Nem igaz, hogy a magyarok passzívak. Igenis tüntetnek, sztrájkolnak, blokádot szerveznek, ha kell
Taxisblokád és netadó tüntetés – általában ezt a két komolyabb tiltakozást említjük, ha a hazai ellenállás példáit kell számba vennünk. Pedig csak 1989 és 2011 között legalább 4868 alkalommal fejezte ki elégedetlenségét a magyar társadalom valamely csoportja, amennyiben sérelem érte őt; átlagban kétnaponta mutatott valamifajta közéleti aktivitást ez a passzívnak elkönyvelt magyar társadalom. Sebály Bernadett és Mikecz Dániel a CEU Határtalan Tudás rendezvényén vette számba a magyarok tiltakozási szokásait.
Közéleti aktivitás átlag kétnaponta
A magyarok passzívak, és nem küzdenek az őket érő igazságtalanságok ellen – ezt a mostanra igencsak közkeletűvé vált vélekedést igyekezett cáfolni, konkrét adatokkal alátámasztva előadásában Sebály Bernadett, a CEU mozgalomkutatója.
Pedig van élet, vagyis voltak említésre méltó és sikeres tiltakozások a taxisblokádon és a netadó elleni tüntetésen kívül is – mondta.
A fenti állítást a pőre számok egyértelműen igazolják: 1989 és 2011 között legalább 4868 alkalommal fejezte ki tiltakozását a magyar társadalom valamely csoportja, amennyiben sérelem érte őt.
Vagyis ennyiszer tüntettek, sztrájkoltak, vontak blokád alá utakat, intézményeket, szerveztek élőláncot, éhségsztrájkot, vagy indítottak petíciót honfitársaink ebben az időszakban, azaz átlagban kétnaponta mutatott valamifajta közéleti aktivitást ez a passzívnak elkönyvelt magyar társadalom.
A politikai-gazdasági átmenet első évtizedében, 2003-ig bezárólag viszonylag mérsékelt ellenállást tanúsított a magyar társadalom. Éves szinten 100-200 ilyen típusú megmozdulást jegyeztek fel, ez a szám 2003 és 2010 között alaposan megugrott, közelített a 400-hoz, hogy aztán az illiberális rendszer 2011-es kezdő évében érje el a csúcsot.
A jobboldal mindig aktívabb volt, de a szakszervezetek se tétlenkedtek
Nehéz volna olyan társadalmi csoportot említeni, amelyik nem vett részt aktívan ezekben az akciókban, a paletta nagyon színes: a fogvatartottaktól kezdve, a hajléktalanokon keresztül a romákig nagyon sok, addig láthatatlan közösség mutatta meg magát, és tiltakozott aktuálisan hátrányos helyzete, elviselhetetlen viszonyai ellen.
Az ügyek is nagyon sokfélék voltak, melyek mellett kiálltak az emberek: környezetvédelem, egészségügy, oktatás, lakhatás, de legtöbbször a munkavállalói érdekek képviselete vitte utcára, vagy késztette sztrájkra az érintetteket. A fent említett közel ötezer alkalomból 751-szer a szakszervezetek szervezték meg a tiltakozásokat, tüntettek, vontak blokád alá üzemeket, sztrájkoltak.
Vagyis nem igaz az az állítás sem, miszerint a munkásképviseletek inaktívak lennének, pláne nem haldokolnak.
Sebály Bernadett felidézett néhány emblematikus tiltakozást előadásában. A rendszerváltás éveiben a dolgozói tulajdon még reális opciónak tűnt sok munkavállalónak, ennek kikényszerítésére pedig sokszor fordultak a munkabeszüntetés fegyveréhez.
A tatabányai brikettgyár dolgozói például egy félrement privatizációs kísérlet után gondolták saját kezükbe venni a sorsukat, 1997-ben három hetes okkupációs sztrájkkal, és egy 16 napos éhségsztrájkkal akartak érvényt szerezni akaratuknak, sikertelenül. A szekszárdi húsgyár dolgozói 1996-ban próbálkoztak gyárfoglalással, blokáddal, ám a magánosítást így sem tudták megakadályozni.
