Buda Péter: Az Orbán Viktor által támogatott béketerv valójában orosz háborús terv

Már a találkozó kezdeti indoklásakor sem férhetett kétség ahhoz, hogy a magyar energiaellátás kérdése csupán a fedősztori volt. Ez esetben ugyanis egyfelől nem titokban szervezték volna a találkozót, továbbá ehhez nem lenne szükség ilyen gyakran ilyen magas rangú politikai vezetőknek – az első számú vezetőknek és például külügyminisztereknek – találkoznia. Azóta megtudtuk, hogy természetesen nem is e célból történt az utazás.

Először az illetékes orosz miniszterelnök-helyettes ejtett el egy félmondatot arról, hogy – elkerülendő a szankciókat – a nyugati szankciókkal sújtott balkáni orosz energetikai cégek részleges kivásároltatásán dolgoznak éppen, majd az ebben játszott magyar szerepre utalt szombaton Orbán Viktor is, aki ezen felül hozzátette azt is, hogy a találkozónak voltak az amerikai-orosz tárgyalásokat érintő részei is, amelyekről „idő előtti lenne beszélni.” Orbán Viktor ezen megjegyzésétől függetlenül, én egyértelműen ez utóbbi kérdésben, az ebben játszott magyar szerep egyeztetésében látom az orosz-magyar találkozó valódi jelentőségét.

Ennek a tényezőnek is van szerepe, és még inkább a személyes tárgyalások telefonbeszélgetésektől eltérő dinamikájának. Aminek jelentősége különösen akkor értékelődik fel, amikor újratervezésről, vagy egy új szakasz megtételéhez szükséges szándékok és lehetséges kölcsönös letapogatásáról van szó.

Azért, mert az úgynevezett béketárgyalások keretében elkészített 28 pontos javaslat sorsa elakadni látszik egyfelől az európai – és természetesen ukrán – ellenálláson, de óriási felháborodást okozott az amerikai eliten belül is, beleértve a republikánusok egy részét is. Minden hozzáértő szakember és politikus tisztában van ugyanis azzal, hogy ez valójában nem béketerv, hanem gyakorlati értelemben egy kapitulációs terv, csak éppen nem pusztán Ukrajnáé, hanem Európáé.

Van jelentősége annak is, hogy a magyar kormányfő moszkvai látogatását még azt megelőzően ütötték nyélbe, hogy sor került volna Trump elnök különmegbízottjának moszkvai, illetve az ukrán tárgyalódelegáció amerikai látogatására ezekben a napokban.

Az ukrán korrupciós válság szintén új helyzetet teremtett, amennyiben rendkívül sebezhetővé tette Kijevet az orosz destabilizációs és dezintegrációs törekvések, illetve az amerikai nyomásgyakorlás vonatkozásában.

A magyar békeközvetítő tevékenység mindeközben konzekvensen és kimutathatóan az orosz háborús célok érdekében próbálta megosztani, obstruálni az európai összefogást, illetve befolyást gyakorolni amerikai irányban.

Legutóbbi szemléletes példája ennek az, hogy Orbán Viktor azonnal az említett 28 pontos békejavaslat feltétel nélküli elfogadását követelte Európától, noha arról nem sokkal utána még Trump elnök is azt mondta, hogy nem a végleges verzió, miközben a napokban egyértelműen kiderült az is, hogy lényegi pontjai egyenesen Moszkvában készültek. A jelenlegi helyzetben tehát annak érdekében volt szükség egyeztetésre Moszkva és Budapest között, hogy a magyar kormányfő optimalizálhassa eddig folytatott diplomáciai tevékenységének hatékonyságát ebben a megváltozott dinamikájú környezetben.

Azt gondolom, hogy ez a támogatás is szerves részét képezi annak a fent említett nagystratégiának, amelynek érvényesítése érdekében egyfajta rendkívüli újratervezésre volt most szükség. Hogy gyakorlati egyeztetésre került-e sor, azt valóban csak találgatni lehet, de az biztos, hogy a kétoldalú kapcsolatok ezen aspektusa annak a stratégiai egyezségnek a része, amelynek egyeztetése a tárgyalások fő célja volt. Vagyis amennyiben a magyar kormányfő elvégzi a tőle elvárt munkát Moszkvának, biztos lehet abban, hogy minden lehetséges támogatást meg fog kapni tőle belpolitikai téren is. És fordítva.

