„Jobban jársz, ha nem látod” – mi történik az idő előtt elveszített magzatokkal és szüleikkel az állami egészségügyben?

Petráéknál nagy volt az öröm 2023 nyarán: a harmadik lombik végre sikerült. Egészen a 21. hétig minden rendben ment, ekkor azonban Petra erős fájdalmat érzett. A férjével bementek az egyik nagy budapesti kórházba. „Hohó” – mondta a vizsgálat közben a jelen lévő rezidens. „Meg kell szülni, nincs más lehetőség” – felelte a vizsgálatot végző főorvos. Megállapították ugyanis, hogy Petra méhszája az átlagosnál jobban megnyílt, ami egyebek között a fertőzés kockázata miatt nagyon veszélyes. Petra a nőgyógyászatra került volna, de az aznap nem üzemelt, így maradt a szülészet, ahol rögtön kapott oxitocint, hogy meginduljon a szülés.

Petrának a szobáját egy frissen szült kismamával kellett megosztania, miközben tudta, hogy ő épp akkor fogja a saját magzatát elveszíteni. Ezért átkérte magát egy egyágyas szobába. Hiába volt itt egyedül, a férje nem jöhetett be hozzá a vajúdás idejére. Ezt a főorvos azzal indokolta, hogy többen szoptatnak a szülőszobákban, és a férfi „valószínűleg más nők mellét nézné a kis ablakokon keresztül”. Míg a férje a váróban aggódott, Petra egyedül vajúdott a szobában, és hallgatta a frissen született babák beszűrődő sírását.

A halott magzat hajnali fél négykor született meg. Elvitték, a kórházi dolgozók szerint azért, mert „jobban jársz, ha nem látod”. Petra és férje hosszas kérlelésére végül megmutatták nekik a vesetálban fekvő magzatot, de hozzáérni, megölelni nem volt szabad. Petra így emlékezik vissza: „Rövid haja, átlátszó bőre volt, arcvonásaiban a férjemre hasonlított. Imolának neveztük el.” A testet azonban később nem vihették haza, a kórház arra hivatkozott, hogy az veszélyes hulladék.

A szülés után Petrát átvitték a műtőbe, ahol a bent maradt méhlepényt eltávolították, majd visszavitték a szobájába. A férje még egy ideig várakozott a műtő előtt, mert azt hitte, még bent van a felesége. Végül a beavatkozás után takarító műtős szólt neki, hogy Petra már nincs ott.

Bár Petráék a kórházi napok alatt a műtőt takarító férfin kívül más kedves és együttérzést mutató egészségügyi dolgozóval is találkoztak, a kórház saját pszichológusa nem könnyítette meg a gyászukat. A szülés délutánján azt mondta nekik: „Ez a természet rendje, a gyengék meghalnak.” Ezek után Petra mindenképpen haza akart menni. A főorvos megengedte, hogy saját felelősségükre távozzanak: szakmailag nem támogatja, de emberileg megérti őket, mondta.

Petráék úgy érezték, nem viselkedtek velük tisztelettel a kórházban, és nem tartották jogszerűnek, hogy először nem láthatták, majd nem vihették haza a halott magzatot, akit így nem tudtak eltemetni. Ezért megkeresték a betegjogi képviselőt, de ő lebeszélte őket a panasztételről, mert szerinte túl sok nyűg és idő a folyamat. Petrának ezután körülbelül fél évébe került, hogy kimásszon a szülés utáni depresszióból, ezután tudta átfesteni és átrendezni a már kész gyerekszobát.

A beavatkozás, amelynek során Petra megszülte és elbúcsúztatta a magzatát, az indukált vetélés. Erre akkor kerül sor, amikor egy előrehaladott terhességet orvosi beavatkozással kell megszüntetni. A magzatot ilyenkor nem műtéti úton emelik ki: a folyamat egy szüléshez hasonlóan fejeződik be. A második trimeszterben indukált vetélés például akkor történik, amikor az anya életét vagy egészségét veszélyeztető genetikai probléma derül ki, vagy – Petrához hasonlóan – anatómiai probléma lép fel, amely miatt nem lehet kihordani a terhességet. A másik eset, ha a magzattal van gond: például leáll a szíve, és meghal méhen belül, vagy genetikai problémát mutatnak ki nála.

A vetélés meglehetősen gyakori jelenség: minden nyolcadik terhesség vetéléssel végződik. A vetélések 92 százaléka az első trimeszterben történik, a maradék mintegy 8 százalék túlnyomó része a második trimeszterben. A KSH legfrissebb elérhető adatai szerint ez 1039 nővel történt meg 2023-ban. Arra nincs adat, hogy ezek közül mennyi volt az indukált vetélés, de az általunk megkérdezett kórházi dolgozók arról számoltak be, hogy a nagyobb intézményekben hetente akár 4-5 indukált vetélés történik.

Az indukált – tehát gyógyszerekkel és egyéb invazív módszerekkel beindított – vetélés fájdalmas orvosi beavatkozás, amelyet családi tragédia kísér. Ráadásul a gyerekvállalásról szóló közbeszédből teljesen hiányzik a téma, ahogy a szülésfelkészítő tanfolyamok sem szólnak erről. Eközben nem ritka, hogy jogsértések és kegyeletsértő gyakorlatok kísérik az indukált vetéléseket, és gyakran hiányzik az emberséges bánásmód is a rendszerből. Cikkünkben feltárjuk az indukált vetélésekkel kapcsolatos rendszerhibákat, és bemutatjuk a folyamatot. Azt is megmutatjuk, hogy az indukált vetéléseket kísérő gyász és veszteségélmény nemcsak a szülőket érinti mélyen, hanem az egészségügyi dolgozóknak is meg kell küzdeniük az átéltek feldolgozásával.

Kontroll nélkül

A cikk megírásához 5 nővel beszélgettünk, akik átélték az indukált vetélést az ország különböző részein, más-más kórházban. Legtöbbjüknek maradandó élmény volt az egészségügyi dolgozók egy részének érzéketlensége, miközben a legapróbb pszichés támasz is sokat segíthetett volna nekik. Ezt jól mutatja, hogy ketten is arról meséltek, a takarítónőnek a leghálásabbak, aki a kórházi napjaik alatt érdeklődött a hogylétük felől.

A fent idézett Petra férjét is a műtő takarítója tájékoztatta, miután az orvos ezt elmulasztotta. Az indukált vetélés után pedig, amikor a férfi segítséget kért az egészségügyi dolgozóktól a felesége infúziójához, azt mondták Petrának, hogy „ne hisztizzen, azzal foglalkozunk, aki valóban szül”.

Evelin, aki idén vetélt el egy kelet-magyarországi kórházban, a magára-hagyottságra emlékszik a kórházban töltött napokból, és a dolgozók részvétlensége is mélyen megmaradt benne. Amikor például költöznie kellett az egyik kórteremből a másikba, a szülésznő hozott egy tolószéket. Evelin azt hitte, neki, hiszen az orvosa által előírt fekvést olyan szigorúan betartatták, hogy a mosdóba se mehetett ki. A tolószékben azonban végül a táskái utaztak, mivel Evelin „azt a pár lépést gyalog is meg tudja tenni”.

Több forrásunk ugyanakkor arról számolt be, hogy türelmesen és empatikusan bántak vele a kórházban. Bár az interjúink alapján nem ez a jellemző, de volt, akinél még arra is figyeltek, hogy ne kerüljön egy szobába frissen szült kismamákkal, miközben a saját magzata elvesztésével kellett szembenéznie.

A nekünk nyilatkozó egészségügyi dolgozók szerint az együttérzés valóban néha hiánycikk a kórházakban. Egy megyeszékhely kórházában dolgozó rezidens szerint a szülészetek dolgozói gyakran alacsony fizetésért óriási felelősséggel járó munkát végeznek, a terheléssel együtt jár a frusztráció, és előfordul, hogy csak a test gyógyítására koncentrálnak. Tanúja volt például, amint egyszer egy vetélésközeli helyzetben egy idős szülészorvos „petezsáknak” nevezte a nyolchetes magzatot, amit az anya meg akart tartani. Bár ez technikailag igaz, a megfogalmazás érzéketlen – magyarázta.

Ebben az érzékeny élethelyzetben különösen sokat számít a támogató légkör az ellátó személyzettől. Egy centrumkórház szülészeti-nőgyógyászati részlegén dolgozó aneszteziológus úgy fogalmazott, „azt látjuk, hogy mire lezajlik a vetélés, ezek a nők mind testileg, mind lelkileg, mind mentálisan teljesen ki vannak fáradva, sokat jelent nekik a bátorításunk, kedvességünk”.

