Ezek a lányok a sebtapasz helyett is mellbimbótapaszt használnak

Hogyan legyél menő, igazi Los Angeles-i gáré?

• Mindig legyen nálad kéznél szájfény.
• A korai kétezres éveket idéző öltözködési stílust kombináld extravagáns, tollas szőrmekabátokkal.
• Lógjon a füledből strasszköves fülbevaló.
• Imádd a szexet, de ne csak csinálni, hanem beszélni is róla.
• Szeresd a matcha lattét.
• Lehetőleg hazudj a siker érdekében.

Ezt a receptet lehet megtudni a Los Angelesben való érvényesüléshez Rachel Sennottnak (Shiva Baby, I Used To Be Funny) az HBO Maxon elérhető sorozatából, az Imádom Los Angelest első epizódjából.

Eddigi szerepléseivel Rachel Sennott már bizonyította, hogy remekül tudja ábrázolni az egyszerre elveszett és irritáló női karaktereket, és ez az Imádom Los Angelest esetében sincs másképp, amelyben nemcsak főszerepet játszik, de társrendezőként és társíróként is dolgozott. A színésznőt a Danielle és a süvet (Shiva Baby) című filmből ismerhette meg a közönség, ebben pazar módon alakította a felnőttkor küszöbén tébláboló zsidó lányt, aki szüleivel egy halotti toron belebotlik a sugar daddyjébe. A filmben játszott karakter esetlensége és arroganciája a nyolcrészes Imádom Los Angelesben is visszatér, de már sokkal markánsabb módon.

Az első epizódban Maia (Rachel Sennott) a huszonhetedik születésnapján elhatározza, hogy előléptetést kér az ügynökségnél, ahol évek óta kitartóan dolgozik, ráadásul egy tipikus, szintén Los Angeles-i csajszihoz illő munkát végez, ugyanis influenszerek útját egyengeti és arculatot tervez nekik. Az előléptetést nem kapja meg a főnökétől, Alyssától (Leighton Meester), de tud még rosszabbra fordulni a csupán koktélozással tervezett születésnap, mert beállít egykori barátnője, Tallulah (Odessa A’zion), akit Maia épp néhány órával a betoppanása előtt tiltott le az Instagramon, mert nem bírta nézni a közösségi médiában tökéletesre sikált életét.

Tallulah feltűnő, gyönyörű influenszer, akinek élete annyiból áll, hogy azért „küzd”, hogy samponmárkák, ruhamárkák szponzorálják őt, ő pedig ennek fényében koktélozgathasson, utazgathasson és menő arcokkal lógjon, menő helyeken. Igazi tengés-lengés az élete.

Az első epizódot sikerült a hó végére időzítenem, amikor már csak paradicsomos tésztára futotta, úgyhogy attól tartottam, nem fogok tudni rácsatlakozni egy olyan sorozatra, ami a fényűző Los Angeles ribijeit mutatja be, akiknek az egyetlen problémájuk, hogy milyen sampont húzzanak be szponzornak. De Rachel Sennott fanyar humora és a szereplők rendkívüli karikatúrája marasztalt a következő részekre is, és rá kellett jönnöm arra, hogy imádnivaló, ahogyan a sorozat bemutatja, mekkora kamu az influenszerek élete, mennyire sekélyesek, és mennyire nem számít nekik semmi az életben, csak a követőiknek szánt tökéletes kép a szánalmasan nyomorult életükről.

A sorozat cselekményszála és váratlan fordulatai a felszínes celebvilágból táplálkoznak: Maia és Tallulah ismét barátnők lesznek, és Maia veszi át Tallulah menedzselését az influenszerek bugyuta világában. Az Imádom Los Angelest célja nem csupán az, hogy elborzadjon a néző azon, milyen kellemetlen és üres a kaliforniai kreatív ipar, milyen szánalmas, hogy ma már meg lehet élni abból, ha valaki reklámfelületnek használja saját magát, hanem arra is rávilágít,

hogy mi tettük ezeket az arcokat híressé.

Tallulah egy félreértésen alapuló drogbotrány középpontjába kerül, ami jól érzékelteti a közönség könnyű manipulálhatóságát, és azt, hogy milyen bravúros módszerekkel láncolnak magukhoz influenszerek követőket. Maia menedzserét a már említett Leighton Meester alakítja, aki már annyira jártas az influenszerek imázsának felépítésében, hogy az ő szájából olyan mondatok hangzanak el, hogy „be van időzítve egy-két poszt a homofóbiáról, de a rasszizmussal most várjunk szerdáig, nagy sikere lesz mindkettőnek”.

