Gyerekkorom két fontos élménye volt a merdzsózás és a karácsonyi püffentős. A merdzsózás az a tevékenység, amikor az ember a Matchbox autóit brümmögő hangok kíséretében görgeti a padlón, a püffentős pedig a Ki nevet a végén?, amit karácsony másnapján játszott órákon át a család. Nem gondoltam volna, hogy negyven évvel később egy társasjáték egyszerre tudja visszaidézni a két élményt.
Az, hogy a Thunder Road Vendetta képes volt erre, mégsem meglepő, kiadója ugyanis az a Restoration Games, ami kifejezetten régi játékok újrakiadásában utazik. Az eredeti Thunder Road 1986-ban jelent meg, érezhetően a Mad Max 2 hatására. Már ebben a játékban is megvolt, hogy mindenki három autót és egy helikoptert irányít, és a pálya végtelen hosszúságú, de azért a mai ízlésnek kicsit egyszerűnek tűnik. A felújítás úgy javította fel a játékot, hogy közben tökéletesen megőrizte az eredeti hangulatát.
A játékban mindenkinek van egy kis, egy közepes és egy nagy autója, ezek versenyeznek a pályán, ami mindig három lapból áll össze. Ha valaki eléri a harmadik végét, a leghátsót levesszük, egy újat rakunk a legelejére, és folytatódhat a végtelen hajsza. Ha egy autó a legutolsó lapon volt ilyenkor, az kiesik. Ez elsőre drasztikusnak tűnhet, de nem ez az egyetlen mód, ahogy a járműveink megsemmisülhetnek: ha kisodródnak a pálya szélén, nekimennek egy sziklának, esetleg egy helikopter alatt találják magukat, azonnal végük is van.
Minden forduló előtt mindenki dob négy kockával, majd felváltva rakja le valamelyik, még szabad autójára az egyiket. Az autó annyi mezőt léphet a tulajdonképpen hatszögekre osztott pályán, ahányat a kocka mutat, de mindig csak az elöl levő három szomszédos mező valamelyikére, itt nincs fordulás, nincs megállás, csak száguldás a cél felé. Ha valaki végig aszfalton mozog, egy bónuszkocka értékével növelheti a sebességét.
A pályán vannak veszélymezők, amik valamilyen meglepetést rejtenek, esetleg semlegesek, többnyire rosszak, az autó megpördül, megsérül, vagy egyszer csak ott terem előttünk egy roncs. Ha nekimegyünk egy másik autónak, kockadobás dönti el, hogy melyik autó sodródik el, és azt is, hogy merre, itt előnyben vannak a nagyobb autók és az is, aki az aktív fél volt. A sodródó autó kerülhet veszélymezőre, de neki is ütközhet egy másik kocsinak, amivel egész láncreakció indulhat el.
A lépés után, ha van előttünk egy autó, arra megpróbálhatunk lőni, ezt is egy kockával tesszük. Itt a kisebb autók vannak előnyben, azokat nehezebb eltalálni. Ha valakit eltalálnak, vagy aknára fut, húz egy sérüléslapot, ez egyrészt az autóra kerül, és a második ilyennél a kocsi lerobban, mozgásképtelenné válik, de ezen túl még valamilyen hatása is lehet, a kocsink kisodródik, megpördül, ilyesmik.
A negyedik kockát bármelyik lépésünk során felhasználhatjuk parancsok kiadására. A parancsok között van a javítás, amivel egy sérülés leszedhető a kocsiról (ami így fel is tud támadni, és újra mozoghat) és a légi csapás, amivel a helikopterünket küldhetjük a pályán bárhová lőni egyet az ellenfélre.
A játék addig tart, amíg csak egy csapatnak van már mozgóképes autója, vagy amíg valaki át nem fut a célon. A cél azután jelenik meg, hogy egy csapat teljesen kiesett, így nem kell senkinek sem túl hosszú ideig tétlenül néznie, amíg a többiek játszanak. Kicsit hirtelenhalál-szerű az, ahogy egyik pillanatról a másikra megjelenik a cél, de tökéletesen összhangban van a játék kaotikusságával. Mivel olyan sok múlik a kockadobásokon, igazán taktikázni meg nagy stratégiát építeni nem lehet, de annál jobban beleélheti magát az ember a játékba. Meglett emberek sem tudnak ellenállni a kísértésnek, hogy hanghatásokkal kísérjék a kocsik robbanását, a vad előzéseket vagy éppen a helikopter megjelenését.
