Minek kellene változnia, hogy a magyar oktatási rendszer változni képes, kooperatív, sikeres embereket termeljen ki, mi az a fontos tudás, amit az iskolának át kellene adnia, hogyan kell jól értelmezni a PISA-eredményeinket – többek között ezekre a kérdésekre kerestük a választ a Magyarország jövő időben új epizódjában, amiben a magyar oktatási rendszer jelenét és jövőjét vizsgáltuk.
A Telex és az Egyensúly Intézet közös műsorának vendége volt Lannert Judit oktatáskutató és Gloviczki Zoltán, az Apor Vilmos Katolikus Főiskola rektora, majd az Egyensúly Intézettől Boros Tamás és Filippov Gábor mutatta be a lehetséges kiutakat. Ebben a cikkben összegyűjtöttük a műsorban elhangzott legfontosabb pontokat.
A rendszer felzárkóztatás helyett szelektál
A beszélgetés egyik fontos kérdése volt, hogy az oktatási rendszer mennyire tudja ellátni a sokféle háttérből érkező diákok igényeit, mennyire képes felzárkóztatni a lemaradó diákokat. Az adás elején két első osztályos diák, egy nagyvárosi, diplomás szülőkkel rendelkező és egy somogyi faluban szegénységben élő diák sorsát hasonlították össze. Arról beszéltek, hogy a mai iskolarendszer nem képes felzárkóztatni a hátrányos helyzetű gyerekeket. Lannert Judit azt említette, hogy Magyarország 2000 óta sajnos mindig az első három helyen végez a PISA-felmérésnek abban a mutatójában, ami azt mutatja, hogy mennyire határozza meg a családi háttér a tanulói teljesítményeket.
Lannert arról beszélt, hogy Magyarországon egy nagyvárosi, jómódú és iskolázott családból érkező diák nagy valószínűséggel elitgimnáziumba, onnan pedig egyetemre megy, akár külföldre is. A példában említett hátrányos helyzetű diák azonban nagy valószínűséggel szakképzésbe vagy technikumba kerül, és lehet, hogy ezeket be sem fejezi. Lannert kiemelte, hogy ez nem a családok hibája, erről az oktatási rendszer tehet: „Más országokban ugyanúgy vannak szegény gyerekek és gazdag gyerekek, még sincs ez a tendencia.”
Ennek kapcsán a beszélgetésben szó volt a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokról is, ahová jellemzően a jómódú, magasan iskolázott családok gyerekei járnak. Gloviczki Zoltán szerint ez a gimnáziumi rendszer azért káros a mai magyar oktatásban, mert a felvételi rendszer már maga is szelektál a diákok között: „korai szelekcióról beszélünk, a jobb helyzetű, jobban tanuló diákok elmennek ezekbe a gimnáziumokba, és az általános iskolákban maradnak a többiek”.
Gloviczkivel egyetértve Lannert arról beszélt, hogy a magyar iskolarendszer homogenizál, a „hasonló a hasonlónak örül Magyarországon”. Csakhogy a szakember szerint ez gazdaságilag is hátrányos, mert a munkahelyek az iskolákkal ellentétben diverz intézmények. A munkahelyeken, ahol jellemzően kooperatívan kell dolgozni, hátrány, ha ezt a képességet nem tanították az iskolában: „minél sokrétűbb egy team, annál többféle tudás van ott” – mondta Lannert, „tehát ezzel [a homogenizálással] elszegényítjük magunkat”.
Amit az iskolának ma tanítania kellene
Boros Tamás, az Egyensúly Intézet igazgatója és Filippov Gábor, az intézet kutatási igazgatója is egyetértettek, hogy a gazdaság záloga az oktatás. Filippov arról beszélt, hogy a magyarok jelentős hányada szerint az az iskola feladata, hogy rendet és fegyelmet tanítson a gyerekeknek, és megtanítson egyfajta alapműveltséget. Ezzel szemben azonban arra van szükség, hogy az iskola felkészítse a diákokat arra a rendkívül változó környezetre, amibe felnőttként kerülnek majd:
„az OECD-nek van erről egy kimutatása, hogy a 2020-as években elérhető állásoknak a kétharmada nem létezett 2000-ben.”
„Tehát hogyan készítsük fel készen kapott tudással a gyereket egy tíz, húsz, harminc évvel későbbi munkaerőpiacra, ahol nem látjuk azt, hogy milyen munkák lesznek egyáltalán?”
Boros szerint nem a lexikális tudás átadása lenne a cél, hanem az, hogy alkalmazkodóképességet, tanulni tudást, rugalmasságot tanuljanak. Ez azért is kulcsfontosságú, mert ahogy az a beszélgetésben elhangzott, a lexikális tudás valójában már bárki számára elérhető az interneten: „a világ legjobb tanárai a világ összes tudásával elérhetőek bármilyen YouTube-videón”. Ebben a környezetben sokkal nagyobb hangsúly kerül a pedagógiára: arra, hogy egy tanár meg tudja mutatni a diákoknak, hogy miért fontos a verseny és a kooperáció együtt, és hogy meg tudja szerettetni a tanulást a diákokkal. „Ma már a pedagógia sokkal fontosabb, mint az, hogy a kémiatanár valóban az összes kovalens kötést át tudta-e adni megfelelő időben és határidőre a diákoknak.”
Az oktatás legmélyebb pontja a pedagógusképzés
Ilyen elvárások mellett a legfontosabb hozzáadott érték a tanárok részéről a kritikus gondolkodás lenne. Lannert szerint azonban a tanárképzésen pont azt a belső motivációt irtják ki a tanárokból, ami az eredményes tanításhoz szükséges lenne, Gloviczki szerint pedig az oktatás legmélyebb pontja ma a pedagógusképzés. Szerinte a tanárok esetében eleve kontraszelektált csoportról van szó, mert a legtöbb fiatal, aki tanárnak készül, annak tetszik a jelenlegi oktatási rendszer: „Van olyan, de kevés, aki azért megy pedagógusnak, mert meg akarja mutatni, hogy máshogy is lehet” – mondta, és azt is hozzátette, hogy
„eleve egy kicsit beteg rendszerben nő föl ez az új generáció”.
Pedig fejlődni képes, kritikus tanárokra lenne szükség. Lannert szerint a finn oktatási rendszer ebben különösen jó: a pedagógusok kutatásokon keresztül mérik a saját munkájukat, így kapnak visszaigazolást. Ezzel szemben a magyar rendszer nem kritikus, hanem megértő gondolkodást vár el a tanároktól – már a Nemzeti Alaptantervben is ez szerepel. Pedig azért is lenne szükség tanári autonómiára, mert a tanároknak is változó környezethez kell alkalmazkodni: „minden osztály más lesz, minden gyerek másképp viselkedik” – emelte ki Lannert.
Mit mutatnak a PISA-tesztek?
A beszélgetésben többször is szóba került a PISA-teszt, a szakértők azonban egyetértettek, hogy nem szabad automatikus következtetéseket levonni az eredményekből. Boros azt mondta, hogy a PISA-tesztet a GDP-hez tudná hasonlítani: jelenleg nem ismerünk jobbat. Azonban fontos kontextusban értelmezni az adatokat. Az Egyensúly Intézet szakértői például említették, hogy a teszten rendre előkelő helyet érnek el az ázsiai országok, például Kína, Hongkong, Makaó, Japán vagy Dél-Korea – ezekben az országokban azonban nagyon magas az öngyilkosságok aránya a fiatalok körében. „Nyilván nem az a cél, hogy magasan legyünk a PISA-eredmények tekintetében, vagy a PISA-teszteken jól szerepeljenek a diákok, de közben lelki rokkantak legyenek” – mondta Boros.
A szakértők szerint a PISA-teszten nagyon magasan szereplő országok helyett a magyar oktatási rendszert egy olyannal kellene összehasonlítani, ami adott esetben csak kicsivel szerepel Magyarország felett a teszten, azonban az oktatási rendszerük jobban átültethető lenne a magyar környezetbe – ilyen lenne például Lengyelország.
Szóba került Észtország példája is, ami egyébként egy Magyarországhoz hasonló kicsi ország, de amelyik nagyon sokat javított a PISA-teszteken elért helyezésén. Filippov arról beszélt, hogy az észtek a szovjetektől örökölték az iskolarendszerüket a nyolcvanas években, és az volt a feladatuk, hogy megtalálják azt, hogy miben fognak különbözni a korábbi rendszertől.
1991-től kezdve társadalmi párbeszéd indult az oktatás fontosságáról: „Nagyon korán felismerték azt, amit mi még a mai napig sem vagyunk hajlandók felismerni, hogy egy kicsi, természeti erőforrásokban szegény országnak tényleg ez az egyetlen kiugrási lehetősége.” Ez a felismerés pedig ma már mind a PISA-eredményekben, mind a tanárok megbecsültségében látszik.
A teljes beszélgetést itt tudja megnézni:
