Jason Momoa zenekarának koncertje olyan volt, mint egy túl hosszúra nyúlt vodkareklám

„Bocsi, milyen koncert volt itt?” – kérdezte tőlem egy srác az Akvárium külső teraszán szombaton éjfél előtt nem sokkal. Öof Tatata – mondtam neki magabiztosan, amire csak nézett értetlenkedve, egészen addig, amíg hozzá nem tettem, hogy ez Jason Momoa bandája. „Áh, akkor mindegy” – válaszolta rá, én meg arra gondoltam, hogy bárhol volt eddig, valószínűleg sokkal jobban érezte magát, mint a közönség, ami majdnem teljes két órán keresztül nézhette a rockkoncertnek csúfolt vodkareklámot, amit tényleg csak az élvezett, aki Aquaman bicepszéért érkezett.

Valószínűleg sokan vannak (vagyunk) ezzel úgy, mint a srác a teraszon: nagyon kevesen hallottak csak úgy magában az Öof Tatatáról, Momoa tavaly alapított tribute zenekaráról. A színész basszusgitározik, mellette a doboknál Kenny Dale Borill játszik, Mike Hayes pedig énekel és gitározik – ők ketten Momoa régi barátai, több mint 20 éve zenélnek együtt, és ők tanították a színészt gitározni. A budapesti koncerten pedig néhány szám erejéig Momoa fia, Nakoa-Wolf is csatlakozott a trióhoz. Az Öof Tatata egyébként az új-zélandi őslakosok maori nyelvén annyit jelent, hogy „oof, majdnem”, és a zenekar többek között a Black Sabbath-tól, Jimi Hendrixtől, a Led Zeppelintől, Prince-től, a Red Hot Chili Pepperstől és a Metallicától játszik dalokat.

Elég egy pillantást vetni az Öof Tatata Instagramjára, és rögtön látni, ami a magyarországi fellépésükön is egyértelműen érezhető volt: valójában az egész marketinget Momoára húzzák rá. Erre szükségük is van, az akváriumos koncertjükön ugyanis egyértelmű volt, hogy nem csak a közös zenéléssel akadnak gondjaik, de Hayes még a dalok szövegét sem képes mindig eltalálni. A zenészek külön-külön egyébként nem nyújtottak rossz teljesítményt – bár Momoa gitárját csak elvétve lehetett hallani Hayes-éhez képest –, de együtt egyáltalán nem működtek, sokszor teljesen eljátszottak egymás mellett, és így igazi koncerthangulatot sem tudtak teremteni.

Az Akvárium nagyterme egyébként megtelt, az esemény telt házas volt, a közönség pedig két részre oszlott. Volt, aki a zene miatt érkezett, és reménykedett, hogy a klasszikus rockslágerek újradolgozott verzióit fogja hallani, és volt, aki tényleg csak azért jött, hogy lássa élőben Momoát gitározni. Ez alapján a közönség nagyjából fele élvezte az estét, hiszen a színész szinte kartávolságra volt az első soroktól, be-beszólogatott néha, integetett, kacsintgatott a rajongóknak, a másik fele viszont az első néhány szám után rájött, hogy ez nem az a buli, amire készültek, és a koncert nagyjából felénél szellősebb lett a terem, többen feladták a harcot, és inkább kimentek a tömegből, vagy teljesen elengedték az estét, és felmentek beszélgetni a teraszra.

A kifejezetten rossz teljesítményre valamennyire magyarázatot adott Hayes a koncert nagyjából felénél, amikor elárulta – amit Momoa tántorgása alapján mindannyian sejtettünk – ,hogy egész nap iszogattak, és egy kicsit meghajoltak az este végére.

Azzal, hogy egy zenekar kicsit (vagy nagyon) becsiccsentve áll színpadra, alapvetően nem lenne semmi gond, ha az nem menne a koncert rovására, ezúttal viszont ez volt a helyzet – Momoa több alkalommal az erősítőnek gitározott a közönségnek háttal, és volt, hogy a telefonját nyomkodta. Így az egész produkció szét volt csúszva, a több perces átállásoktól és hangolásoktól kezdve Hayes foghíjas és hibás dalszövegekig. Néha be is jelentette, hogy nem tudja a szöveget, úgyhogy a közönség segítségét szeretné kérni, ami elsőre ügyes trükknek tűnt arra, hogy behúzza az embereket az éneklésre, de hamar kiderült, hogy tényleg nem ismeri végig a számokat, és még egy olyan egyértelmű dalt sem sikerült hibátlanul lehoznia, mint a The Cranberriestől a Zombie.

Még ezt is megbocsátottam volna, ha a kicsit elcsúszogató zenéléssel és foghíjas dalszövegekkel is sikerül jó hangulatot varázsolniuk az Akváriumba, de ez egyáltalán nem történt meg.

A közönségen is lehetett érezni, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, a hangolgatások alatt tétován állt mindenki szinte néma csendben (néha csak egy „T-shirt off”-kántálás törte át a visszafogott háttérzajt), és bár Hayes egyébként a hibákhoz képest odatette magát, igazán felpörögni csak akkor tudtak az emberek, amikor Nakoa-Wolf is megjelent a színpadon, ő ugyanis hozta azt az energiát és kapcsolódást a közönséggel, ami a többiekből teljesen hiányzott. Az a néhány szám, amikor ő is a színpadra lépett, kérdés nélkül a koncert legjobb része volt, a végén még Momoát is sikerült kirángatnia a teljes középszerűségből. Érezhető volt az egész koncerten, hogy hiányzik belőle egy hozzá hasonló frontember, aki az egyébként külön-külön tényleg értékelhető teljesítményt nyújtó tagokat összefogja, szórakoztatja a közönséget az üresjáratokban, és egyáltalán: kicsit kapcsolódik azokkal, akik az akváriumos buli esetében például kifizették az alsó hangon 10 ezer forintos jegyet a bulira.

Mert valójában ezért a pénzért az emberek nem kaptak sok mindent: egy kicsit szétcsúszott Momoát, aki egyébként folyamatosan az arcába világító fényekre panaszkodott, egy, a dalszövegeket nagyjából eltaláló énekest, aki legalább gitározni jól tud, és egy korrekt dobost, mellé pedig Nakoa-Wolfot, aki tényleg mindent megtett, hogy a langymeleg koncertet egy kicsit felpörgesse. Ha mindezt egy kétezer forintos jegy mellett hallgatom sörözés mellett egy kisebb kocsmában, teljesen rendben lett volna, így viszont az emberben akaratlanul maradt egy kis rossz szájíz. Ami meglepő, mivel korábban többször cikkeztek arról, hogy Momoáék bandája egyébként teljesen korrekt és jó hangulatot csinál. A közösségi médiás jelenléte és a beszámolók alapján Momoa kifejezetten jó fejnek és lazának tűnik, amiből most viszont semmi nem jött át a közönségnek.

Az egészben viszont nem is a minőség volt a legbosszantóbb, hanem inkább az, hogy az egész koncert olyannak érződött, mint egy hosszúra nyúlt vodkareklám: Momoának ugyanis van egy saját, Meili Vodka névre keresztelt itala, aminek a reklámja a koncert előtt legalább fél órán keresztül ment a kivetítőkön, és a koncert alatt is csak ennek a logóját láthattuk a zenekar mögött. Közben Hayes többször utalgatott az italra, és egy ponton egy felest is lehúzott belőle, a közönséget is arra buzdítva, hogy igyanak egyet. Mindez megspékelve egy ilyen középszerű előadással azt az érzést keltette az emberben, hogy valójában egy marketingeseményen van, ahová meghívtak egy tribute bandát abból a célból, hogy népszerűsítse Momoa vodkamárkáját.

Így az egész koncert olyan volt, mintha pár haver összeállt volna egyet zenélgetni, és megpróbálták volna rávenni az embereket, hogy vegyenek minél többet a piájukból. Utóbbi valószínűleg sokkal eredményesebben sikerült volna, ha maga a koncert is jó, és a közönségnek is van kedve iszogatni, bulizgatni, de így csak egymás hegyén-hátán álldogáltunk, és vártuk, hogy elindulhassunk haza. A kötelező visszatapsolás sem sikerült túl lelkesre, az a halvány éljenzés is inkább Nakoa-Wolfnak szólt, meg persze Momoa felsőtestének – utóbbi mondjuk az, amire viszont most sem lehetett panasz.