A magyar kormányfő már régóta nemzetközi nagypályán akar játszani, mondhatni a hazai politikai siker csak annyiban fontos neki, hogy az ehhez szükséges politikai státuszt biztosítsa. Vagyis a belpolitika van alárendelve az említett nagystratégiának és nem fordítva. Más kérdés persze, hogy ennek a dramaturgiának a kalibrálása közben könnyen el lehet csúszni, azonban eddig a hazai közvélemény egy bizonyos részének szemében Orbán Viktor sikeresen játszotta el a békepárti politikus szerepét.

Ez különösen akkor abszurd, ha belegondolunk, hogy 2010 óta a magyar kormány folyamatosan azzal a putyini rezsimmel szorgalmazta a kapcsolatok elmélyítését, amely végül kirobbantotta a háborút. Ezen nem lehet mit szépíteni: Magyarország Putyin oldalán ébredt az Ukrajna elleni orosz agresszió kirobbantásakor, 2022. február 24. hajnalán. Mégpedig meglehetősen intim pózban; a miniszterelnök még két héttel a háború kitörése előtt is arról győzködte Európát, hogy az orosz ortodoxiával való összefogásban találhatja meg túlélése biztosítékát – márpedig az orosz ortodoxia a gyakorlatban egyet jelent a putyini rezsimmel. Ezt követően a kormánynak bőven lett volna lehetősége önkorrekcióra, de ehelyett, mondhatni lassítás nélkül, a közmondásos lókupechez hasonlóan – „nem vak ez a ló, csak bátor!” – kísérelt meg erényt kovácsolni a szégyenből: elkezdte békeszólamokkal gyengíteni a háborúpártisággal vádolt nyugati és ukrán ellenállást és ezáltal érvényesíteni a félrement orosz háborús vállalkozás céljait.

A jelen látogatásnak tehát akkor lehet belpolitikai haszna Orbánnak, ha az elvezetne egy olyan végkifejlethez, amely lehetővé tenné számára, hogy átmenetileg sikeres nemzetközi békeközvetítői szerepben jelenhessen meg.

Orbán Viktor láthatóan mindent egy lapra tett fel – ami mostanra már egyre kevésbé opcionális és egyre inkább kényszer számára.

Meggyőződésem ugyanakkor, hogy minden olyan békemegállapodás, amely Oroszország háborús céljait szolgálja – márpedig az Orbán Viktor által szorgalmazott, a Moszkvában fogant 28 pont ilyen –, egy sokkal brutálisabb konfliktusnak ágyaz meg a jövőben Európában. És azt már nem biztos, hogy ki lehet mozogni csupán egy újabb kommunikációs trükkel.

Szerintem annak önmagában nincs érdemi jelentősége, hogy a tárgyalás ezen sajtónyilvános részén nem volt pontos a fordítás. Az itt elhangzottak egyfajta kötelező elemnek számítanak, amellyel nagyjából annyi a célja a tárgyaló feleknek, hogy a tárgyalás valódi céljait elhallgatva adjanak valamit a sajtónak a találkozó céljairól. Az elhangzottakat buzgón jegyzetelte Putyin magyarul kiválóan beszélő tolmácsa, Putyin szavai pedig szintén rögzítésre kerültek.

A szándékos félrefordításnak nyilvánvalóan semmi indoka nem lehet egy ilyen helyzetben, hiszen ha kis késéssel is, de minden eljut az érintett felekhez és a nyilvánossághoz is. Egyszerűen katasztrofálisan rossz fordításról volt szó, aminek az okát illetően leginkább az valószínűsíthető, hogy a tolmács valamiért nem hallotta rendesen Putyint, azt ugyanis kizárnám, hogy ilyen szinten nem beszél oroszul. Ez persze így is mindenképpen súlyos probléma, különösen, ha a zárt ajtók mögötti tárgyalás során is ez történt. Nem elhumorizálni akarom az esetet, csak a helyzet abszurditását jelezném azzal, hogy ebben a konkrét kontextusban nagyon nem mindegy, hogy Kárpátaljáról vagy Alpokaljáról van-e szó, illetve kapjuk-e vagy adjuk. Közvetett diplomáciai jelentősége tehát igenis van az esetnek: finoman fogalmazva nem erősíti a magyar külügy professzionalitásába vetett egyébként sem vasbeton hitet, és ez nem jó az országnak.

Sőt, az Insider orosz oknyomozó portál munkájának eredményeképpen az is kiderült, hogy a terv lényegi elemei már gyakorlatilag Trump hatalomra kerülése idején megfogalmazásra kerültek orosz részről. A magyar kormány által csípőből támogatott béketerv valójában tehát orosz háborús terv: ugyanazokat a célokat fogalmazza meg, amelyeket Moszkva háborúval akart elérni. De nyilvánvaló ez már pusztán abból az orosz fenyegetésből is, miszerint Moszkva a háború folytatásával fogja az abban foglaltakat kikényszeríteni, amennyiben Ukrajna nem fogadja el a tervet.

Ezen az alapon bizony a 150 éves török hódoltságot is nevezhetnénk békének, kezdve a mohácsi békecsatával.

Ukrajna szuverenitását végzetesen aláásná egy olyan egyezmény, amely korlátozza a hadserege létszámát és megtiltaná azt, hogy saját döntése szerint csatlakozzon védelmi szövetséghez, miközben az oroszok által követelt terület stratégiai fontosságú Ukrajna területi integritásának védelme szempontjából. Magyarul, ennek a területnek a birtokában Moszkva könnyedén tudja majd meghódítani, illetve befolyása alá vonni az ország többi részét is. A józan eszünket vegyük elő: ugyan mi másért is ragaszkodna Putyin Ukrajna védelmi képességeinek radikális gyengítéséhez, ha nem éppen a további hódítás céljából? Ukrajna – de facto vagy de iure – eleste viszont az európai biztonsági rend végzetes destabilizálódásával és összeomlásával járna. Hatszázezer négyzetkilométer és stratégiai fontosságú tengeri kikötők kerülnének a Nyugattal ellenséges hatalom kezébe, ez önmagában földrengésszerű geopolitikai erőegyensúly-változást jelentene, miközben elsöprő módon demonstrálná a Nyugat biztonságpolitikai impotenciáját, illetve az államok szuverenitására épülő nemzetközi rend kimúlását.

A nemzetközi rendet destabilizáló egyéb változások – ilyen például a tripoláris nukleáris rend veszélye, a nemzetközi kooperáció és kormányzás intézményeinek delegitimációja, a regionális konfliktusok kiújulásának veszélye – hátterén mindez a káosznak nyit utat. Az Egyesült Államoknak saját jól felfogott érdeke volna e rend megőrzése – természetesen a kor követelményei által megkívánt adaptálás révén –, azonban jól láthatóan Washingtonban nincsenek elegen azok, akik felismernék, hogy a jelenlegi globális válságból a kiút nem a rend lebontásán, hanem szofisztikáltságának fokozásán és erősítésén át vezet.

Egyértelműen létezik egy mélyülő megosztottság Washingtonban e téren. Éppen a fentebb említett okok miatt: vannak ugyanis, ha nem is sokan, akik pontosan értik, hogy hova vezetne ennek a tervnek az elfogadása a nemzetközi rend jövője és ehhez kapcsolódóan az USA szempontjából. Például Trump elnök és személyes különmegbízottja láthatóan pusztán a személyes bizniszek szemszögéből képesek világpolitikai folyamatokat értelmezni, figyelmen kívül hagyva például azok geopolitikai és történelmi aspektusait, nem beszélve a rendszerszintű megközelítés totális hiányáról.

Nem tudom megjósolni ennek a megosztottságnak a jövőjét, illetve annyit tudnék csupán mondani, hogy előbb-utóbb az Egyesült Államok kénytelen lesz szembesülni azzal, hogy maga alatt vágja a fát ezzel a politikával. A kérdés az, hogy mekkora kataklizma kell ahhoz, hogy ezt belássa, illetve hogy egy ilyen kataklizmának vajon nem valamiféle ahhoz hasonló túlkapás lesz-e a következménye, amelyhez történelmi tapasztalatok alapján az egzisztenciális válság szakadékának szélére jutó hatalmak szoktak nyúlni legitimációjuk megerősítése céljából.

