„Ez a torony vagy harminc méter magas volt, messze elláttál belőle. Ez is lett a veszte”
– meséli nekünk Kövér Márton és Horváth Mihály a folyási Templom-tó horgásztónál. A Debrecentől nagyjából 60 kilométerre fekvő, alig háromszáz fős Folyás környéke leginkább horgásztavairól ismert, abból van itt bőven. Neve alapján ez nem meglepő: az egykor Polgárhoz tartozó településrésznek nevet adó „folyás” szóról a Pallas Lexikon 1894-es kötete azt írja: „Tavaszkor duzzadó lápok folyós erei, hol a csuka és compó él és tapogatóval fogható.”
Egy tó mégis kilóg a sorból: a Templom-tó, a vályogvető gödörből lett mesterséges halastó, ahová nemcsak busát vagy harcsát fogni jönnek az emberek. Hanem azért is, hogy megnézzék annak a templomnak a romjait, amelyet a háború alatt felrobbantott a visszavonuló német hadsereg. Állítólag azért, mert túl messzire el lehetett látni belőle, nem akarták, hogy ezt az oroszok kihasználják.
Egy hatalmas torony
Folyás csak a rendszerváltás után, 1992-ben lett önálló község. Ez volt az ország egyik legkisebb faluja. Épített öröksége alig maradt, főleg a második világháború miatt: kétszer is átvonult a front Folyáson, sőt elérte nemcsak a magyarországi front, de az egész II. világháború egyik legnagyobbnak tartott tankcsatája is. A hortobágyi – vagy másik nevén debreceni tankcsata – 1944. október 9-én indult, és Folyás örökségének nagy részét is elpusztította. Ennek a pusztításnak lett áldozata a helyi templom is.
A nácik által felrobbantott templom 1894-re épült fel, ma már csak csonka maradványai állnak a Templom-tó mellett. Ahogy belépünk a magántulajdonban lévő tó területére, balra egy kis fabódé fogad minket, benne csalik, bérelhető pecabotok. Ahogy a tó felé nézünk, lehetetlen nem észrevenni a messziben, egy kisebb domb tetején a templomromot: a megmaradt, düledező falak körvonalát nézve csak elképzelni lehet, milyen volt a folyási templom.
A bódéban a kassza mögött Kövér Márton és Horváth Mihály fogad minket, akik sokat tudnak mesélni a templomról. Belső terében nagyjából 70 fő fért el, a tornya pedig akkora volt, hogy a németek, akiknek az oldalán harcolt az I. Magyar Királyi Páncéloshadosztály, innen lőttek Görbeházára. „Itt voltak az ágyúk, az iskolaudvar ott volt szemben, fent figyelte a terepet a tiszt. Olyan pontosan tudtak innen lőni, hogy kilőtték a tankokat” – meséli a két férfi. Egyből érződik, hogy a folyási templomrom fontos öröksége a helyieknek: mint mondják, azért is tudnak erről ennyit, mert a generációk továbbadták egymásnak a háborús történeteket, ismeri itt mindenki Folyás múltját.
„A torony olyan magas volt a folyásiak szerint, hogy Debrecenig lehetett látni belőle” – állítja a bódé oldalán egy tábla, amely a templomrom rövid történetét meséli el. A folyási mítosz szerint ez okozta a templom vesztét is: október 9-én, amikor a németek visszavonultak, felrobbantották az egész épületet, hogy az ellenség ne használhassa azt. „Sok területet foglaltak el oda-vissza egymástól, nem akarták a németek, hogy az oroszok is kihasználhassák a torony előnyeit” – összegzik a helyiek.
Pénzszórás és ökörsütés
Folyás a 19. században még káptalani birtok volt, a környező gazdálkodási lehetőségek és a folyószabályozás után aztán egyre bővülni kezdett a település. 1869-ben iskola épült. Amellé „fölösleges templomot építeni, valamint parochiát is rendszeresíteni nem találja akár czélszerűnek, akár birtoklási tekintetből kívánatosnak”, vélekedett ekkor a korabeli feljegyzések szerint a káptalan. A településről az archív újságok és a helyiek elbeszélése mellett a város volt polgármesterének, Magyar Sándornak múltfeltárása, valamint arról írt könyve segít tájékozódni. Ebben Magyar azt írja: az iskola után a gazdasági központok továbbfejlődtek, kiépült a vasúthálózat is, így 1892-ben Pánthy Endre püspök megkezdte a folyási templom megépítését, hogy legyen hova járnia a folyási pusztán, illetve a környéken élő katolikusoknak.
Pánthy a főkáptalan javainak főkormányzója volt, a fennmaradt egyházi iratok szerint a templommal „régen elhunyt édesanyjának […] állított […] századokra szóló kegyeletes emlékjelt”. Pánthy egyik leveléből kiderült, hogy nemcsak édesanyja emlékére épült a templom, de a saját maga megünneplésére is: lényegében ezzel ünnepelte a főkáptalan első misézésének 50. évfordulóját. A korabeli Vasárnapi Újság szerint a templom felavatása nagy ünneppel is járt:
„Három-négy ezerre lehetett tenni azok számát, kik a folyási templom felszentelésére három-négy vármegyéből, Borsodból, Hevesből, Szabolcsból és Hajdúmegyéből összesereglettek. És nemcsak a föld népe jelent meg gyalog, szekereken és vasúton, hanem ugyane megyék és több város hatóságai és értelmisége is.”
Pánthy Törökszentmiklós plébánosa is volt (első megtakarított pénzéből építtette meg a Törökszentmiklós Pánthy Leánynevelő Intézetet), így a törökszentmiklósiak nagy számmal jelentek meg a templomavatáson a cikk szerint. A törökszentmiklósi lap úgy emlékszik meg Pánthyról, mint aki „bőkezűen és egyedül” építtette a templomot. Ez a cikk azt is írja, hogy az avatáson volt mézeskalács, cigányzene, bor, de még ökörsütés és tarackdurrogtatás is. „Hogy az ünnepi hangulat teljes legyen, a fölszentelés után pénzt is szórtak a nép közé.” A templom avatását pedig lakoma és tánc követte.
Saras ne legyen a reverenda
„Itt jöttek be a hívek, itt még látszik, hogy kijárták azt” – mutat Kövér Márton egy halvány ösvényre, ami a templomrom oldalán húzódik. Mint mondja, le szokta kaszálni ott a füvet, hogy megmutathassa az érdeklődőknek, hogy megy végig az ösvény a falu aszfaltútjától egészen a múltból itt maradt mesterséges dombig.
Ahol mi állunk, a templomrom tóhoz közelebbi része, eredetileg a templom hátulja volt. Az ösvényről a hívek ezért tettek egy félkört, hogy eljussanak a bejáratig – magyarázza Kövér. A kijárt utat felszórták anno kaviccsal, ez még a mai napig ott van a föld alatt, mondja. Majd mosolyogva hozzáteszi: kellett ez, „nehogy a reverenda sáros legyen”.
A fennmaradt káptalani levelezésekből még azt is tudni, hogy a templomnak három harangja volt, bár a romon erre már alig utal bármi. A Vasárnapi Újság avatásról szóló cikkében azt írja, a román stílusú „díszes épület egy mesterségesen készített dombon, öt percznyire a majortól” épült fel, egy kis facsoport és a vasúti sínek között. Az Egri Egyházmegyei Közlöny szerint a templom „nemes comceptiójában, művészi kivitelében, bőkezű ellátásában méltó a szent ügyhöz, amelyet képvisel”. Mindez ráadásul azért Folyásra épült, mert a település az írás szerint „hibáján kívül szükölködik a hit és malaszt eszközeinek szegénységében”.
A gyújtózsinór
A templom felavatása utáni évekből sokáig nem tudni sokat az épületről. 1941-ből maradt még egy feljegyzés róla, akkor is csak azért, mert megsérült az orgonája. 1944-ben aztán a német csapatok erőket mozgósítottak Folyásnál, elkezdődött a csata, a német és magyar erők megpróbálták feltartóztatni a szovjet csapatokat. Amikor ez nem sikerült, felrobbantották a Tisza-hidat, és aláaknázták a folyási templomot.
Horváth és Kövér nagyon sajnálják, hogy nem tudunk azzal az asszonnyal beszélni, aki már élt akkor, amikor felrobbant a templom. Ő mesélne arról, hogy mekkora volt a robbanás ereje: a helyiek szerint akkora, hogy a templom darabjai Folyás egyik kintebbi részére, Örvényszögig is elrepültek. Az ajtók, ablakok beszakadtak a környéken. „Az a hír járta, hogy a folyásiaknak csak el kellett volna vágni a gyújtózsinórt, hogy ne robbanjon fel a templom, de félelmükben nem mertek tenni semmit” – írta Magyar az egyik helyi asszony háborús emlékei alapján.
A robbanás elpusztította a templomot, csak a Lourdesi Mária szobor maradt meg benne, de annak is letört a keze. Ezt később restaurálták, amikor közel negyven évvel a folyási templom felrobbantása után, 1983-ban új templomot kapott a település. A helyi plébános korabeli levelei alapján sok más dolog nem maradt a templomból: az anyakönyveket, iratokat és kelyheket még a németek bevonulása előtt sikerült elásnia, a miseruhákat viszont nem merték elrejteni a helyiek maguknál, így azok elvesztek a robbanással. A folyási templom „nem volt annyira szerencsés” – fogalmazott finoman a levél. Innen tudni azt is, hogy az oroszok a templom megmaradt fadarabjaiból hidat építettek, a plébánia tetejét szétlőtték, a tankokkal átmentek a kerítésen, „az ablakokat pedig betörték a részeg katonák”.
A templomból alig maradt valami. Az 1945-ös egyházi levelek még széttört oltárról és padokról számolnak be. A pusztulás után a helyiek széthordták a templom tégláit a házak építéséhez, ami megmaradt belőle, azt látjuk ma is templomromként. Folyás a háború után lényegében évtizedekkel esett vissza: nemcsak templom nem maradt, de vasút és posta sem, a helyi pap levele szerint a pontos időt sem lehetett tudni a településen, csak azt, hogy hányadika van.
Újjáépíteni nem, megóvni lehet
„Tervben volt, hogy újraépítik, de az egész alja összeszakadt” – mondják Horváthék. Úgy tudják, a templom alapzata több részre szakadt a robbantástól, „helyreállítani nem lehetett, le kellett volna rombolni ahhoz, hogy újraépítsék”. Erre végül nem vállalkozott senki, így megmaradtak a templomrom darabjai. Kövér egy régi keresztet is kitett az egyik falra, hogy ez emlékeztesse a látogatókat arra, hogy valaha mi állt itt. Mást nem változtatott a romon, még egy régi fapadot rakott a rom közepébe, mert állítása szerint az elmúlt időben sok energiavadász jött ide. Hogy ez mit jelent, azt nem tudom meg, annyit viszont igen, hogy az energiavadászok szerint állítólag itt húzódik a Szent György-vonal, ami egy kis tértisztításhoz, aurafeltöltéshez pikk-pakk jól jön az embernek. „Már annak, aki hisz benne” – teszi hozzá gyorsan Kövér.
A templom újraépítésének gondolatát egyébként már 1947-ben is elvetették. Ekkor a faluban a volt intézői ház épületében miséztek a környéken lévő két tanya híveinek jobb híján. Egy főegyházmegyei levélben a helyi kisegítő lelkész írt arról ‘48-ban, hogy „a folyási templom teljesen romokban hever, azt újból felépíteni lehetetlen”. A levél arról is szól, hogy Szent András helyett hadd legyen Szent László a település védőszentje: ezt el is fogadta az egyházmegye, Szent Lászlóról kapta a nevét negyven évvel később a település új temploma is. A templomrom közelében álló tó, amelynek mentén most sétálunk, már jóval később, csak a rendszerváltás után jött létre az egykori vályogvetőből.
Kövér a túloldalra mutat, ott, ahol ma egy kereszt áll, arrafelé volt az iskola is. Azt már rég lebontották, de a régi paplak legalább megmaradt, mondja. Most ő lakik benne, felújította, ugyanúgy, ahogy a templomrom állagát is próbálja évek óta megőrizni. Mint mondja, pályázni is próbált rá, de nem járt sikerrel: „Így ez van, próbálom megóvni, amit lehet belőle. Hiába templom, azért ezt is kikezdi a tél vagy az eső” – mondja legyintve. Majd hozzáteszi, amíg van rá pénze, igyekszik vigyázni a templomra. Hadd jöjjenek csodálni a turisták. Vagy éppen, ha úgy adódik, akkor az energiavadászok.
Forrás: Vasárnapi Újság (1894), Egri Újság (1894), Törökszentmiklós Hírlap (2017), egyházi levelek, Magyar Sándor: Úton… Folyás felé
