen így nyilvánul meg a szexizmus a popzenében” – mondta Nishevci.

A zenekar egyik legismertebb dala, a The Feminine Urge a komplikált anya-lánya kapcsolatokról szól. Amikor arról kérdeztük Nishevciéket, hogy a saját édesanyjuk hogyan viszonyul a sikerükhöz, Emily Roberts azt mondta, nagyon támogatók a szülei, akkor is azok voltak, amikor nagyon nem érezte magát jó zenésznek, saját bevallása szerint nélkülük nem jutott volna idáig. „Azt hiszem, mindegy, milyen döntést hozunk, ők mindig szeretni fognak” – folytatta Nishevci, aki azt is elárulta, hogy a szülei imádnak fesztiválokra járni, és a legszívesebben az összesre elkísérnék a zenekart.

A Last Dinner Partynak még nincsenek együttműködései más előadókkal, erről azt mondták, hogy egyszer nagyon szívesen dolgoznának együtt Chappell Roannel. Arra a kérdésre pedig, hogy számukra mi a tökéletes ruha egy vacsorapartira, mindketten úgy válaszoltak, hogy „valami olyasmi, ami semmiképpen sem szorítja a hasadat, hogy a lehető legtöbbet tudj enni”.

A Last Dinner Party Sziget-fellépése egyébként üdítően friss és őszinte élmény volt: egy már befutott, de még nem kiégett zenekar teljes lelkesedésével és bizonyítási vágyával álltak a színpadra. Az említett barokk-pop nyers, kissé bizonytalan hangzása nem zavaró volt, hanem inkább bájos. Nem egy tökéletesen begyakorolt produkciót kapott a közönség, hanem egy élő, lélegző koncertet, amiben épp a spontaneitása volt a legélvezhetőbb.

Abigail Morris frontember személyes történetmesélése és a zenekar tagjai közötti teátrális, olykor színpadias csevegés egyfajta színházi dimenziót adott az előadásnak, a dalok így nemcsak zeneként, hanem apró jelenetekként is működtek, amiben jó érzés volt – még ha csak nézőként is – részt venni.