Ez történik, ha a verekedős, életközepi válságát élő apukát nem hagyják nyaralni
Amikor Bud Spencer és Terence Hill filmeket néztem, mindig azokat a részeket szerettem a legjobban, amikor a szereplők nem verekedtek, hanem bármi mást csináltak. Egyetlen kivétel volt, amikor Bud Spencer a Nyomás utánában egy rátámadó, magas, láthatóan erős, de csinos nő ütése elől elhajolt, majd azzal a felkiáltással paskolta meg, hogy „milyen jó kemény feneked van”. Ettől az abszurditásából (és nem szexizmusából) fakadóan vicces jelenettől eltekintve a verekedős jelenetek mindig ugyanúgy zajlottak: a főszereplők jól megvertek mindenkit, akit kellett, hogy a végén győzzenek. A Senki első és most moziba került második része is nagyon hasonlóan működik.
Ezek a mozik a menetrendszerűen érkező dulakodásokon (jelen esetben inkább vérfürdőkön) túl abban is hasonlítanak a Bud Spencer mozis univerzum filmjeihez, hogy akkor a legérdekesebbek, amikor Bob Odenkirk nem gumíroz az alkarjára egy vascsövet, hogy péppé verje az épp vele szembenálló orosz/brazil/dominikai/ázsiai maffiózó arcát, hanem amikor azon szenved, hogy hogyan találja meg az egyensúlyt a magánélet és az önmegvalósítás között, miközben erőteljes egzisztenciális, vagy ha úgy tetszik: életközepi válságon megy keresztül.
Persze tudom, hogy a Senki és a Senki 2 alapvetően akciófilmek, így nem fair rajtuk számon kérni a túlzott mélységet, de két rész után nagyon látszik, hogy a sztori mindig akkor kezd el súlytalan lenni, amikor a hétköznapi, átélhető indulatokat szülő konfliktusokat felváltják a nagyobb, egyszemélyes hadsereget igénylő feladatok. Az a jelenet például összehasonlíthatatlanul nagyobb hatást gyakorol a nézőre, amikor Hutch fejét azért önti el a düh, mert egy bunkó megüti a lányát, mint amikor egy liftben agyonver egy rosszarcú huszadrangú bűnözőt.
Ahogy az első filmben, úgy a másodikban is megvannak ezek a jeleneteket, amikor a néző érti a középkorú apuka dühét, és ekkora minden pofon élvezetes, jó helyre megy. Amikor újra fény derül arra, hogy Hutchnak megint ki kell végeznie egy tucat embert, hogy békére leljen (spoiler: soha nem fog), olyan lesz a film, mintha egy videojáték végigjátszását látnánk, amiben egy kicsit csalunk.
Akadnak azért különbségek az első részhez képest, ezúttal a család sokkal nagyobb szerephez jut a filmben, ami kifejezetten jót tesz a sztorinak, ráadásul az is kiderül, hogy a Mansell családban nemcsak apa, hanem anya is kompetens, ha életek kioltásáról van szó. Az is jó, hogy Hutch az események hatására néha tényleg megérti, hogy távol kellene tartania magát a veszélytől – pláne, amikor nem csak az ő élete, hanem a felesége és a gyerekei biztonsága is a tét. Ezek a rövid felismerések új réteget adnak a karakternek, még ha a film végül rendre visszarántja az erőszak spiráljába.
A készítők jól játszanak ezzel, mert a nézők egy idő után már önkéntelenül nevetni kezdenek, amikor azt látják, hogy Hutch újra be fog pipulni, hiába ígérte meg előzőleg, hogy jól fog viselkedni. A Senki 2 pár apróságtól eltekintve szinte komikusan hasonlít az első részre, annyira, hogy sokszor ha egymás mellé tennénk a két filmet, akkor a történet fordulópontjai ugyanott és ugyanolyanok lennének. Az érződik, hogy a nyaralás tematika lényegében csak egy indok volt, hogy újra meg lehessen csinálni – kis túlzással – ugyanazt a filmet. A Senki 2-ben is kapunk bolond, szadista elmebeteg maffiafőnököt, rengeteg maffiózót (akik csodálkoznak, hogy egy egyszerű turista agyonveri őket), vicces nagybácsit, még viccesebb nagypapát, nagy felkészülést a végső összecsapásra, és katartikus végjátékot.
A Senki-filmek alapvetően szórakoztatóak, és mint olyanok, abszolút alkalmasak arra, hogy nagy akciófranchise-t alkossanak. Ha jönnek még részek, akkor azoknál viszont már kevés lesz, hogy máshogy néz ki a főgonosz és hogy a családot is bevonják a konfliktusokba. Akárhogy is, ha tetszett a Senki első része, akkor a Senki 2 is tetszeni fog, mert ez lényegében ugyanaz a film, csak hawaii ingben.
