Minden rosszban van valami jó! Másnak sokkal rosszabb, légy hálás azért, amid van! Ami nem öl meg, az megerősít! Minden fejben dől el! Minden okkal történik! Nézd a dolgok pozitív oldalát!
Dunát lehetne rekeszteni az ilyen, és ehhez hasonló frázisokkal, amelyek a felszínen életigenlésnek, optimizmusnak, vagy egyszerűen egy újrahasznosított Coelho-idézetnek hatnak. A pufogtatásuk mögött sokszor nincs is tudatosság: gyakran csak jobb híján nyúlunk ezekhez, mivel nem tudjuk, hogyan segítsünk egy krízisben lévő barátunkon – azon a ponton viszont, amikor az ember már ezekre a mondatokra építi az életvitelét, ez a túlzott optimizmus mérgezővé válhat és káros lehet a mentális egészségre.
Azoknál ugyanis, akik a toxikus pozitivitást választják a fő megküzdési mechanizmusuknak, nem csupán arról van szó, hogy a pozitív dolgokra koncentrálnak, hanem eltagadnak, elnyomnak és megbélyegeznek minden negatív érzelmet és tapasztalatot. Szakértők szerint ez a tagadás megakadályozza őket abban, hogy feldolgozzák és kezeljék a valódi érzéseiket, ez pedig előbb-utóbb jó eséllyel depresszióhoz vezet.
#POSITIVEVIBESONLY
Sokakban felmerülhet ezen a ponton, hogy már az is baj, ha valaki optimista? A válasz: nem. Egyáltalán nem baj, az egészséges optimizmuson ugyanis egészen mást kell érteni. „Az optimista ember megbékélt azokkal az emberi létezésből adódó nehézségekkel (mint a halál, a szabadság, vagy a magány), amikkel mindenki szembenéz, és ezzel együtt igyekeznek teljes életet élni. A toxikus pozitivitás viszont kvázi tagadja ezeknek a nehézségeknek a létezését és a velük járó szenvedés létjogosultságát” – magyarázza Szili M. Hanna pszichológus, művészetterapeuta.
A toxikus pozitivitás a pozitív pszichológiával párhuzamosan, annak egyfajta leegyszerűsített vadhajtásaként futott fel. A kétezres években többek között Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály nyomán kialakult pozitív pszichológiának az volt a célja, hogy a korábbi medikalizált megközelítés helyett az emberi jóllétre fókuszáljon, és azokra a képességekre, amiknek birtokában az egyének meg tudnak küzdeni az őket érő stresszel – ezt azonban, a toxikus pozitivitással ellentétben nem a negatív érzelmek eltagadásával tette. Mindenesetre a pszichológiai irányzatra a könnyen eladható és lebutítható üzenetek miatt hamar rákapott a piac: ráépült a wellnessipar és önsegítőipar, a motivációs trénerek és coachok is könnyen tudták hasznosítani.
Szili M. Hanna szerint
a toxikus pozitivizmus a pozitív pszichológia leegyszerűsített verziója – kiragadja a legfontosabb állításokat, a kontextust és az önmegvalósításhoz vezető terápiás, önismereti munkát azonban már megspórolja.
Ezt erősíti meg Udvari Judit klinikai szakpszichológus is, aki szerint pár ilyen mondatnak nem feltétlenül van káros hatása az egyénre – ezeket az üzeneteket azonban nem szabad univerzálisan értelmezni, mivel egyénenként eltérő, hogy mire van szükség ahhoz, hogy kialakuljon az egyensúly. „Attól függ, kinek hol van az elakadása – egy túlzott pesszimizmusra hajló embernél kis mennyiségben hasznosak lehetnek ezek a mondatok ahhoz, hogy megmutassuk a pozitív oldalt, de sokaknál meg pont a valódi érzésekre kell fókuszálni, ilyen esetekben kifejezetten romboló tud lenni a túlzott optimizmus” – mondja Udvari Judit.
A toxikus pozitivitásnak kitűnő táptalaja a közösségi média, ahol a felhasználók már alapból arra vannak kondicionálva, hogy életük legtökéletesebb pillanatait osszák meg egymással. Ezzel irreális elvárások alakulnak ki azzal kapcsolatban, mi a jó élet, mi a siker és mi a jó kapcsolat, ami folyamatos összehasonlítást, nyomást és a saját életükkel való elégedetlenséget pakol a felhasználókra. Emellé jönnek még azok a tartalomgyártók, akik félperces videókban mondják el, hogy minden fejben dől el, haragudni rossz, ha azonban pozitívan gondolkozunk, bevonzhatjuk magunknak a sikert.
