A földi pokol az a hely, ahol semmire nem mondanak nemet

Nagyon kijárt már Vince Gilligannek, hogy végre kiszabaduljon a Breaking Bad-univerzumból, és nagyon kijárt már nekünk nézőknek is, hogy Gilligan humora és a komótos történetmesélési technikája visszatérjen egy teljesen új történetben, a Pluribusban. Gilligan minimum másfél évtizedet töltött el a Breaking Bad karaktereivel, az eredeti sorozatból kinövő, saját jogán is klasszikusnak számító spin-off (Better Call Saul) és egy film (El Camino) után aztán a showrunner elővette egy legalább tíz éve érlelődő tervét, egy fura, kicsavart sci-fit, amiről szinte alig árultak el valamit a bemutatója előtt.

A Breaking Bad 2008-as pilotja óta elég sok minden megváltozott a sorozatiparban, így Gilligan teljesen új környezetben próbálkozik újra, és az kifejezetten imponáló, hogy mintha tudomást sem venne a sorozatok tempójának, felépítésének változásairól. Elég ritka ma már az is, hogy ekkora bizalmat és büdzsét kapjon valaki egy teljesen új világ felépítéséhez, hiszen a Pluribus ránézésre is elég drága mulatságnak tűnik, és eleve két évadot rendeltek belőle.

Persze Vince Gilligan neve még mindig annyit nyom a latba, hogy ebben a kockázatmentes piaci környezetben is elég nagy licit ment pár éve a Pluribus jogaiért. Végül pont az a két ember, Zack Van Amburg és Jamie Erlicht húzta be a sorozatot, akik annak idején megrendelték a Breaking Badet. A különbség csak annyi, hogy Erlichték 2008-ban még a Sonynak dolgoztak, most viszont már az Apple-nek szerezték meg Gilligan sztoriját. A Pluribus eddig kiadott első három része alapján úgy tűnik, az Apple egy másik sorozatának csinált konkurenciát, mert

a Pluribus körül legalább annyi rajongói elmélet lesz, mint amennyi a Különválást övezi.

Gilligan új sorozatának sztorijáról csak nagyon óvatosan lehet írni, mert úgy működik csak igazán az első rész, ha alig tudunk valamit előzetesen arról, pontosan milyen sorozatra fizetünk be. A Pluribus főszerepét Gilligan direkt a Better Call Saulban is végig szenzációs Rhea Seehornra írta, és az már az első két rész alapján is világos, hogy a színésznő tényleg mindent belead ebbe a szerepbe. Seehorn a kiábrándult fantasyszerzőt, Carol Sturkát alakítja, aki az embereknél talán csak magát utálja jobban azért, mert olcsó ponyvákkal keres egy rakás pénzt, miközben az igazán belülről fakadó regényét nem meri publikálni.

Carolt úgy ismerjük meg a sorozat elején, mint aki holtpontra jut az életében – vagy ahogy az elhangzik a sorozat egy pontján, valójában fuldoklik. Carol gondjait csak tetézi, hogy egy rejtélyes eseménysorozat után rajta kívül az összes ember a Földön megmagyarázhatatlanul boldog és elégedett lesz. Mintha az emberiség egy nagy méhkassá változna, ahol mindenki szorgalmasan a közös célért dolgozna, egyéni ambíciók nélkül.

Az alaphelyzet szerint tehát az amúgy is savanyú és mizantróp Carolnak a lehető legborzalmasabb dologgal, az összes többi ember jóindulatával és feltétel nélküli segítségével kell megküzdenie. Minden ember a Földön azt bizonygatja a főszereplőnek, hogy csak segíteni akarnak neki, és azon munkálkodnak, hogy a nagy közös boldogsághoz csábítsák a nőt. Carol azonban nem olyan ember, akit ilyen kedves szavakkal meg lehet győzni, és konok módon nekifeszül a tömeg nyomásának. Az első rész még rá is játszik arra, hogy a Pluribus főhőse mintha csak egy rémálom közepén találná magát, ahol körülötte mindenki meghibbant, és neki kell észhez térítenie mindenkit.

Mindez persze csak nagyon elnagyolt leírása annak, amiről a Pluribus szól, hiszen a kellően abszurd alaptörténet csak ürügyként szolgál arra, hogy a sorozat különböző nézőpontokból vizsgálja, mi is tesz minket emberré, és mi az a belső igazság, amit nem adunk oda akkor sem senkinek, ha mindenki az ellenkezőjéről győzköd minket.

Rengeteg korábbi sorozat hangulata beugorhat a nézőnek a Pluribusról, és mintha Gilliganék mindegyikből a jó részeket szedték volna ki: ott van ebben a történetben A hátrahagyottak misztikuma, a The Good Place könnyed formában tálalt filozófikussága, a Mrs. Davis fantáziája és AI-szkeptikus sztorija, miközben a sorozat alaphelyzete a The Last Man on Earth hangulatát idézi.

