Edgar Wright elfelejtett filmet rendezni

Edgar Wright egy jó ideig kritikuskedvenc rendezőnek számított az olyan kultfilmek miatt, mint a Vaskabátok vagy a Scott Pilgrim, a Baby Drivernél pedig joggal hihették sokan, hogy bekerült a nagyágyúk közé. Azóta viszont mintha valami félrement volna nála: egy ideig egy Hangya-filmen dolgozott a Marvelnek, amiből aztán valami tök más lett nélküle, majd teljesen rákattant a Sparks zenekarra egy dokumentumfilm miatt, hogy aztán a teljesen felejthető Utolsó éjszaka a Sohóbannál már érződjön, hogy valami nagyon nem stimmel a rendezővel. A menekülő ember miatt pedig most már nyíltan kéne arról beszélni, hogy az elmúlt húsz év egyik legkarakteresebb rendezője mintha elfelejtette volna, mitől működik egy mozifilm.

Valószínűleg van egy generáció, akiknek A menekülő embert nem kell külön bemutatni, hiszen a kilencvenes években az összes létező Arnold Schwarzenegger-filmet rendszeresen leadták a hazai csatornák. Mégis érdemes megállni itt egy kicsit, mielőtt belekezdünk Wright új filmjébe. Az azonos című regényt még Stephen King írta 1982-ben Richard Bachman álnéven mindössze egy hét alatt, öt évvel később pedig egy ma már kultikusnak is nevezhető adaptációt kapott.

Az 1987-es A menekülő ember nem volt kasszasiker (a gyártási költségeit azért visszahozta), és maga Schwarzenegger sem szerette sokáig. A színész akkor már túl volt több olyan sikerfilmen, mint a Predator, a Kommandó vagy a Terminátor, és A menekülő emberben megvolt a jó alapanyag ahhoz, hogy végre ne csak harcoló hústoronyként funkcionáljon a vásznon. A végeredmény azonban nagyon félrement. A film mögött az inkább tévés színészként (Miami Vice, Starsky és Hutch) ismert Paul Michael Glaser állt, aki eredetileg George P. Cosmatost szánta rendezőnek, a főszerepet pedig Christopher Reeve kapta volna.

Ebből végül semmi nem lett, a főszerep Schwarzeneggerhez került, és végül Glaser ült be rendezni, akiről szerintem sokat elmond, hogy az utolsó filmje a Kazaam volt, amiben Shaquille O'Neal egy dzsinnt alakít. Schwarzenegger később sokat panaszkodott is arra, hogy Glaser túlságosan tévés fejjel rendezett, emiatt elveszett az alapanyag mélysége és üzenete, így A menekülő emberből látszólag csak agyatlan akciófilm lett.

Közel negyven évvel később viszont egyre többen jönnek rá, hogy a túljátszott karakterek, Schwarzenegger egysorosai és a néhol nevetséges forgatókönyv sok szempontból jól öregedett. A film az akkori jövőben, 2017-ben játszódik, és mai szemmel nézve nagyon szépen megjósolta azt a társadalmi és politikai helyzetet, ami annyira jellemző napjainkban: megacégek, az állam által manipulált, hazug média, felhőkarcolók tövébe telepített sátortelepek, egyre szélesebb szakadék gazdagok és szegények között, és persze a saját és az élete nyomorát bamba tévézéssel elnyomó birka nép, ami addig nem lázad fel a hatalom ellen, amíg bűnözőket láthatnak meghalni egy élő vetélkedőműsorban.

Nyolc évvel ezelőtt maga Wright posztolt arról, hogy szívesen feldolgozná a '87-es filmet és a regényt, a Covid előtt pedig még úgy működött a szórakoztatóipar, hogy egy ilyen bejegyzés népszerűsége simán megért pár száz millió dollárt egy stúdiónak, hogy megadja, amire a rendező vágyik. Még akkor is, ha Wright eddigi filmjeit ismerve A menekülő ember nem feltétlenül tűnt hozzá illő témának. Wright jól bánik az akciójelenetekkel, de alapvetően ahhoz ért nagyon, hogy a kis fura karakterei hogyan kerülnek állandóan csöbörből vödörbe úgy, hogy közben mi is jól szórakozzunk.

A rettentően generikus plakát és a hasonlóan érdektelen előzetes alapján már sejteni lehetett, hogy itt valami bűzlik, de mégis hinni akart az ember egy olyan szereposztásnak, amiben ott van Glen Powell, Josh Brolin, Emilia Jones, Michael Cera, Colman Domingo, Lee Pace és William H. Macy. Én is úgy voltam vele, hogy ennyi nagyon karakteres színésszel Wright biztos, hogy legalább egy közepesen jó filmet össze tud hozni. Nem tudott, az új A menekülő ember egyszerűen csak közepes. Nem közepesen jó, nem közepesen rossz, csak közepes. Ami 2025-ben rosszabb, mintha tényleg rossz lenne.

A legfőbb problémája az egésznek, hogy ugyan Wright 2017-ben még azt mondta, hogy remake-et csinálna a '87-es filmből, most viszont már az a hivatalos kommunikáció, hogy a könyvet vették alapul az új verzióhoz. Ezzel semmi baj nincs, viszont Wright egyszerűen nem tudott koherens világot kitalálni a cselekmény nagy részét adó halálos játékshow köré. De a filmben nemcsak a világ nem koherens, hanem a cselekmény logikája és a karakterépítés sem.

Papíron baromi jó ötletnek tűnhetett, hogy Ben Richards (Glen Powell) ebben a disztópikus jövőben a legdühösebb ember valaha. A baj csak az, hogy Powell túl jóképű egy ilyen szerephez, ezekkel a tökéletesen szögletes arcélekkel nekem senki sem adja be, hogy egy idegbeteg állat, aki simán leáll verekedni biztonságiakkal egy olyan világban, ahol a legkisebb bűncselekményért is halál járhat a szegényeknek. Érteni vélem, hogy Wright mit akart kihozni Powellből, de ezt a szerepet egyszerűen nem rá, a tökéletesen kinéző amerikai férfire írták, hanem inkább olyan karakteresebb, bármit eljátszó félőrültekre, mint mondjuk Walton Goggins vagy akár Steven Ogg.

Powell tényleg igyekszik mindent megtenni, hogy eladja a karakterét, de nem az ő hibája, hogy teljesen inkoherens a karaktere. Richards egyik pillanatban kedves, szerető, intelligensnek tűnő családapa, aztán a másik pillanatban egy agresszív állat. Egyszerűen nem érti a néző, hogy mit néz a képernyőn, amikor az addig visszafogott Richards random leáll verekedni a hatóságokkal vagy amikor két centiről üvölt Dan Killian, A menekülő ember producerének az arcába. Egyszerűen nem kapunk elég információt ahhoz, hogy azonosulni tudjunk a főhős haragjával, és ugyan a film többi része alapján kábé össze lehet azért ezt rakni magunktól, de ez a probléma rá is világít a film legnagyobb bajára.

Wright egyszerűen nem tudott mit kezdeni egy ennyire erősen politikai töltetű alapanyaggal.

Az új film tényleg sokkal hűbb a regényhez, cserébe nem tud vagy nem akar elég időt tölteni annak megértésével. Wright nyilván nagyon ért az üldözéses akciójelenetekhez, a vicces dialógusokkal kiegészített drámai helyzetekhez, viszont itt nagy szükség lett volna arra, hogy jobban bemutassa a történet alapját adó világot. Pár apró logikai probléma:

• A menekülő ember győztese egymilliárd (új) dollárt kap, amelyből új életet kezdhet. Ez ma is rengeteg pénznek számít, és ennyiből nemhogy új életet lehet kezdeni, hanem komplett lakóövezeteket lehet építeni. Egyszerűen nem tudjuk, mennyit ér a pénz, és úgy alapból mi az az „új dollár”.
• Azt értjük, hogy az ilyen erőszakos valóságshow-kkal próbálják a pórnép figyelmét elterelni a saját nyomorukról, de ha ez a Network nevű megacég kontrollál mindent egészen a kormányig, akkor miért is számít egyáltalán a nézettség? Vannak hirdetők? Vannak piaci vetélytársak? Ez sosem derül ki.
• A játék során a menekülőket vadászó bérgyilkosok simán megölnek civileket a harc során. Erre a film semennyire nem reflektál, egyszerűen normálisnak és hétköznapinak kezeli, hogy emberek néznek egy tévéműsort, ahol az utcán lövöldöznek fejvadászok, és néha agyonlőnek közben más járókelőket is.
• A főhősnek többször is lázálmai vannak, és van olyan jelenet, amiről azt gondoltam a film alapján, hogy Richards csak álmodta, de aztán kiderült, hogy az álomnak csak a második fele nem volt valóság. Furcsa, hogy pont a vágásban annyira erős Wright ennyire inkoherens ezeknél a jeleneteknél.

