Csak minden tizedik orvos érzi magát elégedettnek vagy megbecsültnek, és minden harmadik orvos szerint a betegek társadalmi vagy anyagi helyzete befolyásolja az ellátásuk minőségét – derült ki a K-Monitor és a Magyar Orvosi Kamara közel kétezer orvos részvételével készített kutatásából.
A felmérésben szó volt arról, hogy a magyar orvosok hogyan érzékelik a korrupciót, mennyire elterjedt még a hálapénz, és mi a helyzet az állami és a magánellátás kapcsolatával. A kutatásból az látszik:
az egészségügyben a teljesítmény helyett sokszor a lojalitás és a személyes kapcsolat számít.
Átalakult a hálapénz
A válaszadók 31 százaléka szerint a hálapénz mára gyakorlatilag megszűnt, 61 százalék szerint még létezik, de ritka, és csak 8 százalék tartja rendszeresnek. Óriási a változás például a szülészet-nőgyógyászat és a sebészet területén. Előbbi esetében 2021 előtt az orvosok 94 százaléka gondolta nagyon jellemzőnek, ma az orvosok 29 százaléka érzékeli a hálapénzt. A sebészet területén 2021 előtt 91 százalék gondolta jellemzőnek, ma 23 százalék.
A hálapénz (paraszolvencia) adása és elfogadása 2021. január 1-je óta hivatalosan büntethető korrupciós bűncselekmény, vesztegetésnek minősül Magyarországon. Alapesetben a hálapénzt elfogadó egészségügyi dolgozókat három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethetik, de különleges esetekben akár ennél is nagyobb börtönbüntetést kaphatnak.
Azzal valószínűleg a legtöbben egyetértenek, hogy nem igazságos, ha az állami egészségügyben a betegek az anyagi helyzetüktől függően juthatnak előnyökhöz. Ennek ellenére a hálapénz nehezen tud kikopni a rendszerből, mert összefonódott a magyar egészségüggyel, és nemcsak az idősebb orvosoknak vált természetessé, hanem a betegeknek is.
A K-Monitor és a Magyar Orvosi Kamara (MOK) közös online kérdőívét 2026. február 20. és május 26. között 1971 orvos töltötte ki. A minta nem, korcsoport és megye szerint súlyozva reprezentálja a kamarai tagságot (31 716 fő).
Ahol megmaradt, ott is átalakult a hálapénz. Akik szerint még létezik, azok kétharmada úgy látja, ma elsősorban a jobb bánásmód reménye tartja életben, 47 százalékuk szerint az őszinte hála, 45 százalékuk szerint a várakozás megkerülésének vágya. Csak minden ötödik válaszadó szerint fordul elő, hogy maga az orvos kéri vagy sejteti az ellenszolgáltatást. Leggyakrabban a páciensek ajándékot adnak (66 százalék), készpénzes hálapénzről 42 százalék, alapítványi befizetésről 23 százalék tud.
A válaszadók 37 százaléka szerint a hálapénz úgy él tovább, hogy a közellátásban lévő szolgáltatást az orvosok magánúton fizettetik meg.
Vagyis itt összefonódik a magán- és az állami ellátás.
A válaszadók 68 százaléka tapasztalta, hogy egy kórházi osztályon úgy zajlik párhuzamosan köz- és magánellátás, hogy a kettő nincs világosan szétválasztva.
Magyarországon, bár papíron az állami és a magánegészségügyi ellátás élesen elválik egymástól, a gyakorlatban ez nem mindig valósul meg. Az orvosbárók úgy tudtak gazdagodni, hogy „átjártak” az állami és a magánszektor között. Vagyis a gyakorlatban ugyanazt a beteget állami és magánellátásban is kezelték. Mindez rendkívül aszimmetrikus helyzetet teremt: az orvos a magánrendelőjében fogadja, vizsgálja a beteget pénzért, az igazán költséges műtéti beavatkozást viszont az állami kórházban az állami egészségbiztosító fizeti.
