Sóhivatalként kezdte, politikai rendőrségként folytathatja a Szuverenitásvédelmi Hivatal

„Lefolytattunk egy gyors vizsgálatot, megvizsgáltuk, hogy milyen tipikus kommunikációs elemek jelennek meg ebben a dezinformációs műveletben, milyen szereplők jelenítik meg és viszik. Elsősorban hazai és külföldi szereplők ugyanazokat a kommunikációs elemeket viszik szinte varázsütésre” – mondta Lánczi Tamás, a Szuverenitásvédelmi Hivatal elnöke a Kossuth rádióban csütörtökön arról, hogyan leplezte le az általa vezetett hivatal a Magyarország elleni „lejárató akciót”.

Lánczi kijelentése azért is súlyos, mert a szavai alapján úgy tűnik, hogy az általa vezetett hivatal egy titkosszolgálat képességeivel bír, amely „dezinformációs műveleteket” képes feltárni.

Csakhogy ez nem igaz: Lánczinak és az általa irányított, színtisztán politikai alapon ügyködő szervezetnek – a nemzetbiztonsági szervekhez képest – sem tudása, sem tapasztalata, és az eddigi megnyilvánulásuk alapján akarata sincs arra, hogy ilyen ügyben hitelesen vizsgálódjon.

Lánczi kijelentése azért is abszurd, mert miközben az SZH vezetőjeként „gyors vizsgálatra” hivatkozva jelenti ki, hogy már meg is vannak a „dezinformációs művelet” leleplezésével, a valódi titkosszolgálatok még be sem fejezték azokat a vizsgálatokat, amelyekre hivatkozva a kormánypárt politikusa, sőt maga a kormányfő már most, a vizsgálat lezárulta előtt kémváddal illeti a Tisza Pártot.

Ennél is lényegesebb, hogy Lánczi Tamás már februárban elismerte: azért foglalkoznak ők a „szuverenitásvédelemmel” és azért akarnak plusz jogköröket, mert erre a feladatra a nemzetbiztonsági szerveket nem lehet bevetni.

„Van egy olyan szürke zóna, amely a politikának már, a titkosszolgálatoknak még nem éri el az ingerküszöbét”

– ezt mondta az Infórádiónak adott interjújában. A riporter nem kérdezett vissza, hogy ha egy titkosszolgálat ingerküszöbét ez a szürke zóna nem éri el, akkor az miért lenne fontos a valódi szuverenitásvédelem szempontjából. Pedig ezzel a mondattal Lánczi elszólta magát. Egyértelműen arról beszélt, hogy az ő területük nem nemzetbiztonsági, hanem politikai kérdés. Ez viszont egyet jelent azzal, hogy most már a politikai céllal létrehozott SZH is eldöntheti, ki vagy mi sérti Magyarország szuverenitását, és nem kellenek ehhez azok a nemzetbiztonsági és egyéb szakmai szervezetek, amelyeknek rendeltetésszerűen ez a feladatuk. Ez akkor is igaz, ha az SZH kérhet információkat a Nemzeti Információs Központtól. Azzal ugyanis, hogy egy hivatal információkat kérhet a nemzetbiztonsági szervektől, nem lesz alkalmas olyan ügyek vizsgálatára, amelyekben a nemzetbiztonsági szervek az illetékesek.

Addig, amíg a szuverenitásvédelmi törvényjavaslat el nem készült, az SZH-ra a politikai kommunikáció eszközeként tekintettek. Az SZH-t azért hozta létre a kormány, mert a titkosszolgálatoktól már csak a törvényi szabályozás miatt sem várhatták el, hogy politikai megrendelésre bélyegezzenek meg úgy embereket, ahogy ezt a Lánczi-féle szervezet megteszi. Ráadásul ha olyan szinten lennének átpolitizáltak a titkosszolgálatok, ahogy az SZH, akkor rövid időn belül az összes bizalmat elveszítenék a külföldi partnerszolgálatok köreiben. Ez nagyjából egyet jelentene a teljes működésképtelenségükkel, mivel sok információ ezektől a külföldi partnerektől érkezik.

Az SZH-nak ellenben nem kell megfelelnie sem külföldi partnerszervezeteknek, sem más hivataloknak. Egyetlen gazdájuk van: a kormányzat, a kormánypárt.