Az ilyen nagyobb gondok mellett az olyan apróságokról nem is beszéltünk, hogy magáról a disztópikus világról sem tudunk meg semmit. A környezet alig különbözik egy mai modern amerikai várostól, maximum a felhőkarcolók magasabbak és az utcák koszosabbak valamivel. Arra pedig alig pár perc jut, hogy egy ponton a filmben megjegyzik, hogy a hatalom miatt gyerekek lesznek tüdőrákosok, és ezt persze eltussolják. És ennyi, ezen többet nem is rugózik a film.

Ahogy azon sem, hogy egyáltalán milyen technológiai szinten van ez a világ. Elsőre úgy tűnik, hogy részben a '80-as évek retrofuturizmusáról beszélünk, ahol még CRT monitorok és VHS-kazetták vannak, az internet pedig nem létezik. De közben mégis van valamilyen digitális hálózat, léteznek drónkamerák, és a Network olyan deepfake videókat képes gyártani, hogy attól Orbán Balázs megnyalná mind a tíz ujját. Elképzelhető, hogy a technológiai fejlődés csak a gazdagoknak jár, a szegények pedig maradtak egy analóg világban, de ezt is annyira felszínesen érinti a film, hogy túl zavaros a világalkotás. Az pedig már-már siralmas, hogy a közismerten remek zenéket választó Wright valamiért soult és motownt erőltetett bele a filmbe, ami egyszerűen nem illik ebbe a nyomorúságos disztópiába.

Wright egyáltalán nem találta meg a megfelelő tónust a filmhez, és ezt a néhol tényleg nagyon látványos és szórakoztató akciójelenetek sem tudják elfeledtetni. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kiszámítható és súlytalan a cselekmény lezárása.

A menekülő ember ráadásul a mellékszereplőkkel sem bánik túl jól. Josh Brolin ugyan fantasztikusan hozza a szarevő vigyorral manipuláló, érzéketlen tévés producert, viszont William H. Macy alig kapott egy párperces jelenetet (és a film végéig sem tudunk meg semmit a sorsáról). Michael Cera gyakorlatilag egy korhatáros Kevin McCallistert alakít, az Alapítványban kiemelkedően alakító Lee Pace-ből meg az utolsó húsz percig csak egy arcmaszkra húzott szemüveget látunk. Hasonló a helyzet Colman Domingóval is, aki szinte tündököl a negédes és nárcisztikus showman szerepében, de ő is csak csinos biodíszlet, akivel semmit nem kezd a film.

A menekülő ember 2025-ben semmit sem akar mondani arról a világról, amelyben most élünk, és amelyet részben megjósolt negyven évvel ezelőtt Stephen King. Próbál mondani valamit a világról, de igazából nincsen róla véleménye. Egyszer persze nézhető a film, és láthatóan nem kevés pénzből rakták össze, azonban hiába tűnhet bénábbnak, esetlenebbnek, az eredeti alapanyagtól elrugaszkodottabbnak a '87-es verzió, ott legalább tényleg próbáltak mondani valamit, és nemcsak a biztosra mentek.

Wright persze elrejtett egy olyan utalást, hogy ennek a világnak a fizetőeszközén Schwarzenegger fotója látható, így visszautalva az első filmre, de csak szeretne annyira megjegyezhető lenni, mint Glaser víziója a regényről. Erre az új adaptációra semmi szükség nem volt, A menekülő ember típusú filmekből a Netflix amúgy is olcsóbban és kevésbé nagy nevekkel legyárt évi 5-10 darabot, hogy aztán már másnap elfelejtse mindenki azokat.