Megszereztünk egy vetélésen átesett nőkkel való bánásmódra vonatkozó kézikönyvet, amely az egyik magyar egyetem szülésznők számára készült irányelve. Ez többek között azt részletezi, mit érdemes, és mit nem érdemes mondani egy gyerekét elvesztő nőnek. Például a szülésznő is beszélhet nyugodtan a saját érzéseiről, érdemes felajánlani, hogy kérdezhet tőle a nő, és erre ajánlott egyszerű, érthető szavakkal válaszolni. A klinikai szakpszichológusok és egy gyermekgyógyász által írt ajánlás a következő kifejezéseket nem ajánlja: „önöknek lehet még másik gyermeke”, „sokkal jobb, hogy azelőtt halt meg a gyermek, mielőtt jobban megismerték volna”, „az a legjobb, hogy így történt”, „az idő a legjobb gyógyszer”. Ehelyett ezeket a mondatokat ajánlja az irányelv: „nagyon sajnálom”, „nagyon bíztam benne, hogy máshogy végződik”, illetve „nagyon szomorú vagyok a történtek miatt”.

A kommunikáció, a tájékoztatás módján kívül nagy problémát jelentenek a jogilag is megkérdőjelezhető kórházi gyakorlatok. Az egyik ilyen a kísérők beengedése a szülő- – vagy éppen elvetélő – nőkhöz. Ha idejében, a 40. hét környékén zajlik a szülés, a legtöbb helyen magától értetődő, hogy egy kísérő csatlakozhat a nőhöz, legyen az partner, rokon, dúla vagy barátnő. Indukált vetélésnél azonban ez nem mindig biztosított, olykor az osztályvezető főorvos dönt erről, ahogy erről Petra is mesélt a cikk elején. A kelet-magyarországi kórházban indukált vetélésen átesett Evelint csak a férje látogathatta, egy megyeszékhelyen ugyanezt átélő nőt a férje sem, a Budapesten kórházba kerülő Boglárkának viszont egyáltalán nem volt problémája ezzel.

Sevcsik M. Anna, az Élet.Érzés Egyesület alapítója szerint eltérő szabályok vannak minden kórházban, és hiányzik az erre vonatkozó országos protokoll.

Nagyon különböző a kórházak hozzáállása ahhoz, hogy mi történik az indukált vetélés után a magzat testével. Még az sem magától értetődő, hogy megmutatják a testet a szülőknek, ha ők látni szeretnék. Petráéknak például csak hosszas kérlelés után mutatták meg a magzatot. Egy másik nagy budapesti kórházban viszont, Boglárka vetélése után felajánlották neki és a férjének is, hogy megnézhetik a testet. Lehetett egymástól függetlenül dönteni, így végül csak a férj nézte meg a halott magzatot.

Még kevésbé magától értetődő, hogy a szülők hazavihetik-e eltemetni a magzatot, miután átesett a boncoláson: számos kórházban megtagadják ezt a szülőktől. Pedig a jogszabály egyértelmű: ha a szülők kérik, ki kell adni a testet. A temetőkről és temetkezésről szóló 1999-es törvény szerint ugyanis „korai vagy középidős magzati halálozás esetén az elhalt magzat halottvizsgálati bizonyítvány nélkül, a szülő írásbeli nyilatkozata alapján temethető vagy hamvasztható el. A nyilatkozat alapján a maradványokat ki kell adni, a szülő azok eltemettetésére köteles.”

„Sokszor az egészségügyi személyzet sem tudja, hogy ki lehet kérni a testet” – mondta Szimon Petra pszichológus, tanatológus, aki több mint 10 éve kísér gyásztanácsadóként magzatukat és gyereküket elvesztő párokat, és képez szülészeten dolgozó szakembereket. Elmondta, a temetés rituáléjának keretében jövőbeli álmokat, fantáziát is temetnek a szülők, és mindenképpen pozitív, ha van egy test vagy a hamvak kis urnában, amit el lehet temetni. Ennek híján valamilyen tárgyi emlék: egy fénykép, egy karszalag, hajtincs segítheti a búcsú aktusát. Bárhogy dönt is az édesanya, Szimon Petra szerint jó felkínálni a döntés lehetőségét, ezzel „kontrollt adva a szülőnek egy kontrollálhatatlan helyzetben”.