Technikailag tényleg nem sokkal több a Thunder Road Vendetta, mint a Ki nevet a végén?, de a lényeg itt, hogy kis beleéléssel – ami rögtön meglesz, ha hagyjuk felébredni tizenkét éves önmagunkat – fantasztikus sztorikat követhetünk végig a játékban. Egy páros viadalban például már csak a kis kocsim maradt meg, amit az ellenfél két autója is üldözött. Szerencsés dobásokkal sikerült elég nagy előnyt szereznem, de még így is, minden körben célba vett az aljas helikopter. Felcsillant a remény, hogy egyszerűen lehagyhatom őket, ha sikerül úgy elhagynom az első táblát, hogy ők a hátsón maradnak. Hatost is dobtam, de ez még nem volt elég, kellett az aszfalt bónusz is, amihez viszont be kellett vállalnom egy veszélymezőt. Remegő kézzel fordítottam fel a kártyát, ami csak egyszerű aszfalt volt, minden káros következmény nélkül, a bónuszból eredő plusz egy lépéssel pont átléptem a következő táblára, és az üldözők így eltűntek a visszapillantó tükörből, Mel Gibson se csinálhatta volna jobban. Ilyen filmes pillanatokkal tele van a játék, és ettől lesz igazán élvezetes. Ez volt az első játék életemben, amihez kísérőzenét is választottunk, Ice-T Body Count című albuma tovább fokozta az élményt.
Az élményhez sokat hozzáadnak a komponensek, a grafika is, a kis autók és helikopterek teljesen Matchbox-szerűek, a helikopternek még a rotorja is forog, így elkerülhetetlen, hogy egy jól irányzott fújással megpörgessük, amikor az ellenfél féltve őrzött utolsó életképes járműve mögé száll le. A képi világ legjobban a régen a mozikra kirakott, hatalmas, kézzel festett plakátokét idézi az adekvát poszt-apokaliptikus kellékekkel. Külön meg kell említeni, hogy a fordítás is hű a hangulathoz, az alapdobozban például a Még több skuló nevű kiegészítő található meg, és az egyik pálya neve útelágazódás, láthatóan a magyar kiadónak is szerelemprojekt volt ez.
A kiegészítők nem forgatják fel a játékot, de színesítik, és tovább növelik a remek káoszt. Oszthatunk minden játékosnak egyszer használatos effekteket, turbózhatjuk a helikopter képességeit, és mindenki kaphat egy kis küldetést is, amivel bónuszokra tehet szert. A legizgalmasabb az a kiegészítés, amivel a kikerülő táblák mellé húzunk egy olyan kártyát, ami egy ott érvényesülő speciális szabályt ad hozzá. Így lehet, hogy az egyik út csúszósabb, esetleg olyan szeles, hogy nem lehet helikoptert használni rajta, de az is előfordulhat, hogy martalócok lövöldöznek az elöl haladó autókra. Ezek a kiegészítések nem a stratégiai lehetőségeket bővítik (bár az egyszer használatos képességek között van olyan, amivel kivédhetünk egy katasztrófát), hanem színesítik a játékot – aki már játszott az unokaöcsével tíz Ki nevet a végén? partit egyhuzamban, az tudja, hogy erre szükség is van.
Ahogyan ez a Kickstarteren futtatott játékoknál már megszokott, a játékkal egy időben megjelent hozzá egy külön bővítés is, amit a magyar kiadó is átvett. Ez a Sufnituning névre keresztelt, remek csomag a kocsik és a csapatok személyre szabását teszik lehetővé. Választhatunk a csapatvezetők közül, akik valamilyen speciális képességet és az ehhez passzoló parancsokat adják, Vince Vamp, a nitromanta például azzal javítja a kocsijait, ha másoknak sérülést okoz, míg Madame Boudreaux, a próféta minden kör elején megnézhet egy veszélyjelzőt. Ezek a képességek egy kicsit már irányítják, hogy hogyan játszunk, ha a lövöldözésben vagyunk jók, érdemes lövöldözni, ha a száguldásban, akkor száguldani.
Még jelentősebb változást jelentenek a fejlesztések, amiket a játék elején draftolhatunk minden kocsihoz. Itt kiteljesedhet a Knight Rider- és a James Bond-szenvedélyünk, és kerülhet a kocsira aknaszóró, lézercélzó, rakétavető, de páncélozott döfőorr is. Ezekkel és a csapatvezetők adta lehetőségekkel már egy kicsit jobban lehet alakítani a játékot, de továbbra sem véd meg semmi attól, hogy egy rosszul sikerült kockadobás következtében a sziklának csapódva semmisüljön meg az autónk. És ez jól is van így, a Thunder Road Vendetta ugyanis képes arra, hogy még az is mosolyt csaljon az arcunkra, amikor balszerencsénk van, mert egyszerűen vicces, ahogy a kocsink az ütközéstől felrepül a levegőbe, és a mögötte levő aknára esik, aminek a robbanása aztán kisodorja a pálya szélén.
A játékot a Gémklubtól kaptuk kipróbálásra.
