Eminemért rajongani egyeseknek nem hobbi, hanem maga az élet értelme
A világhírű zenészek élete a csillogás ellenére nehéz. A padlóról mindig fel lehet állni. A kedvenc előadóikkal paraszociális kapcsolatot kialakító fanatikus rajongók néha átlépnek határokat. Eminem pedig a valaha volt egyik legnagyobb rapper, akit egyszerűen nem lehet eltörölni. Nagyjából ezeket üzeni az Emmy-díjas Steven Leckart rendezte Stans című dokumentumfilm, ami elsősorban Eminem rajongóival, és rajtuk keresztül magával a rapperrel foglalkozik. Ez azért is nagy szó, mert ez az első igazán nagy formátumú mozi róla – illetve vele – a 2002-ben kiadott 8 mérföld óta.
A Stans a húzásaival és tálalásával sokszor egy sokadrangú Netflix-projekt érzetét kelti, de bőven van benne annyi fan service, hogy a legelkötelezettebb hallgatók igényeit kielégítse. Más kérdés, hogy ez elég-e arra, hogy valamilyen díjat is behúzzanak vele. Merthogy ez az egyik cél: a Stans az idei londoni SXSW fesztiválon debütált, az Egyesült Államokban pedig azért küldték szét több mint 160 moziba, hogy nevezhető legyen majd a következő díjszezon eseményeire.
A nemzetközi forgalmazásért a Trafalgar Releasing felelt, akik a hírek szerint több mint 1600 moziban több mint 50 országban vetítették a mindössze négy napig elcsíphető filmet. Így az augusztus 7-i világpremierrel egy időben egy hétvégén át Budapesten is meg lehetett nézni több moziban, sőt még Szegeden is levetítették. Időközben a Paramount+ bejelentette, hogy akik lemaradtak ezekről az exkluzív vetítésekről, augusztus 26-tól az ő felületükön streamelhetik majd a filmet.
A stanek filmje
A cím mögött Eminem 2000-ben megjelent dala, a Stan áll, ami egy mentális problémákkal küzdő, megszállott rajongóról szól, aki levelekkel bombázza Eminemet, és meg van róla győződve, hogy pont olyan, mint ő, hiába nem találkoztak soha egymással. A rapper által meghonosított kifejezés 2017 óta az Oxford English Dictionary szótárban is szerepel és a túlzottan lelkes vagy megszállott fanokra használják, akik túlzásba viszik a példaképeik iránti rajongást. A film ebből kiindulva bontja ki a stan-jelenséget, amihez Eminem karrierjét és az iránta rajongó stanek történeteit használja példának.
A nyitányban a filmhez exkluzív interjút adó Eminem is feltűnik, minden irányból kérdésekkel bombázzák (például arról, hogy a Stan tényleg egy valódi fan történetén alapul-e, milyen érzés híresnek lenni, hogy viseli, hogy ennyien követik és így tovább), majd a hétköznapi beszélő fejek veszik át a terepet. A Stans bár több szempontból is billeg, egyértelműen az a legjobb eleme, hogy szakértők, újságírók és szakmabeliek mellett leginkább a rajongók mesélik el a filmbe producerként beszálló Eminem sztoriját.
Nyilván a rapper karrierjében fontos szerepet játszó nagy nevek sem maradnak ki, akik a szórakoztatóipari oldalt képviselik: megszólal Eminem nagy példaképe, LL Cool J, Dr. Dre, a kiadómágnás-vállalkozó Jimmy Iovine, Adam Sandler és Ed Sheeran is, utóbbi ráadásul 2000 óta stan a saját bevallása szerint. Közülük Sheeran (akinek közös száma is van Eminemmel) áll legközelebb egy rajongóhoz: a film egy pontján felidézi, hogy 11 évesen Eminemnek öltözött egy tehetségkutatón, később pedig arra az európai turnéra is jegyet váltott, amit a rapper drogproblémái és kimerültsége miatt végül lefújtak.
A rajongók esetében mindenkinél feltüntetik, hogy ki mióta stan, vannak köztük Z generációsok, transzneműek, ázsiaiak, feketék és fehérek, illetve olyanok is, akik már az első lemeze óta követik a rappert, és a rá jellemző ikonikus ruhadarabokat viselik az interjúszobában. Feltűnik egy pár, akik direkt Detroitban, Eminem szülővárosában házasodtak össze, és az előadó zenéje volt a kezdeti kapocs köztük. Egy másik megszólaló sok évet lehúzott abban a gyorsétteremben, ahol Eminem dolgozott, abban a reményben, hogy majd egyszer összefuthat vele. És van olyan megszólaló is, aki a maga 22 Eminem-tetoválásával Guinness-rekordot döntött 2020-ban: övé a legtöbb tetoválás a világon ugyanarról az egy zenészről.
Pont ugyanolyan vagyok, mint te. Vagy mégsem?