A szakszervezetek után a politikai pártok voltak az igazán aktív tiltakozók: a rendszerváltástól 2011-ig legalább 592 alkalommal vitték ki híveiket az utcára, vagy választották a tiltakozás egyéb formáját.
Bár a jobboldal mindig is aktívabb volt, a bal- és jobboldal viselkedése igazán 2003 után vált el egymástól. A Fidesz ekkortól aktivizálta a polgári köreit, a Jobbik pedig a Magyar Gárdát, így a civil szervezeteiken keresztül képesek voltak a kezdeményezést magukhoz vonni. Előbbi felkarolta az oktatás- és az egészségügy témáját, utóbbi pedig a kilakoltatásokat és a romaügyet állította előtérbe.
Bányászok, diákok, romák, helyi közösségek
De hogyan, miféle tiltakozási formákkal szeretnek a magyarok leginkább élni?Többségünk, az elégedetlenkedők ötven százaléka általában tüntet, felvonul, vagy beadványt fogalmaz meg a hatóságok felé, és csupán három százalékunk választja a sztrájk és a blokád fegyverét. Az ennél radikálisabb eszközökhöz, így például az éhségsztrájkhoz még ennél is kevesebben folyamodunk.
Az egyik legradikálisabb ilyen akció Pécsen zajlott 1994-ben, amikor a bányászok öt napon keresztül 390 méterre a föld alatt sztrájkoltak, de eredménytelenül, ugyanis 330 munkavállalót az akció után pár nappal már el is bocsátottak.
A bányászokhoz hasonlóan magas fokú szervezettségről tettek tanúbizonyságot már 1995-ben is a diákok a tandíj ellen tiltakozva.
A parlament előtti virrasztásuk ugyan nem járt eredménnyel, de az a koporsó, amivel az esélyegyenlőség eltörlése ellen demonstráltak, egy olyan erős szimbólummá vált, amit aztán más társadalmi csoportok, például a rendvédelmi dolgozók is előszeretettel használtak a későbbiekben.
Blokáddal általában a helyi közösségek élnek, hogy így védjék meg intézményeiket, mint például a pincehelyi gazdák tették 1997-ben, akik traktorjaikkal torlaszolták el az utat, megakadályozva, hogy a település kórházát visszafejlesszék, az ágyszámot csökkentsék.
Az utcai felvonulások alkalmasak arra is, persze az éppen aktuális tiltakozáson túl, hogy általa a résztvevők megmutassák magukat tényleges valójukban, identitásukat is nyilvánvalóvá téve így mások előtt is. Erre jó példa egy 1993-as egri roma felvonulás a fajgyűlölet ellen, ami gyakorlatilag egyfajta előképe lett a 2013-as Roma Pride-nak.
Civilek demokráciavédő szerepben
Sebály Bernadett szerint bár tere van a további fejlődésnek, a hazai civil szférát pedig meg kell erősíteni, ugyanakkor azt vallja: tele vagyunk inspiráló történetekkel, amikből igenis sokat lehet tanulni, és nagyon sok erőt lehet meríteni a további küzdelmekhez.
Mikecz Dániel politológus, HUN-REN Társadalomtudományi Központ, Politikatudományi Intézet munkatársa a civil társadalom, a civil aktivitás, egyáltalán a civilség lényegét kívánta előadásában tisztázni. Ő úgy véli, hogy ennek a fogalomnak Kelet-Közép-Európában, és így Magyarországon is, van egy megkülönböztető jellemvonása, jellegzetessége, ami a kelet-európai rendszerváltásokra vezethető vissza: a civilek egyfajta párhuzamos intézményi hálót építettek ki akkoriban a kommunista hatalommal szemben, és így küzdöttek ellene, majd ennek az ethosza maradt fenn a rendszerváltás után is, és váltak a civilek az aktuális hatalmat ellenőrző, egyfajta demokráciavédő szereplőkké. És ekként tekintünk rájuk manapság is.
A civil aktivizmusra ugyanakkor hatnak a globális tendenciák is. Így például nálunk is jellemző, hogy a szervezeteknek nincs jelentős tagságuk, a civilek és működésük is professzionalizálódik,
a tiltakozó akciók során elmosódik a határ a pártok és a civilek között, maga a részvétel pedig individualizálódik, azaz megnő az egyéni politikai cselekvés szerepe; nem kell bekapcsolódni egy adott szervezet működésébe csak azért, mert elmegyünk egy-egy tüntetésre.
A tiltakozásokban, a tüntetéseken a civilség ethosza mutatkozik meg, ami alatt azt kell érteni elsősorban, hogy az akcióban résztvevő nem érintett közvetlenül anyagilag a tiltakozásban, olyan egyetemes és általános, erkölcsileg megalapozott értékekért száll síkra általában, mint amilyen a környezetvédelem, a sajtószabadság, az oktatás szabadsága, vagy éppen a korrupciómentes közélet.
Eredmény vagy hatás?
Mindig kérdés persze, hogy milyen hatása lehet egy-egy tiltakozásnak, civil fellépésnek, aktivizmusnak, akciónak. Fontos, hogy nem sikerről, csak hatásról érdemes általában beszélni, és arról is általában hosszú távon.
Hatásról beszélhetünk abban az esetben, amikor az akciók során, annak eredményeként stabilizálódnak az aktivista hálózatok. Erre lehet egy beszédes példa a budapesti baloldali politikai szubkultúra, amelyik a 2012-2013-as diáktüntetésekor szökkent szárba, majd a csendes erőgyűjtés időszaka következett a mozgalom életében. Vitákat tartottak a Gólyában, megalapították a Mércét, hogy aztán 2022-ben Jámbor András, a mozgalom egyik aktivistája már mint parlamenti képviselő tűnjön fel. Itt egyértelműen egy hosszabb távú hatásról beszélhetünk.
A politikai napirend meghatározása is tekinthető komoly hatásnak. A Tanítanék Mozgalom által felvetett témák, a pedagógusok tarthatatlan helyzete olyan volt, amit végső soron a hatalom sem tudott figyelmen kívül hagyni. Az agendát tehát a pedagógusok határozták meg, céljukat így indirekt módon el tudták érni.
Szakpolitikai sikert is el lehet érni civil aktivizmussal. Mikecz Dániel az Eleven emlékmű mozgalmat említette erre példaként, amely a Szabadság téri német megszállási emlékmű által képviselt történelemhamisítás ellen tiltakozott. Itt a tiltakozás révén a résztvevők elérték, hogy sikerült dekonstruálni az emlékmű mondanivalóját, hiába áll maga a szoboregyüttes most is.
A további aktivizmus előmozdítása is érdemi hatásnak tekinthető, és egy nagyon aktuális példát hozva, komoly eredménye lehet a civil aktivizmusnak, hogy lehetőséget teremtenek, utat nyithatnak új politikai szereplők, adott esetben pártok számára. Példa erre a kegyelmi botrány utáni influenszertüntetés, majd az így megnyíló és még vezető nélküli politikai térbe Magyar Péter belépése.
Mikecz Dániel úgy véli, akkor lehet igazán sikeres a civil aktivizmus, ha képes valamiféle nemzetközi visszhangot kiváltani, illetve ha a résztvevőkön kívül képes annál szélesebb választói rétegeket is meggyőzni. Mint fogalmazott,
sohasem az akcióban aktuálisan résztvevők száma a döntő, a hatalom azt vizsgálja, mekkora választói réteget képes egy adott téma megszólítani, meggyőzni.
A keddi előadáson meghívottként szerepelt még Sallai Dénes zenész, rapper, művésznevén Dé:Nash, aki elsősorban arról beszélt, hogy a közéleti töltetű dalai elsősorban azért születtek, hogy így adja ki magából a 2015-ben feltűnt óriásplakátok által benne kialakult feszültséget. Kevésbé szánta ezt tiltakozási formának, tudatos társadalmi cselekvésnek, sokkal inkább egyfajta intuitív megmozdulás volt ez a részéről.
A teljes előadás itt nézhető meg:
