Az idei év egyik legjobb tinifilmje egy videójáték
Sokszor hajlamosak vagyunk meghatározó emlékeket zeneszámokhoz kötni, ez az akaratlan metódus pedig sokszor képes tönkretenni, vagy felmagasztalni egy dalt a szemünkben. Mikor egy ilyen dal felcsendül, egy pillanat alatt visszaránt abba az adott pillanatba és érzelmi állapotba, amit korábban átéltünk. Erre a jelenségre játszik rá a Mixtape, az ausztrál Beethoven & Dinosaur indie stúdió második játéka is. Bár eddig simán ez az idei év egyik legizgalmasabb játéka, de mégsem tudom mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani.
A Mixtape első blikkre egy klasszikus felnövéstörténetet mesél el valamikor a 90-es évek Amerikájában. Három végzős gimnazista barát utolsó együtt töltött napján vezet végig, mielőtt a főhős, Stacy végleg elhagyja a kaliforniai kisvárost, hogy a legnagyobb szenvedélyének, a zenének éljen. Az utazás előtt viszont még kimaxolja a társaság a megmaradt együtt tölthető időt, Stacy pedig narrátori szerepet is felvéve egy feszesen megtervezett napirenden keresztül vezeti mind a játékost, mind a barátait, hogy aztán a napot egy hatalmas házibulival zárják, amire még valahogy alkoholt is kell szerezniük. A estére való készülődés mellett egy belső nosztalgiatrip is kezdetét veszi, ami az egész barátságuk legfontosabb pillanatain kalauzol át minket. Az emlékfoszlányokat a főhős által összeállított válogatás CD kíséri, dalonként ugrálva a térben és időben.
Ezek a kis jelenetek sokunk által ismerősek valamilyen formában, csibészségek, első csókok, mély vallomások, közös gördeszkázások, azaz klasszikus coming-of-age sztorik. Amitől viszont igazán különlegessé válik a Mixtape, az ezeknek a meghatározó élményeknek a prezentálása és művészfilmekbe hajló érzéki megvalósítása. A legtöbb visszaemlékezést ugyanis – ahogy az az emlékekkel lenni szokott – erősen stilizált, felnagyított formájában élhetjük át, kreatív megoldásokban pedig nem szűkölködik a játék. Valószínűleg mindannyian elképzeltük már, hogy egy imádott dal hallgatása alatt milyen saját videoklip indulna el a mi életünkben, hogy változna meg az unalmas valóság. Pont így csap át például egy házibuliból menekülés egy autópályás hajszává bevásárlókocsiban gurulva, vagy egy barátokkal töltött erdei túrából így lesz egyszer csak elszállós repkedés a mezőn.
Nem meglepő módon a játék alatt szinte végig zene szól, Stacy mély megszállottsággal ismeri a zenészek munkásságát, fejhallgatója pedig állandó kelléke és lételeme. Ha pedig a zene ilyen kulcsszereplő, akkor ahhoz méltó dalok kellenek, és ebben nem is ér minket csalódás. A kor olyan meghatározó előadóitól hallhatunk számokat, mint a Portishead, a Cure, vagy a Smashing Pumpkins, de Stacy sznobságának hála B-oldalas kincsek is felszólalnak, amik valószínűleg a legtöbb, főleg fiatal játékos számára teljesen ismeretlenek lesznek. Kis furcsaság viszont, hogy a szelekció nem korlátoltan egy 90-es éveket megidéző playlist, hiszen Iggy Popról és Joy Divisionről aligha jutna eszembe ez az időszak.
Máshol jól láthatóan megjelenik a 90-es évek esztétikája, VHS-tékákkal, retró plázával, és discman lejátszóval együtt. Akárcsak a zenékben, a karakterek nyelvezetében is van egy kicsit tájidegenség, de a párbeszédek és szinkronszínészek többségében hitelesek maradnak. Az élmények annyira univerzálisak és kortalanok, hogy egy magamfajta emberben is megmozgat valamit, aki abban az évtizedben épphogy csak megszületett. Alapjáraton hálás téma emberi felnövéstörténeteket feldolgozni, hiszen ez mindannyiunk életében kaotikus és bizonytalan időszak, így könnyen lehet ezekkel az érzésekkel azonosulni. A Mixtape ehhez az időszakhoz ír egy szerelmes levelet, keserédes elbúcsúzással.
A játék gyönyörűen megalkotott, részletgazdag világa rengeteget hozzátesz ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat ebben a sztoriban. A külváros melankólikus atmoszféráját sokan joggal hasonlítják a Life is Strange játékokhoz, itt is a szuperrészletesen kidolgozott környezetbe izgalmasan van implementálva a karakterek puritánabb dizájnja és alacsony képkocka-sebességű mozgása (ami a Spider-Verse filmek után váltak trendivé), mintha már ők is csak egy távoli emlékként lennének jelen.
Azt kicsit sajnálom, hogy bár az epizódok nagyon átélhetőek, de pár játszható minijátékot leszámítva nincs sok játékmechanikai elem a játékban. Mondjuk azok legalább frappánsra sikerültek, mint a hírhedt csókolózós szegmens, ahol két nyelvet kell nyeglén irányítanunk. Az interakciók sajnos úgy általában limitáltak, azaz legtöbbször csak pár gombnyomással nyúlhatunk bele a lineáris történetbe. Ugyan vannak elszórva szabad mozgásos terek, de több felfedezési lehetőség nagyobb szabadságérzetet adott volna, ez pedig nagyon jót tett volna a játszhatóságnak. Szintén zavaró, hogy amíg a visszaemlékezések végig eredetiek és izgalmasak maradtak, addig a jelen konfliktusai néhol sekélyesek és klisések lettek.
A készítők becsületére legyen mondva, hogy a zárt játékvezetésből legalább kihozták a maximumot, a Mixtape egy erősen narratívközpontú élmény, egy jól megkomponált, nagy fordulatszámú utazás a tinédzserkorba. Ennél vállaltan nem akar több lenni, de még csak izzasztó kihívások elé sem akarja állítani a játékost, olyan, mintha a játék jóformán önmagát játszaná. Kár érte, játszottam volna vele még többet.