Van intézmény, ahol így járnak el, sőt több helyen kéz- és talplenyomatot is adnak a szülőknek a magzatról. Egy vidéki centrumkórház pszichológusa arról számolt be, hogy náluk a szülők a szülőszobán bepólyálva megnézhetik a magzat testét, és ha írásban kérik, megkaphatják azt a patológiai intézettől. Szerinte a gyászfeldolgozásban is segíthet a magzat megnézése, mert így könnyebben szembesülnek a halálával.

A megkérdezett szakemberek egyetértettek abban, hogy az ehhez hasonló, a perinatális gyászt segítő jó gyakorlatok és az egész indukált vetélés méltó kezelése az utóbbi években több intézményben is egyre inkább meghonosodott.

Indukált vetélés a gyakorlatban

A megkérdezett szakemberek szerint gyakran előfordul, hogy az anyák úgy esnek át indukált vetélésen, hogy túl gyorsan, hiányosan vagy számukra alig érthetően kapnak tájékoztatást. Időnként már csak a műtét előtti felfokozott lelkiállapotban mondják el nekik, mire számítsanak. Erre később nem mindig emlékeznek pontosan, vagy nem tudnak az adott helyzetben átgondoltan dönteni – magyarázta Sevcsik M. Anna. Szerinte ilyenkor a legjobb az lenne, ha a beavatkozás előtt erre a célra készült, írásos tájékoztatást kapnának a párok.

Három, centrumkórházban dolgozó, indukált vetéléseket is kísérő szakembert kértünk meg, hogy mondják el, hogyan történnek náluk általában ezek a beavatkozások.

„Tilos a kismamák közé fektetni” – kezdte mesélni Bíró Edit, az egyik budapesti centrumkórház vezető szülésznője. Délután 2-től kétóránként, este 8-ig kapnak szülést megindító gyógyszert, aztán egy éjszakát a nőgyógyászati osztályon töltenek, mielőtt másnap kora reggel lekerülnének a szülőszobára. Itt is igyekeznek elkülöníteni a nőket a vajúdó kismamáktól. „Így kevésbé zavarjuk a kismamát, aki tulajdonképpen a gyerekétől búcsúzik” – mondta Bíró.

A szülőszobán aztán a nő infúzión keresztül kap oxitocint, hogy hormonálisan is beinduljon a szülés. Mechanikai táguláshoz katéterrel egy sóoldatos ballont helyeznek fel a méhnyakcsatornába, amelynek a végére körülbelül 100 grammos súlyt tesznek. A folyamat közben egy nagykorút mindenkihez beengednek, aki lehet a nő párja, rokona, barátja vagy dúlája is. Ő azt tapasztalta, hogy kicsit gyorsabb azoknál a folyamat, akik lélekben el tudták engedni a terhességet. A szülés általában este 7-ig lezajlik, ekkor a nő visszakerül a nőgyógyászatra, és másnap orvosi tájékoztatás és lehetséges pszichológiai beszélgetés után hazamehet.

Az egyik vidéki centrumkórházban dolgozó, neve elhallgatását kérő pszichológus szerint előfordul, hogy akár 5 napig tart a folyamat kisebb megszakításokkal, hogy tudjon pihenni a nő. Az indukált vetélés után a betegek a műtőbe kerülnek, ahol az operáló nőgyógyász eltávolítja a méhlepényt, és egészségügyi küretet végez, leggyakrabban egy rövid, maszkos narkózis alatt, melynek köszönhetően a nők fájdalom nélkül esnek át a beavatkozáson, és később sem emlékeznek rá. A műtét után visszaviszik őket a kórtermükbe vagy az őrzőbe, ahol pihenhetnek, illetve az egészségügyi személyzet megfigyeli az ébredést, a méh összehúzódását, a hüvelyből távozó vérzést, és ellátja az esetleg fellépő hányingert, hányást – mondta a nekünk nyilatkozó aneszteziológus.