Az orvosokat megkérdezték arról is, mit gondolnak a magánellátásról. 84 százalék mondta azt, hogy ha valamilyen komplikációja van a betegnek, akkor úgyis visszakerül az államiba. 79 százalék szerint a magánmunka szociálisan kevésbé megterhelő, és 74 százalék szerint a magánellátás nem vállalja a komplikáltabb eseteket. Nagyjából minden második orvos szerint előfordul, hogy a bevétel érdekében indokolatlan vizsgálatokat végeznek a magánszektorban. A magánszféra térnyerésétől nem várnak sokat: csak 22 százalék szerint javítja a közellátás minőségét, 31 százalék szerint pedig kifejezetten rontja.
A magán- és közszféra közötti szakadék az orvosi bérekben is megjelenik: míg a csak közszférában dolgozó orvosok mindössze 25 százaléka elégedett a saját bérével, ugyanez az arány a magánszférában 51 százalék.
A kapcsolatok számítanak
Tehát a magánérdekeltségeket szolgáló struktúrák ma is tovább élnek, csak éppen máshogy: pozíciókban, kisajátított tudásban és kapcsolatokban. Ebben az új rendszerben a betegek nem is a pénz által, inkább a kapcsolataik segítségével juthatnak előnyökhöz.
Ezt erősíti meg a kutatás is. Az orvosok 65 százaléka szerint a rendszer alapvetően formálisan működik, de a kapcsolatok számítanak. A válaszadók 31 százaléka szerint bizonyos helyzetekben csak kapcsolatokkal lehet boldogulni. Ez a jelenség mélyítheti a társadalmi egyenlőtlenségeket: az orvosok 35 százaléka szerint a betegek társadalmi vagy anyagi helyzete érdemben befolyásolja az ellátásuk minőségét.
A válaszadók 69 százaléka szerint a vezetői pozíciókat gyakran nem teljesítmény, hanem lojalitás alapján töltik be, 63 százalék szerint pedig az előrejutás elsősorban a személyes kapcsolatokon múlik.
A válaszadók 32 százaléka szerint nagyon gyakori, hogy a VIP-ellátás rontja a többi beteg ellátását. Idetartozhat például a szívességi várólista-módosítás, előresorolás. A megkérdezett orvosok fele mondta azt, hogy gyakori a túlkódolás, azaz amikor a finanszírozás maximalizálása érdekében rögzítenek felesleges diagnózisokat vagy beavatkozásokat. A válaszolók 43 százaléka szerint az ellátást nem a szakmai indokoltság vezérli.
A nem klinikai területeken ennél nyersebb visszaélésekről is beszámolnak. Az érvényes választ adók 73 százaléka szerint előfordul megvesztegetés az idősotthoni elhelyezéseknél, 30-30 százalék szerint a jogosítványokhoz és sportalkalmassági igazolásokhoz kötődő vizsgálatoknál, illetve a rokkantsági minősítéseknél. Viszont itt sokkal magasabb a bizonytalanok aránya, hiszen a legtöbb orvos nem lát rá ezekre a területekre.
De kiket érint ez leginkább? A befolyásolási kísérletek a köz- és a magánszférában egyszerre dolgozókat érintik a leginkább (76 százalék), ami újabb jele lehet a két szektor összefonódásának. Őket követik a csak közszférában dolgozók (67 százalék), a csak magánszférában praktizálók körében pedig a legalacsonyabb az arány (47 százalék). A 20 évnél régebb óta dolgozók lényegesen kisebb valószínűséggel találkoznak befolyásolással, mint fiatalabb kollégáik. A nőket valamivel gyakrabban próbálják befolyásolni, mint a férfiakat.
A felmérés készítői azt is megkérdezték, hogy aki valamilyen visszaélést észlel, azt milyen valószínűséggel jelentené. A válaszadóknak kevesebb mint fele (45 százalék) mondta azt, hogy inkább vagy biztosan jelentené. Csupán 12 százalék biztos benne, hogy megtenné a jelzést. Kategorikusan csak minden tizedik orvos állítja, hogy biztosan nem jelentené, a legnagyobb csoport (45 százalék) inkább nemet mondana. Legnagyobb valószínűséggel a csak magánszférában dolgozók jelentenének visszaélést, a legkevésbé pedig éppen a két szektorban egyszerre dolgozók.
A leggyakrabban említett akadály az, hogy nincsen a jelzéshez biztonságos csatorna, az egyedi lépéseknek nincs értelmük, amíg maga a rendszer a probléma, és azt is minden harmadik válaszadó mondta, hogy úgysem történne semmi. A kollégák elárulásának érzése (24 százalék) és a retorziótól való félelem (19 százalék) csak ezek után következik.
A vezetőket érdemük alapján kellene kinevezni
A kérdőív készítői az orvosok közérzetét is felmérték. Ebből az látszik: közel felük túlterhelt, minden harmadik orvos frusztráltnak érzi magát, és csak minden tizedik orvos elégedett vagy megbecsült. Jó hír viszont, hogy a leggyakrabban megjelölt érzés a reménykedés volt (56 százalék).
A válaszadók 61 százaléka szerint az állami ellátásban dolgozó orvosok bérezése nem áll arányban a munkaterheléssel és a felelősséggel. Az egészségügyi szakdolgozók bérezését ennél is borúsabban látják: 90 százalék szerint egyáltalán vagy inkább nem megfelelő.
Arra a kérdésre, hogy a kiszámíthatóan értéktartó bérezés vagy a jobb munkakörülmények javítanák-e inkább a motivációt és az elköteleződést, 73 százalékuk azt válaszolta: a kettő csak együtt működik.
A válaszolók 92 százaléka szerint szükség lenne arra, hogy a vezetőket érdem alapján nevezzék ki. Fontossági sorrendben második helyen áll a visszajelzési kultúra fejlesztése, majd az átlátható előmeneteli rendszer és a teljesítményalapú értékelés, illetve bérezés.
Tehát nagyon sok tennivalója van ezen a területen az ágazati irányításnak. Hegedűs Zsolt egészségügyi miniszter korábban arról beszélt: a Tisza-kormány mindenkit egyenlően magas színvonalon ellátni képes, elérhető, fenntartható és versenyképes állami egészségügy megteremtésére törekszik. Azt ő is elismerte, hogy a magánegészségügy az utóbbi években nagyon megerősödött. A magánegészségügy szerepe viszont nem az állami ellátás pótlása, hanem annak kiegészítése kell hogy legyen, ezért újra kell szabályozni a két rendszer viszonyát.
Hegedűs szerint a betegnek végső soron mindegy, hogy kinek a tulajdonában van az eszköz és az épület, a lényeg az, hogy megfelelő ellátást kapjon. A miniszter azt ígérte, hogy
az egészségügy oligarchái ellen szigorúan fel fognak lépni. Az a céljuk, hogy a valóban nagy tudású orvoselit körül iskolák, és ne birodalmak épüljenek.
A Tisza-programjába is bekerült, hogy mindenkinek elérhetővé kell tenni az ingyenes, jó minőségű állami egészségügyet. Ehhez persze pénz is kell. A tervek szerint az állami egészségügyre fordított kiadásokat 2030-ra megemelik a GDP 7 százalékára, minden évben a megelőző évhez képest legalább 500 milliárd forint többletforrást biztosítanak ehhez.
A Magyar Orvosi Kamara javaslatokat is megfogalmazott, amikkel szerintük a jövőben lehetne csökkenteni az orvosbárók hatalmát: például a vezetői pozíciókat (osztályvezető, tanszékvezető, centrumelnök) kössék időkorlátos mandátumhoz (kétszer négy évre), és minden akkreditált képzés, műtéti eljárás és protokoll legyen hozzáférhető országos platformon.