Az ő karaktere ennyiben ki is merül, de nem azért, mert Meester játéka nem tesz hozzá, hanem mert olyan jól hozza azt, hogy neki már a lelkét is kiszívta ez az ipar, de nem baj, a pénzért mindent meg kell tenni. Meester karaktere emlékeztetett Meryl Streep szerepére a jövőre húszéves Az ördög Pradát visel című filmből, hiszen mindkét esetben egy arrogáns igazgatónőnek kell megfelelnie két fiatal asszisztens lánynak, és Anne Hathaway is éppúgy küszködik a divatikon Meryl Streeppel a filmben, mint Maia a felszínes Alyssával. A divatipart is a kokain és a hamis kapcsolatok tartják össze, de annak legalább van némi művészeti értéke, míg Maia ügynökségénél az influenszereket szolgálják ki, és épülnek le szép lassan mentálisan ettől a tevékenységtől.

A sorozat közben találóan ábrázolja a Z generáció jellegzetességeit is: Tallulah-nak hiába van krízisben az élete néhány ponton, ő akkor is csak a manórúdját keresi, mert pöfékelve tud túl lenni az élet kemény eseményein. Maia és Tallulah társaságához egyébként még tartozik két barát is, Charlie és Alani (Jordan Firstman és True Whitaker), de a történet szempontjából annyira nem érdekesek, mert ők is csak a kaliforniai város felszínességét erősítik. A baráti társaságot elnézve rossz látni, hogy mennyire fogalmuk sincs a barátságról, a nagy tiktokozásban és hírnévre törekvésben megfeledkeztek arról, hogy vannak helyzetek, amikor tényleg csak a barátokra számíthatunk, de ez kit érdekel akkor, ha épp flancos partikon vehetnek részt. Bár a partikon is épp TikTok-videókat gyártanak, de mindegy is.

A sorozat humora kiváló, bár vannak utalások, amiket inkább a Z generáció érthet. Amikor Tallulah labilis influenszer barátnője beállít vacsorázni a kibírhatatlan picsogó természetével, nemcsak emiatt savazza szét a társaság a háta mögött, hanem azért is, mert vállalkozásában úgynevezett charmokat gyárt. Ez a napjainkban azért számíthat „cikinek” a Los Angeles-i világban, mert ez valamikor a 2010-es évek elején volt menő. A charmok karkötőre, vagy nyakláncra akasztható kis medálkák voltak, amiket gyűjteni lehetett.

A sorozat egy-két pontján olykor túlzó lehet a Z generáció karikatúrája, de annyira illeszkedik ehhez az elkeserítően üres közeghez, hogy simán elhiszem neki. A lányok például másnaposság ellen infúziót adatnak be maguknak, sebtapasz helyett csak mellbimbótapaszt használnak, és csak olyan helyeken vacsoráznak, ahol a small plate jegyében ehetnek (közösen lehet eszegetni kis tálkákból sokkal több pénzért, mintha valaki egytálételt fogyasztana).

Rachel Sennott karaktere pedig egyszerre idegesítő és némi együttérzést kiváltó ábrázolás, hiszen amikor Maia valami nagyon irritálót csinál (például amikor becsípve tér haza a párjához, és kellemetlen helyzetbe hozza, vagy amikor egy huszadrangú influenszervacsora miatt elfelejti, hogy a barátja szülei átjönnek hozzájuk estére), akkor inkább azt a reakciót váltja ki a nézőből, hogy „ó, édesem, fel kell nőnöd ahhoz, hogy lásd az élet valódi értékeit”.

Egyébként Sennott filmekben nyújtott attitűdjéről sugárzik ez a sorozatot is átható önirónia, ami esetében eddig mindig jól sült el, és ez nem véletlen: a színésznő nem járt klasszikus drámaiskolába, helyette standupesteken lépett fel, ahol sebezhetőségéről, megfelelési kényszeréről vagy szexualitásáról mesélt, meg pusztán arról, milyen nőnek lenni. Nem véletlen, hogy az első főszerepéért, a Shiva Baby című filmért ilyen jó kritikákat kapott. Alakítása egyszerre volt tragikus, szorongó, és közben úgy vicces, hogy megesik rajta az ember szíve.

Az Imádom Los Angelest-ben pedig a standup és független filmek nyomán kiforrott alkotói hangot üt meg, ami egyeseknek túlzó lehet, illetve nem mindenki kedveli, ha a karaktereket egyszerre lehet utálni és szeretni. Az biztos, hogy Maia karaktere a nyolcadik rész végére rádöbben, hogy Los Angeles valójában tükröt tart neki.

Akkor lesz a város az ellensége, ha megragad ebben a kokainban, ötperces hírnévben és kamuszerelemben lubickoló közegben.

Az Imádom Los Angelest elsőre úgy tűnhet, hogy egy amerikai közönségnek szánt történet a felszínes influenszerekről, de Magyarországon is bőven akadnak olyan megélhetési celebek, akik a lelküket is odaadják egy-egy kozmetikai vagy ruházati márka szponzorációjáért, úgyhogy kelet-európaiként is nagyon szórakoztató az egész sorozat.