Az Oasis visszatérése új szintre emelte a kilencvenes évek iránti nosztalgiát

Augusztus 3-án este, egy délutáni, klasszikus londoni eső után, még világosban, 90 ezer ember között álltam a legendás Wembley lelátóján, jó messze a színpadtól. Az Oasis úgy húsz perce játszott, amikor megszólalt a Cigarettes & Alcohol kezdő riffje. A dal a turné egyik csúcspontja, legalábbis a TikTokon napok alatt többmilliós nézettségű virális mém lett a „Poznan”, az a Manchester City szurkolóitól kölcsönvett szokás, amikor a nézők hátat fordítanak a pályának (itt a színpadnak), összekapaszkodnak, és a legelsőtől a leghátsó sorig ütemes ugrálásba kezdenek.

A TikTokon mindez jól néz ki, nem is kérdés, de élőben végképp valami egészen katartikus látvány. Azon vettem észre magam, hogy a mellettem álló, egész családjával érkező munkásosztálybeli anyukával, illetve másik oldalról egy fociultra sráccal vállvetve ugrálok és üvöltöm épp, hogy „I was looking for some action, but all I found was cigarettes and alcohol”. Magamban már azon agyaltam, hogy miközben az Oasist valószínűleg nem sorolnám a kedvenc zenekaraim közé, furcsa módon minden dalt elejétől a végéig ismerek, és még az is lehet, hogy életem legjobb koncertjén vagyok.

Pedig nagyon rögös út vezetett idáig. Nekem sok másik jegyre vadászó ember mellett azért, mert a vásárlás a világszerte egyöntetűen utált Ticketmaster felületének végtelen online sora, és a még jobban utált dinamikus jegyárazás (ez az a módszer, amikor a rendszer a kereslet függvényében szépen folyamatosan emeli a jegyek árát) miatt is tortúra volt. Az Oasis esetében pedig Liam és Noel Gallagher jól dokumentált, évek óta tartó ellentéte miatt volt sokáig kétséges kimenetelű a reunion.

Az Oasis itthonról könnyen simán csak a kilencvenes évek britpop sikerzenekarának tűnhet, miközben Nagy-Britanniában felfoghatatlanul kultikus státuszban vannak. Hatásuk, népszerűségük, a társadalmat formáló erejük csak a Beatleséhez mérhető. Az 1991-ben alakult zenekar a korszak amúgy alapvetően is nagyon erős mezőnyéből is kiemelkedett, első két albumuk, a Definitely Maybe és a (What’s the Story) Morning Glory? ott van a XX. század legfontosabb lemezei közt, lényegében elejétől a végéig hibátlan lemezek. Olyan dalokkal, mint a világ legutolsó sarkában is slágernek számító Wonderwall vagy a Don’t Look Back in Anger, amit a britek simán behúznának nemzeti himnuszuknak, ha egyszer cserélni kéne a mostanit.

A zeneileg semmi újat nem hozó zenekar mindvégig a két Gallagher testvér, a dalszerző-gitáros Noel és a flegmán öntörvényű Liam dinamikájára épült. Noel hozta a Beatles, a Stones és Bowie öröksége alapján az ellenállhatatlanul fülbemászó dalokat, Liam pedig tökéletesen prezentálta ezeket, egyszerre idézve Johnny Rotten és John Lennon karakterét. A dalok tökéletesen fogták meg a kilencvenes évek „Cool Britannia” érájának egyszerre szabad és optimista, illetve beleszarós világát. Ekkoriban hirtelen minden kúl dolog Angliából jött újra, a filmgyártásban berobbant Guy Ritchie és Danny Boyle, a divatban Stella McCartney, a művészvilágban Damien Hirst volt az ügyeletes sztár. Aranykorszak volt ez, amiből persze az akkori munkáspárti kormány Tony Blair vezetésével is szépen profitált. Az Oasisből nemzeti intézmény lett, még úgy is, hogy a későbbi lemezeik nem tudták az első kettő tökéletes szintjét hozni.

A turnékat viszont a testvérek folytonos, néhol tettlegességig fajuló veszekedése határozta meg – a Szigetre is pont úgy jutottak el 2000-ben, hogy Noel épp időszakosan kilépett a zenekarból. A történet aztán – legalábbis egy jó időre – 2009-ben ért véget, amikor a sokadik koncert utáni balhé után Noel Gallagher végleg kilépett a zenekarból. Mindkét testvér szólókarrierbe kezdett és nagyszerűen elvoltak egymás zrikálásával, amit a brit sajtó figyelő szemei előtt olyan szinten csúcsra járattak, hogy nem tűnt valószínűnek, hogy valaha újra színpadra állnak együtt.

Így tényleg nagy szám volt, amikor tavaly bejelentették, hogy 2025-ben világ körüli turnéra indulnak. A szabályokat pedig egyből tisztázták: nem lesznek új dalok, nem lesz új lemez, nem lesznek további dátumok. Akit érdekel, jöjjön, nézze meg. Az emberek pedig jöttek. Egyébként is a levegőben van most az erős nosztalgia a kilencvenes évek zenéje, esztétikája, divatja és optimizmusa után, de az Oasis visszatérése egy gombnyomásra új szintre emelte ezt az egészet.

Az augusztus 3-i koncert a turné első brit részének a zárónapja volt, és mint az összes addigi állomás, az első perctől az utolsóig euforikus népünnepélyre hasonlított. Nem véletlen, hogy mind a közönség, mind az amúgy általában kényes brit sajtó is egyöntetűen az egekig magasztalta az egészet. Londonban már a koncert előtti napokban is akkora volt a hype, hogy az ember mindenhol Oasis pólós emberekbe botlott. Az Adidasszal a turnéra készített limitált kollekció óriásit ment, a koncert miatt nyitott pop-up boltba konkrétan be sem lehetett jutni.

A koncert maga aztán egyszerre volt olyan, mintha egy kis pubban néznénk közösen a barátaink zenekarát, miközben kívülről üvöltjük az összes dal szövegét, és olyan, mintha a BL-döntőben szurkolnánk, ahol az utolsó percben lőtt góllal nyerne a csapatunk. Ja és véletlenül csak és kizárólag a győztes csapat szurkolói töltötték meg a stadiont.

A hatalmas színpadon vizuálisan friss és ötletes vetítés ment minden dalhoz. Szinte minimális konferálás volt, interakció a közönséggel alig, de ennek senki nem érezte semmiféle hiányát. Olyan szinten erősek a dalok, hogy egyetlenegy percnyi üresjárat sem volt. A zenekar is biztosra ment, a klasszikus éveiket idéző felállás (az őstag Paul „Bonehead” Arthurs mellett ott volt Andy Bell és Gem Archer is, a doboknál pedig a Liam legutóbbi szólólemezén játszó Joey Waronker) elképesztő feszesen játszott, a koncert legnagyobb részét pedig a legendás első két lemez dalai alkották. Olyannyira, hogy a későbbi albumaikról a 2002-es Little by Little kivételével alig játszanak a mostani turnén.

Előzetesen sokan tartottak a Liam és Noel közti dinamikától, attól, hogy vajon mennyire lesz fagyos, csak a pénz miatt vagyunk itt hangulat a koncerteken, és hogy mennyi idő után esnek újra egymásnak. Ehhez képest a turnén gyorsan kialakult rituálé szerint kézen fogva, egymást megölelve vonulnak fel a színpadra, és bár a színpadon töltött 2 óra alatt nem sokat kommunikálnak egymással, ilyen felszabadultnak és boldognak a csúcskorszakukban is ritkán lehetett látni őket.

Nem csoda, mert a közönség borzasztóan hálás: tényleg minden egyes dalt az elejétől a végéig énekelnek. Nagyon ritka ma már az olyan koncert, ahol több a táncolva kalimpáló kéz a telefont szorongatónál a magasban, de itt abszolút ez volt az arány. A leghátsó ülőhelyes sorokban is a széken ugrálva énekeltek az emberek. Nehéz lenne csúcspontot kiemelni, a fent már említett Cigarettes & Alcohol mellett talán a Little by Little, a Noel által szólóban elővezetett Half The World Away, és persze az össznépi éneklést végképp csúcsra juttató Don’t Look Back in Anger voltak.

Amikor a kétórás koncert után 90 ezer emberrel együtt ballagtam a Wembley Park metróállomás felé, már tudtam, hogy kb. egyórás várakozásra számíthatok, de egyáltalán nem bántam. Nem tudom, hogy ez a felállás, és ez a koncert hogyan fog működni a Nagy-Britannián kívüli turnéállomásokon, amikor a dalok mellett nem lesz ott a mindent átható brit büszkeség és Cool Britannia-nosztalgia. De a Wembley-ben életem legjobb koncertjét láttam, ebben már ekkor, rögtön a fellépés után egészen biztos voltam. A világ körüli turné most valahol félúton jár, jegyeket sehol nem lehet már kapni, de szépen csendben elkezdtek pletykák (köztük egy hamis turnéterv, benne Budapesttel) szivárogni arról, hogy 2026-ban talán Európa is sorra kerülhet.

A szerző ügyvéd, és a Bermuda zenekar tagja.