„Iszonyatos mentális fáradtság” – egyre nehezebben biztosítják az SNI-gyerekek ellátását az iskolák
25 diákja van, mégis 42 fő az osztálylétszáma egy másodikos tanítónak a budapesti agglomeráció az egyik iskolájában. A 42 fős adat az úgynevezett számított osztálylétszám, amit azzal a módszerrel számolt ki, amiben a sajátos nevelési igényű (SNI) tanulók kettő vagy három diáknak számítanak az SNI-státuszuk súlyosságától függően, így lesz 42 számított fő a 25 gyerekből.
Mivel az iskolája körzeti iskola, sem az intézmény, sem a tankerület nem teheti meg, hogy bizonyos létszám felett megtagadja az SNI-gyerekek felvételét, hiszen nem tudnának másik iskolába járni – azonban a tankerület több szakembert (például gyógypedagógust, gyógypedagógiai asszisztenst, pszichológust vagy fejlesztőpedagógust) sem tud biztosítani az osztályához, pedig a tanítónő szerint erre nagy szükség lenne.
A sajátos nevelési igényű gyerekek az atipikusan fejlődő gyerekek csoportjába tartoznak, vagyis nem a koruknak megfelelően fejlődnek, valamilyen téren eltérnek a kortársaiktól. A fogalom nagyon tág, mert ebbe a csoportba tartoznak a tanulási zavarral küszködő gyerekek, vagyis például a diszlexiások és a diszkalkuliások, de az ADHD, az autizmus spektrumzavar és a magatartásszabályozási zavar is SNI-kategória. Emellett a mozgáskorlátozott, látás- vagy hallássérült, értelmi vagy beszédfogyatékos gyerekek is sajátos nevelési igényűek.
„Ezeknek a gyerekeknek kell az állandó visszacsatolás: sokszor elég lenne annyi, hogy látja, hogy odabólintasz, hogy odamész, megmutatod, hogy hova kell írni, de ha négy-öt ilyen gyerek van, vagy tíz, akkor ez képtelenség” – mondta a tanítónő. Mégis ő az egyedüli tanító az osztályában, és pedagógiai asszisztens sem jutott neki. Pedig az SNI-státuszú gyerekeknek pont olyan speciálisan képzett pedagógusokra lenne szükségük, akik a fejlesztést és a nekik megfelelő környezetet is biztosítani tudják.
A tanítónő bevezetett bizonyos szokásokat az osztályában, amik segítik a különleges bánásmódot igénylő gyerekek beilleszkedését, ilyenek például, hogy a zajokra érzékeny gyerekek bármikor felvehetnek egy fülhallgatót, és hogy kialakított a teremben egy szőnyeges pihenősarkot, de így is azt mondta, „iszonyatos mentális fáradtságot” okoz neki, hogy nem kap segítséget.
Amikor egy gyerek sajátos nevelési igényű lesz, vagyis a vármegyei pedagógiai szakszolgálattól megkapja a hivatalos szakvéleményt az SNI-státuszról, elméletileg minden adott lenne, hogy az államtól olyan fejlesztést kapjon, amire a legjobban szüksége van, és amitől fejlődni tud. A szakvélemény egyrészt tartalmaz egy hosszú javaslati listát arról, hogy milyen segítséget és fejlesztést kell biztosítani onnantól a gyereknek, másrészt ez jogilag kötelező érvénnyel is bír, vagyis aki az ajánlásokat szándékosan figyelmen kívül hagyja, szabálysértést követ el.
A gyakorlatban azonban mégis az a tapasztalat, hogy a szakemberhiány és a nem megfelelő módszertani felkészültség miatt az SNI-státuszú gyerekek nem jutnak hozzá annyi és olyan fejlesztéshez, mint amit a szakszolgálat előírt számukra. Mindeközben egyre növekszik az SNI-státuszú gyerekek száma, és ezt egyre nehezebben követi a szakemberek elérhetősége.
Csabai Lucia, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) fogyatékosságügyi szakértője azt mondta, az SNI-státuszú gyerekek ellátásában patthelyzet alakult ki, a szülők nem tudnak jó döntést hozni. A különleges bánásmódot igénylő gyerekek csak az SNI-státusz megszerzésével juthatnának hozzá a számukra szükséges fejlesztésekhez, mert ilyenkor jár alanyi jogon. Azonban hiába esnek át ezek a gyerekek a vizsgálaton, és kapják meg az SNI-státuszt, a szakértői véleményben foglalt javaslatok gyakran nem valósulnak meg. Például nem annyi órában kapnak fejlesztést, mint amennyit a szakvélemény előírt, nem elérhető megfelelő szakirányú gyógypedagógus, vagy nincsen meg a megfelelő módszertani felkészültség, környezeti feltétel az iskolában.
Menich Nóra 2023-ban megjelent kutatása szerint a fővároson kívül, különösen a hátrányos helyzetű térségekben a fejlesztő szakemberek elérhetősége korlátozott: kevés a fejlesztőpedagógus, a gyógypedagógus, logopédus és a pszichológus is, és akik vannak, azok is erősen leterheltek. A tanulmány szerint amíg a fővárosban 100 gyerekre 20 gyógypedagógus jut, addig a legrosszabb helyzetben lévő megyékben, Bács-Kiskun, Békés és Heves megyében csak 8-9.
Pedig a korai felismerés és fejlesztés kulcsfontosságú lenne. A legjobb az lenne, ha már óvodáskorban megkezdődne a sajátos nevelési igényű gyerekek fejlesztése, mondta a Telexnek egy fejlesztőpedagógus. Szerinte ebben a korban a gyerekek jobban fejleszthetők, később már „becsukódnak, vagy legalábbis beszűkülnek bizonyos kapuk az idegrendszerben”. Egyébként a korai fejlesztés azért is fontos, mert az SNI-státusz nem feltétlenül szól egész életre. A fejlesztőpedagógus saját gyerekéről is azt mondta, beszédfogyatékos volt óvodáskorában, azonban a megfelelő fejlesztés hatására már nincs SNI-státusza.
A korai fejlesztés emellett azért is lenne lényeges, mert óvodában a gyerekeket még a napnak szinte bármelyik részében el lehet vinni fejlesztésre. Ez az iskolások esetében már nincs így, mert a közismereti tantárgyakról, tehát például magyaróráról vagy matematikáról nem hiányozhatnak. A Telexnek nyilatkozó tanítónő azt mondta, olyan rendszer lenne a legjobb, ahol a gyógypedagógus délután foglalkozik a fejlesztésre szoruló gyerekekkel, és így azok nem maradnak le a fontos órákról.
A gyakorlatban ez ritkán valósítható meg. A szakemberhiány miatt nincs minden iskolának saját gyógypedagógusa, hanem az utazó gyógypedagógusi hálózat látja el az SNI-gyerekek fejlesztését. Ebben a rendszerben egy gyógypedagógusra több iskola is jut, emiatt nem kivitelezhető, hogy minden intézményből pont délután járjanak a gyerekek fejlesztésre. Ráadásul nem lehet az összes SNI-gyereknek egyszerre megtartani a fejlesztést, mert nagyon sok különböző nehézséggel küszködő gyerek számít SNI-nek. Nekik nemcsak külön-külön kell fejlesztőfoglalkozást tartani, de ideális esetben más-más, speciálisan képzett gyógypedagógusnak kellene ellátnia őket.
Ha a szülők úgy tapasztalják, hogy a sajátos nevelési igényű gyerekük nem kapja meg a számára alanyi jogon járó fejlesztést, akkor vannak számukra jogorvoslati lehetőségek, mondta Csabai Lucia. Ennek ellenére szerinte mégis sok szülő mérlegel, hogy éljen-e ezekkel, mert ők is tudják, hogy sokszor nem az iskola a hibás, hanem országos, rendszerszintű problémák vannak.
Olyan szülők is vannak, akik a helyzetet ismerve inkább nem is szeretnék, hogy a gyerekük SNI-státuszt kapjon. Az alapján mérlegelnek, hogy elérhető-e szakirányos gyógypedagógus az iskolájukban, milyen a gyereküket tanító pedagógusok hozzáállása, és van-e módszertani támogatás az iskolában. Több nyilatkozó szakember is egyetértett, hogy ha a szülők úgy látják, a gyerekük nem kapna megfelelő állami fejlesztést az iskolában, az elég arra, hogy ne vigyék el a gyereket a szakszolgálathoz.
A szülők ilyenkor azt is mérlegelik, érdemes-e kitenni a gyereküket az SNI-státusszal járó megbélyegzésnek, vagy annak, hogy később nehezebb legyen iskolát választani. SNI-gyereket ugyanis csak olyan iskola fogad, amelyik biztosítani tudja a szakértői véleményben szereplő feltételeket.
Abban az esetben, ha a szülő nem viszi el a gyereket a szakszolgálathoz, fontos kérdés, hogy mennyire tudja jól megítélni, hogy szüksége van-e a gyereknek az SNI-státuszra, illetve hogy tudja-e biztosítani neki magánúton a szükséges fejlesztéseket. Ugyanis azzal, hogy a szülő nem kéri a hivatalos SNI-státuszt, megfosztja a gyerekét az alanyi jogon járó állami fejlesztés lehetőségétől.