De még ezekkel a példákkal is csak körbelőttem a Pluribust, mert a korábbi sorozataihoz hasonlóan Gilligan ezúttal is nagyon sajátos világot épít, ami egyszerre abszurd és néhol, főleg a harmadik epizódban, kegyetlenül lehangoló. Ezt a hangulatot pedig a legtöbbször Seehorn az arcával teremti meg, aki nagyon ért ahhoz, hogyan érje el, hogy az elviselhetetlen, idegesítő karakterével is együttérezzünk bizonyos pillanatokban. Olyan szereplőt alakít, akinél szinte pillanatról pillanatra változik, hogy nézőként felpofoznád vagy megölelnéd.

A lehetséges világok legjobbika

Carol számára katasztrófa, ami az emberiséggel történt, de ahogy egy másik szereplő később szembesíti vele, lehet ez a legjobb dolog, ami valaha történt a Földön. Már nincsenek egyének, az emberek így mindenben egyetértenek. Nincsenek konfliktusok és háborúk, így végre tényleg megvalósult az abszolút béke. Minden erőforrás és tudás mindenki számára azonnal elérhető. Mi ezzel a baj? – teszi fel a kérdést az egyik szereplő Carolnak.

Carol magányos küzdelme és felfedezőútja – ahogy megpróbál hozzá hasonló kételkedőket keresni a világban – vezet a Pluribus lényegéhez, ami lassan boncolgatja azt, hogy miért is akarja a főszereplő visszaváltoztatni a látszólag békés világot a korábbi állapotába, és ehhez milyen eszközöket vet be az erőszaktól kezdve az alkudozásig.

A korábbi Gilligan-sorozatok egyediségét is már-már pimasz ráérősség adta (főleg a Better Call Saulban), ahogy a szereplőket a mindennapos tevékenységeik közben figyelhettük. Néha egy autóban ücsörgés, vagy egy kávéfőzés is többet árult el egy karakterről, mint bármilyen nagy dialógusra építő jelenet. A Pluribusban is egy már védjegyszerű, beszéd nélküli, hosszú, kontinenseket átszelő jelenettel indul a második rész, az első epizódban pedig van egy olyan, másodpercről másodpercre egyre feszültebb menekülős jelenet, amit érezhetően a tökéletességig csiszoltak a készítők.

Ez a valószínűleg sokakat kiakasztó, lassú tempó kell ahhoz, hogy igazán átérezzük Carol dühét és küzdelmét, ahogy szinte valós időben fedezi fel, mennyire ijesztő az, ha mindenki ugyanazt szajkózza körülötted, és egyedül maradsz a véleményeddel és a gondolataiddal.

A Pluribus alkotóit főleg Carol belső és a boldogzombikkal vívott harca és nem a történet hátterében lappangó rejtély érdekli, szóval aki a tudományos részt keresi ebben a sci-fiben, annak csalódást okoz majd a Pluribus. Az első évadban például nem hiszem, hogy sokat tudunk meg arról, mi okozhatta ezt a fura boldogságvírust az embereknél, de annál több időt eltöltünk azzal, hogy a mizantróp főszereplő dilemmáit megismerjük.

Gilligan gyorsan leszögezte, hogy ezúttal nem fogja elkövetni azt a korábbi hibáját, hogy agyonmagyarázza interjúkban a sorozatát, és a tervéhez eddig tartja is magát. A nagy magyarázó interjúkra pedig tényleg semmi szükség, mert máris számos értelmezés kering a sorozatról.

A legkézenfekvőbb és legdivatosabb elmélet az AI-kritikát látja a sorozatban, főleg úgy, hogy a stáblistán ott virít egy külön felirat arról, hogy ezt a műsort emberek csinálták, Gilligan pedig hangos ellenzője a mesterséges intelligencia használatának. Ez is belelátható a Pluribusba, de hogy egy egészen távoli példát hozzak, van már elmélet arról, hogy Carol küzdelme egy bántalmazott nő sorsának allegóriája, ahogy kétségbe vonják a mondandóját, sőt még le is szidják, ha felemeli a hangját vagy elveszti a fejét. A különböző vélemények és konfliktusok eltűnése a Pluribus fiktív világában pedig akár a véleménybuborékok kritikájaként is felfogható, de én sem esnék abba a hibába, hogy túlmagyarázzam a sorozatot, ami tényleg a nézőre bízza, számára mit jelent egy olyan történet, amiben egy szörnyű ember küzd a maradék emberségért.

A Pluribus az Apple TV-n nézhető.