Ez az oka annak, hogy Lánczi tét nélkül mondhat azt, amit csak akar, vagyis amit a politika megkövetel tőle, mert ismerve a hatalmi struktúrát, az SZH csak papíron független a kormányzattól. Az SZH vezetőjeként Lánczi már korábban is olyan állításokat tett nyilvánosan, amiket nem tudott, de nem is akart bizonyítani – ez is inkább a politikusokra, mintsem hivatalnokokra jellemző attitűd. Megalakulása után az SZH azonnal a civil szervezeteket és a független sajtót vette célba, vagyis olyanokat, akiket a kormánypárt vagy a kormányzat politikailag veszélyesnek tartott, vagy csak politikai okokból konfrontálódni akart velük. Egyes elemzők ezt a szokásos triggerelésnek könyvelték el, mondván, az nem több a kormányzat egy újabb költséges kommunikációs eszközénél, szimpla provokáció csupán. Ez akár még helytálló is lett volna addig a pontig, amíg fel nem merült, hogy a hivatal további jogköröket kapjon. Orbán Viktor híres poloskázós beszéde után várható volt, hogy ez lesz a következő lépés.

Amíg az SZH-t amolyan sóhivatalként csak politikai kommunikációs célokra használta a kormányzat a kormánypárti médiában, addig a Lánczi-féle szervezet valóban nem zavart sok vizet. A titkosszolgálati világhoz legfeljebb annyi köze volt, hogy a szakmában levitézlett, de a Fideszhez hűséges egykori titkosszolgák landoltak ott, köztük a kommunista idők legvégén, a politikai rendőrségnél edződött Horváth József. Nem véletlenül, hiszen ehhez a munkához olyan pártkatonákra van szükség, akik végrehajtják a politikai utasításokat.

Ezidáig az SZH legfeljebb annyiban okozhatott kárt a célpontjainak, hogy a kormánypárti médiatérben és nyilvánosságban az ország ellenségének minősíthette a kormánytól függetlenül működő szereplőket (elsősorban a független sajtót), ezzel igazolván a propagandában terjesztett összeesküvés-elméletet az idegen érdekeket szolgáló ügynökökből álló független médiáról.

A tájékozatlanabb médiafogyasztók, akik nem ismerték vagy nem tudták megkülönböztetni az SZH-t a szuverenitás védelmére hivatott valódi nemzetbiztonsági szervektől vagy politikamentes hivataloktól, a hivatal kommunikációja elhitethette, hogy Lánczi Tamás és stábja tényleg képes beazonosítani az ország szuverenitására veszélyes szereplőket. Közben a titkosszolgálati szakmai körökben a józan többség Lánczit és az ott dolgozókat politikai janicsárként, politikai propagandistaként tartja számon.

Az SZH felállításakor azonban azt már látni lehetett, hogy a Lánczi-féle hivatal olyan feladatok végrehajtására képes, amelyek beletartoznak ugyan a titkosszolgálatok műveleti eszköztárába, de rájuk nem feltétlenül vonatkoznak a titkosszolgálati munka törvény által szigorúan szabályozott kritériumai.

Ebbe az eszköztárba benne lehetnek az információs műveletek, a lejáratások, amelyeket egy állami titkosszolgálat is fel szokott használni, de kizárólag a nemzetbiztonságot valóban fenyegető személyek vagy csoportok ellen. Ám egy nemzetbiztonsági szervnél dolgozó tiszt egy „egyszerű” lejáratást sem indíthat anélkül, hogy arról engedélyezett javaslatot készítene, amelyben részletesen indokolnia kell – a nemzetbiztonsági törvénnyel ütköztetve – a tervezett intézkedés jogosultságát. Ezeket a javaslatokat szabályosan irattárazni is kell.

Az SZH felállításakor sokan azért nem tartották veszélyesnek a szervezetet, mert nem volt semmilyen jogköre. Abban a formában valóban csak kommunikációs fegyverként lehetett bevenni. Ám ha a jelenlegi formájában fogadja el a parlament a szerdára virradóra benyújtott ellehetetlenítési törvényt, akkor az egyértelmű szintlépés lesz a „politikai rendőrség” irányába. Ez ugyanis azt jelenti majd, hogy Lánczi Tamásék nem csak idegen érdekek kiszolgálójaként bélyegezhetnek meg embereket, de el is lehetetleníthetnek civil szervezeteket, újságokat, politikai ellenfeleket.

Az új törvény az SZH segítségével nemcsak a szervezeteket próbálja sarokba szorítani, de eddig nem látott megfélemlítéssel próbálhat hatni azok vezetőire, tagjaira is, többféleképpen is lehetővé téve a személyes szintű ellehetetlenítést. Amellett, hogy a jövőben újságok és civil szervezetek – a listázástól kezdve – csak tojáshéjon lépkedve működhetnek, a törvény lehetővé teszi a rajtaütésszerű razziákat akár magánlakásokon is, és még a bankokat is szankcionálja, ha nem hajlandóak együttműködni a törvény által csak „engedélyköteles fizetési műveletnek” hívott külföldi támogatások ellenőrzésében. Erről részletesebben ebben a cikkben foglalkoztunk.