Igen, egy hete írtam arról legutóbb, hogy nagyon árulkodó Kirill Dmitrijevnek, Putyin elnök különmegbízottjának szerepe az amerikai-orosz tárgyalásokban. A kiváló titkosszolgálati beágyazódással is rendelkező Dmitrijev ugyanis egyfelől nagyon erőteljesen képviseli a Moszkva által használt ideológiai befolyásolási eszközt: vagyis a keresztény-konzervatív értékek védelmezőjeként állítja be Moszkvát és azt hangsúlyozza, hogy ez az ideológia összeköti Oroszországot és az USA-t. A fentebb is említett Insider-cikk ugyanakkor éppen pár napja tett említést arról, hogy megbízható orosz forrásaik szerint Moszkva már egy ideje kifejezetten egy orosz-amerikai „új keresztény koalíció” ötletével házal Washingtonban. Szó szerint erről írtam még tavasszal, a Keresztény-nacionalista világrendszerváltás és a Civilizációk változása és a nemzetközi átalakulása című cikkeimben. Ez a megtévesztő ideológiai szál – a „fekete internacionálé” – tehát a nyugati közvélemény és politikai körök konzervatív hajlandóságú rétegének megnyerésére irányuló befolyásoló művelet része.

Fontos ezúttal is megjegyezni, hogy Magyarországnak éppen ebben a befolyásolási műveletben van kiemelt szerepe.

Emellett azonban – és erre megint az említett Dmitrijev a tökéletes példa – meghatározó jelentősége van annak a szürkezónás üzletelésnek is, amellyel egyfelől megvesztegetni, másfelől pedig ennek révén zsarolhatóvá lehet tenni a nyugati döntéshozókat. Dmitrijev ugyanis annak az Orosz Közvetlen Befektetési Alap fedőnéven futó szervezetnek a vezetője, amely a háború kitörése óta amerikai szankciós listán van, mivel – az USA pénzügyminisztériumaként működő Kincstár erről szóló határozata szerint – valójában Putyin elnök fekete/piszkos kasszája, amelyre Oroszország általános kleptokráciájának szimbólumaként tekintenek. A feketekasszát Putyin vagyoneltitkolásra, pénzmosásra és geopolitikai célok elérésére használja.

Az orosz titkosszolgálati befolyásolási logika jól bevált módszere ideológiai téren közeledést tettetni, erősítve az ellenfél bizalmát, és ezzel párhuzamosan olyan szürkezónás üzleti lehetőségek hálójába vonni őt, amelyek bőséges, sok esetben ellenőrizetlen gazdagodást tesznek lehetővé számára.

Ezek az ügyletek persze orosz részről alaposan dokumentálásra kerülnek, hogy ezzel lehessen sakkban tartani és irányítani a másik felet a későbbiekben.

Pontosan ezt a modellt láthattuk bevezetni Moszkva és a magyar kormányfő közötti kapcsolatok terén 2010 után; a magyar példa alapján azt is láthatjuk, mindez hova vezet.

A béketerv mögött meghúzódó művelettel Moszkva ugyanezt a hálót igyekszik Washingtonra dobni, amelynek ismeretében pedig az fejthető pontosan vissza, hogy mi állt Orbán Viktor oroszpolitikájának 180 fokos fordulata mögött. Az erről szóló cikkem megjelenése után néhány nappal jelent meg egy hasonló cikk a Wall Street Journal-ban, „Make Money Not War”, vagyis „Pénzt csinálj, ne háborút” címmel, amely azokról a már konkrét üzleti ügyletekről rántja le a leplet, amelyekkel az oroszok próbálják megnyerni – és aztán persze zsarolni – az amerikaiakat.

Hadd kérdezzek vissza: ha csupán üzlet lenne, akkor miért köti Moszkva ezt a 28 pontos tervben is foglalt feltételekhez, vagyis Ukrajna védelmi képességeinek gyengítéséhez, ami egyben Európa biztonsági destabilizálását is jelenti? Ugyanez igaz Magyarország vonatkozásában is: ha ez csupán üzlet lett volna, miért kellett ennek fejében a magyar kormányfőnek nyilvánvalóan orosz külpolitikai érdekek kijárófiújává szegődni az elmúlt években, beleértve orosz oligarchák magyar érdekekkel semmiképpen nem magyarázható leszedetését az EU-s szankciós listáról és azt a folyamatos obstrukciós tevékenységet, amely minden esetben olyannyira összhangban volt az orosz érdekekkel, hogy Orbán Viktor ezért még dicséretet is kapott az orosz vezetéstől?

Az lesz a bizonyítéka annak, hogy ez a művelet sikerrel járt, ha az USA olyan megállapodást kényszerít Ukrajnára és Európára, amely az orosz háborús érdekeket érvényesíti. Ezt ugyanis semmilyen más észszerű ok nem magyarázhatja, csakis ennek a műveletnek a sikere.