A kórház után

Akármennyire támogató közegben végzik is el a beavatkozást, az indukált vetélések után a kórházból kikerülve még messze nem ér véget a szülés körüli gyász, a veszteséget fel kell dolgozni. A szülésznőknek szóló, már idézett orvosi egyetemi irányelv szerint minden ötödik nő 12 hónappal a veszteség után is még küszködik pszichés zavarokkal, és ha a nő újra várandós lesz, akkor a 20 százalékuknál poszttraumás stressz-szindróma, PTSD alakul ki.

A második trimeszterben elvesztett magzatok esetén a legtöbb esetben szemmel látható a várandósság, azonban kórházba kerülés után nem jönnek a cuki babafotók, és a nő is a vártnál hamarabb visszamegy a munkahelyére, ami az ismerősökben mindig kérdéseket vet fel. Petra például egy hónapig otthon volt az indukált vetélés után, de amikor visszament dolgozni, meg kellett küzdenie a kollégáitól érkező, vigasztalónak szánt mondatokkal, mint „így kellett lennie”, illetve „fiatal vagy, lehet még gyereked”. Boglárka a családján belül nyíltan beszélt a veszteségről, 3 gyerekének elmesélte, mi történt. A külvilággal kapcsolatban azt a megoldást választotta, hogy kiírta a Facebookra röviden, hogy mi történt, és mindenkit megkért, hogy ne kérdezősködjenek, hagyják, hogy ő annak, akkor és annyit meséljen, ahogy neki jólesik.

Szimon Petra elmondta, a veszteségre adott reakciók, a gyász része lehet az is, hogy a nők haragszanak az orvosukra. De a harag befelé is irányulhat: „a perinatális veszteség jellemzője a bűntudat, mindenben megtalálhatja a veszteséget megélt nő saját vélt felelősségét, például arra gondol, hogy ha elment volna még egy vizsgálatra, talán minden másképp alakult volna”.

A vidéki centrumkórház szülészetén dolgozó pszichológus szerint a veszteség a férfiakat is lesújtja, náluk a pszichés zavarok gyakran több héttel a magzat elvesztése után jelentkeznek. Ezért ő külön figyelmet igyekszik fordítani az apákra is, és felhívja erre a figyelmüket. A szakember és a kollégái az indukált vetélésen átesett nőket igyekeznek naponta felkeresni a beavatkozás után, és beszélgetni velük.

Megtartsunk vagy együtt süllyedjünk

A magzatok elvesztése nemcsak a szülők számára tragikus, de az egészségügyi dolgozókat is megterheli. Ehhez a cikkhez öt olyan kórházban dolgozó szakemberrel beszélgettünk, aki kísért már indukált vetéléseket, mindannyian küzdöttek ennek lelki terheivel. A már idézett kórházi pszichológus azt mondta, a kezdeti időkben egy barátnőjével járt közösen bulizni, hogy enyhítse az etikai dilemmáiból eredő feszültséget. Később inkább elment szupervízióra és terápiára, beszélgetett pappal és lelkésszel is. Ő azt látta maga körül, hogy a kollégái közül sokan „lehasítják” a szülészeten tapasztalható problémákat, és igyekeznek nem tudomást venni róluk, illetve többeknél függőségek alakultak ki, például gyógyszerekhez vagy az alkoholhoz nyúltak, hogy csökkentsék a munkából eredő feszültséget.

Bíró Edit vezető szülésznő szerint páran náluk is járnak egyéni terápiára, de alapvetően egymás között szoktak „ventilálni”, és kibeszélni magukból a feszültséget egy-egy nehezebb eset után. Fontosnak érzi, hogy mindenki rendben legyen magával, mivel „a szülésznő személyisége munkaeszköz”. A budapesti kórházban, ahol dolgozik, központi pszichológus a dolgozók számára egyelőre nincs.

Egy öt éve végzett, budapesti állami kórházban dolgozó szülésznő azt mondta, az ő kórházában a dolgozóknak idén nyár óta van külön pszichológusuk. A kórházi dolgozóknak a munkájuk során átéltek feldolgozása mellett meg kell választaniuk azt is, hogyan állnak hozzá a magzatok halálával végződő esetekhez. Egy terhesgondozásban dolgozó védőnő tapasztalatai szerint az orvosok és nővérek gyakran félnek bevonódni, elsírni magukat, hiszen úgy gondolják, ők azért vannak ott, „hogy megtartsunk, és nem azért, hogy együtt süllyedjünk”.

A cikk a Transparency International Magyarország mentorprogramjának keretében jött létre.