Csabai Lucia szerint a legfontosabb alapelv, hogy mindig a gyerek érdekét kell figyelembe venni. Tehát az a legfontosabb, hogy minden körülmény között a gyerek nevelési-oktatási fejlesztésének környezete biztosított legyen. Sok szülő számára azonban anyagilag nehezen megoldható a magánfejlesztés. A Telexnek nyilatkozó fejlesztőpedagógus azt mondta, saját gyerekének fejlesztésére több autó árát is elköltötte a család.
Ha a szülők úgy döntenek, mégis elmennek a szakszolgálathoz, még mindig marad valamennyi mozgásterük: próbálhatják azt kérni, hogy a gyerek ne az SNI-, csak az enyhébb BTMN-státuszt kapja. Mind a tanítónő, mind a fejlesztőpedagógus azt mondta ugyanis, hogy a szakszolgálatnál figyelembe veszik a szülő kérését.
A BTMN-státuszt a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küszködő gyerekek kapnak, és az SNI-státusznál kevésbé súlyos esetekre vonatkozik. Ebbe a kategóriába tartoznak azok a gyerekek, akiknek nehézségeik vannak a társas kapcsolatokkal, eltérő a személyiségfejlődésük, magatartásszabályozási vagy beilleszkedési problémákkal küszködnek. Azért kérheti például a szülő, hogy ilyen státuszt kapjon a gyereke, mert míg az iskolák megszabhatják, hogy SNI-diákokat felvesznek-e, a BTMN-státuszra nincs ilyen kikötés.
Az, hogy az iskolák kikötik, felvesznek-e SNI-gyerekeket, Csabai Lucia szerint szintén patthelyzet. Egyrészt nagyon aggályos, mert ez szembemegy a gyerekek oktatáshoz való hozzáférésével, másrészt viszont gyakran azért nem vesznek fel sajátos nevelési igényű gyerekeket az iskolák, mert nincsenek meg a feltételek ahhoz, hogy különleges bánásmódot igénylő gyerekek tanulhassanak az intézményben. Ezeknek a megoldásához pedig a fenntartótól sem kapnak segítséget az iskolák.
Egyébként az SNI-státuszú gyerekek létszámának korlátozása mellett szólnak érvek. A Telexnek nyilatkozó tanítónő azt mondta, egy húszfős osztály két-három tanulási nehézséggel küszködő gyereket bír el, magatartászavarral lehet, hogy csak egyet, mert egy tanító más segítség nélkül így tud minden diákjára odafigyelni. Természetesen az osztálylétszám növelésével nem maradhat ugyanannyi az SNI-gyerekek aránya, mert a tanító figyelme egyre több diák között oszlik meg: „30 fős osztályban az SNI-gyerekek elvesznek.” A megoldást azonban nem csak a létszámkorlátozásban kell keresni, a tanítónő például azt szeretné, ha kaphatna egy pedagógiai asszisztenst vagy egy másik tanítót maga mellé.
Azt, hogy milyen nehéz egy SNI-státuszú gyereknek az iskolaválasztás, jól szemlélteti, hogy még a Fővárosi Pedagógiai Szakszolgálat honlapján a 2025–2026-os tanévben SNI-tanulókat fogadó középiskolák listáján is rendre szerepelnek olyan képzések, amelyekre nem jelentkezhetnek SNI-tanulók. Azon a listán például, amin azok a gimnáziumi képzések szerepelnek, amelyek esetében nem kell központi írásbeli a felvételhez, a 26 felsorolt képzés közül 17 leírásában szerepel, hogy sajátos nevelési igényű tanulók nem jelentkezhetnek. Ráadásul nem csak a gimnáziumokba nehéz SNI-vel jelentkezni: a szakgimnáziumok, a technikumok és a szakképző iskolák listáján is vannak olyan képzések, amelyekre nem jelentkezhetnek ilyen tanulók.
Csabai Lucia szerint jogszabályi szinten megfelelő szabályozási környezet van ahhoz, hogy a gyerekek oktatáshoz való hozzáférése SNI-státusszal is megoldott legyen, bár a részletszabályozást fontos lenne pontosítani. A fő problémát abban látja, hogy a gyakorlatban nem valósulnak meg az előírások: nincs elég szakember, aki biztosítani tudná a sajátos nevelési igényű gyerekek fejlesztését, vagy akár csak a tanítóknak segíteni tudna egy-egy nehéz osztályban. Ezek miatt a problémák miatt végül azonban a gyerekek maradnak igazán magukra, mert ha a szüleik nem tudják megoldani a magánellátást, akkor csak az állami fejlesztés jut nekik.