„I’m just like you” – hallható a Stan refrénje, ebből kiindulva pedig a film következetesen párhuzamot von rajongó és idol között, eszerint mindenkiben – a rajongókban legalábbis biztosan – van egy kis Slim Shady, Eminem gonosz alteregója, akit a kilencvenes évek végén szabadított ki a palackból először. A provokatív, platinaszőke arc az 1999-es My Name Is című dal után a 2000-ben kiadott The Real Slim Shadyben, majd a 2002-es Without Me-ben jelent meg újra. Ő volt az a szócső, aki tolmácsolta Eminem legsötétebb, legpajzánabb és legmegátalkodottabb gondolatait a dalain keresztül.
Az mindenképpen elképesztő, hogy Eminem micsoda mozgalmat indított el a stan-jelenséggel, ami a modern rajongói kultúra egyik alapjának tekinthető, és óriási mértékben formálta az online fandomokat is. Mindezek hatása pedig azóta is tetten érhető a legtöbb szubkultúrában, mint a k-popban például. Utóbbinál különösen gyakori a fanatikus rajongók megjelenése, akiket szaszageneknek hívnak.
A rapper az ezredfordulón óriási tömegeket húzott be a hiphopba, emberek százezrei rajta keresztül ismerték meg először a műfajt, többek között Magyarországon is. Én is előbb láttam a The Real Slim Shady klipjét és D12-posztert (a D12 Eminem hat tagú rapformációja volt, ami 1996-ban indult – a szerk.), minthogy tudtam volna a Wu-Tang Clan vagy Nas létezéséről, pedig nálam ők voltak az igazi kapudrogok a hiphophoz.
Az archív felvételek felidézik a kezdeteket a filmben: lepörög a My Name Is az MTV-n, ami Eminem elmondása szerint pillanatok alatt megváltoztatta az életét, majd bemutatják, hogyan lett popkulturális fegyver és szimbólum a szőkére festett haj fehér pólóval és kék farmerrel, miképp változtatta meg Eminem a mentális egészségről szóló diskurzust a hiphopban, és így tovább.
A feketék közt nevelkedett Eminem a megjelenésekor sokkoló és polgárpukkasztó volt, és mint minden rajongója kiemeli róla, végig önmaga maradt a karrierje során. A kreatív videóklipjeiben sosem játszotta el a gengsztert, inkább a nyers, szarkasztikus, szabályszegő figurát hozta, miközben profi battle rapperként a hiphop egyik legfontosabb harcmodorát is elsajátította. Bár Eminem újszerű és furcsa volt, azok a rétegek is azonosulni tudtak vele, akiknek addig idegen volt az afroamerikaiak társadalmi problémáit feszegető hiphop műfaja.
Mindez szép, az óriási népszerűség viszont nem járt egyöntetűen pozitív reakciókkal: Jimmy Iovine (aki kulcsszerepet játszott Eminem befuttatásában az Interscope társalapítójaként) fel is idézi, hogy mennyi kritikát kaptak azért, mert ki merték adni a rapper zenéit. A Stansben felmerül az a kettős mérce is, hogy a feketéket nem kritizálták a szókimondó, nőket lenéző obszcén dalaik miatt, Eminemre (pontosabban Slim Shadyre) viszont rászálltak a feminista jogvédők és az LMBTQ-közösség is kikérte magának a gyakran homofóbnak ítélt megszólalásait – igaz, Elton John nem tartozott közéjük.
Az életrajz működik, a mélymerülés kevésbé
A Stans rögtön egy felhívással indít arról, hogy ha ha mentális problémákkal vagy függőségekkel küzdesz, nem vagy egyedül. Ez azonnal jelzi, hogy a film bőven kacérkodik a mentális egészség és a kábítószerhasználat témaköreivel, felvillan benne Eminem gyógyszerfüggősége, majd visszatérése a hamvaiból. Itt külön blokkot kapnak az ezt az időszakot megörökítő Relapse és a Recovery lemezek, rajongók mesélnek arról, hogy hogyan tették le a drogokat Eminem miatt, és hogy lendítette át őket a mélyponton a rapper zenéje. De mint sok fontos téma, ezek is csak röviden felbukkanó, közhelyesen elmesélt sztorik szintjén maradnak meg: Leckart filmje sok kényes kérdésbe belekap, de semmivel nem mer túl sokat időzni. Történetmesélésben jó, a rajongói kultúra igazán nehéz kérdéseit viszont inkább elsikálja és nem tudja megválaszolni.
Mert mindig amikor komolyabb kérdéseket kellene boncolgatni, a film éppen csak a felszínt kapargatja, és csak nagyon felületesen elemez olyan témákat, mint a hírnév terhe vagy a paraszociális rajongás háttere. Utóbbi kimerül abban, hogy felvillantanak pár szalagcímet Rihanna, Chappell Roan, a Coldplay-énekes Chris Martin és Usher korábbi nyilatkozataiból, akik a karrierjük során szót emeltek már a megszállott rajongók ellen. A Stans sokszor ezeket csak trehányul feldobja, majd otthagy minket az út szélén válaszok és mondanivaló nélkül. Ilyenkor segítenek Eminem saját történetei, aki elmeséli, hogy egyszer milyen paranoid élmény volt, amikor valaki követte őt és a lányát egy plázában, vagy amikor leszögezi a film elején, hogy az ilyen szintű hírnévnek egyszerűen semelyik eleme nem normális. Az mindenesetre különös, hogy Eminem börtönbüntetésre váró zaklatója, aki kétszer is betört a házába még említés szintjén sem jelenik meg.
Közben a film sajnos olyan alapigazságokat is újszerű felfedezésként tálal, minthogy a Reddit-fórumokon mennyi creepy ember bukkan fel, akik a sztárok magánéletéről spekulálnak teljesen megalapozatlan információkból kiindulva. A 102 perces játékidőből még arra is futja, hogy rajongók találgassák, vajon milyen platformokon lenne fent a Stan főhőse, ha ma élne.
Az életrajzi rész viszont megállja a helyét, és aki nem ismeri behatóan Eminem történetét, az korrekt, zanzásított képet kaphat arról, hogy milyen utat járt be a detroiti rapper. Igaz, ezt kissé zavarosan idősíkok közt ugrálva hozzák be a képbe, Eminem gyerekkorát és felnövéstörténetét például csak később – és egészen röviden – taglalják. Az érdekesebb részek közé tartozik, amikor Eminem a szövegírási szokásairól beszél, ecseteli, hogy a túladagolás után hogy kellett megtanulnia újra járni, beszélni, és rappelni, illetve betekintést nyerhetünk a szövegeit tartalmazó füzetekbe is, a rajongók pedig felkészült szakértőként idézik fel a múltját és a karrierje fontos mérföldköveit.
A Stans által használt recept sokszor még így is túl ismerős és az ígéretes körítés, illetve a gazdag háttértörténet ellenére több ponton üres marad. Van visszatérés a Dresden Streeten található családi házhoz, sok archív felvétel, sok beszélő fej és sejtető, drámai zene, ami a legkevésbé indokolt helyzetekben is ott duruzsol a háttérben, jelezve, hogy itt valami nagyon mély dolgot szeretnének elénk tárni az alkotók. A Stans ráadásul bővelkedik a klisékben, és gyakran nemigen jutunk messzebb az „én nem járok terápiára, mert nekem a zene a terápiám”, és „a józanság az én szupererőm”-féle közhelyeknél. Rosszabb pillanataiban épp olyan ez a film, mint Eminem zenéje a Recovery óta: van benne kraft, illetve beleölt idő, de sokszor szájbarágós, hatásvadász és teljesen váratlanul ugrál a gyerekes poénkodás és a túlzott dramatizálás között. Vagy ahogy a tengerentúlon mondják: corny.
Ennél már csak az rosszabb, amikor a legapróbb anekdotákat is túlzó drámaisággal tálalják: például amikor a francia akcentussal Eminemről áradozó – a rapperre nagyon hasonlítani akaró – Zolt Shady arról mesél, hogy egyszer beülhetett Eminem mellé egy autóba, ahol váltottak pár szót, kezet ráztak, és viszlát. Ő egyébként egész jól szemlélteti a szinte már rögeszmés rajongó archetípusát, némelyik megszólalásában és gesztusában ijesztő méreteket ölt a megszállottsága, az ilyen elkapott pillanatok a különösen értékes momentumok a filmben. Azok a részek is kiemelkedőek, amikor az elfogult rajongók és Eminem ellentmondanak egymásnak: van egy pont, amikor a fanok azt állítják, hogy a Relapse egy legendás lemez volt, Eminem pedig kijózanít minket, hogy a visszatérő anyag fogadtatása valójában inkább csak langyosnak nevezhető.
Illetve az, amikor a családként összetartó stanek mernek kritizálni más Eminem-rajongókat. Némelyik megszólaló például remek ellenpontot képez a toxikus megszállottsággal szemben, miközben vannak alanyok, akik a könnyeikkel küszködve mesélik, hogy összeomlanának, ha Eminemmel bármi baj történne. Akárhogy is nézzük, ezek hús-vér emberek igazi, mindennapi, olykor egészen tragikus történetekkel, akiket mind összeköt egyvalami és egyvalaki, ami akkor is szép dolog, ha valaki ki nem állhatja Eminem zenéit.
A fináléban megérkezünk a tavalyi lemezhez (kritikánk itt), melyen Eminem kinyírja a Slim Shady nevű alteregóját, és mindenkit elküld a francba, aki megpróbálná eltörölni őt. A Stans végső üzenete végül is az, hogy Eminem eltörölhetetlen – mernének is mást állítani egy ehhez hasonló filmben, ami valahol félúton van az imidzsprojekt és egy valóban kritikus dokumentumfilm között. A Stansben a rajongók szó szerint az életüket adnák Eminemért, és vérre mennének az őt utálókkal szemben.
Néha mintha a film is átvenné tőlük azt a bezárkózó attitűdöt, ami gyakran a zenéinél is felmerül: ha nem tetszik, húzz el és ne hallgasd, de a mi szeánszunkba ne rondíts bele. Ugyanezt végül Eminem a maga kellemetlen módján a film végén szintén megüzeni. Kétségtelen, hogy a Stans a keményvonalas rajongóknak egy kincs, a kívülállóknak viszont inkább felemás kísérletnek tűnik. De rájuk itt most úgysem kíváncsi senki.