„A TikTokon most már öt meg tíz másodpercben mondják el azt a négy dolgot, amit 30 percben még volt esélyed egy kicsit cizellálni, de ennyi idő alatt nincs” – mondja Szili M. Hanna, aki szerint a modern pszichológia nagy problémája, hogy rengeteg érvényes tartalom és állítás torzítva jut el tömegekhez. Részben ennek tulajdonítható az is, hogy most már úton-útfélen mindenki diagnózisokkal dobálózik, letoxikusozza, vagy csípőből narcisztikusnak nevezi a másikat.
Udvari Judit szerint a közösségi médiának különösen a visszhangkamrák miatt lehet itt káros hatása: ha ugyanis valaki pár, túlzott pozitivitást propagáló videó megnézése után folyamatosan ezeket a tartalmakat kapja, még jobban beszűkülhet erre az egyfajta megküzdési módra. Szerinte a helyén kezelve beépíthető a repertoárba egy-egy ilyen stratégia, de nem szabad túlhasználni őket.
A túlzott optimizmus ugyanis egy maladaptív, vagyis elégtelen megküzdési módnak számít – bár átmenetileg enyhítheti a problémákat, hosszú távon pont ellentétesen hat és konzerválja, fenntartja a rossz érzést, nem segít annak az átdolgozásában. Ha egy veszteségélmény után azt kapja meg az ember, hogy „minden rosszban van valami jó”, az üzenet megakadályozhatja abban, hogy szembenézzen a veszteség okozta nehéz érzéseivel és azokkal foglalkozzon. Az lehet az érzése, hogy azok nem is érvényesek, de akár bűntudatot és szégyent is kelthet benne egy ilyen mondat, mondván, „akkor nem vagyok elég jó, mivel nem látom ebben a jót”. Vagy ha „minden fejben dől el”, „akkor biztos bennem van a hiba, nem akartam eléggé, és ezért nem sikerült az állásinterjú.
„Aztán ott vagyok, hogy felhasználtam az összes Growth Mindset-technikát, meg kitöltöttem az összes önismereti munkafüzetet, és még mindig nem vagyok jól – na, az egyenes út a depresszióhoz” – mondja Szili M. Hanna.
Szerinte a toxikus pozitivitás azért is káros, mert a negatív érzelmek elfojtásával kimarad egy nagy adag érzelmi munka, amire egyébként szükség lenne – ez igaz a szomorúságra vagy a haragra is. „Amikor haragszunk, arról van szó, hogy a határaink sérülnek, ami cselekvést igényelne. Ha ezt nem vesszük tudomásul, akkor benne ragadunk egy olyan helyzetben, ami lehet, hogy önmagában káros, és egyre több energiába kerül fenntartani azt a kis pozitív részt, amibe még lehet kapaszkodni” – magyarázza a szakember.
A toxikus pozitivitásnak nemcsak egyéni, hanem társadalmi szinten is van következménye. Szili szerint jelenleg is kutatják a negatív megéléseket eltagadó üzenetek hatását arra, hogy hogyan tekintünk mások nehézségeire és mentális betegségeire, és hogyan tudjuk elfogadni azokat.
Valaki nyugtasson meg
Az, hogy valaki nehézség esetén a túlzott optimizmushoz nyúl, sokszor a gyerekkorból ered. Udvari Judit szerint ennek egy jellemző útja, ha valaki úgy nő fel, hogy a toxikus pozitivitást mint megküzdési módot tanulja el a szüleitől, közvetlen környezetétől. Ilyenkor gyakran az derül ki a terápián, hogy a családban nem volt terük a negatív érzéseknek – ha gyerekként ennek adta jelét, ahhoz senki sem kapcsolódott és így ő maga sem tanulta meg felismerni és kezelni őket. Ilyen családi légkörben a gyerek azt tapasztalja, hogy akkor szerethető, ha mosolyog, jól alkalmazkodik és jól teljesít. Ha rossz kedve van vagy ellenszegül, akkor nem.
Így azt tanulja meg, hogy a negatív érzéseket nem szabad megélni, és ha azok fel is bukkannak benne, automatikusan átfordítja pozitívba, ebből pedig hosszú távon hamis énkép épülhet fel. „Ilyen esetben ezeknek az embereknek arra lett volna szükségük gyerekként, hogy elfogadják őket olyannak, amilyenek, a negatív és pozitív érzéseikkel együtt. A toxikus pozitivitás öntudatlan alkalmazása azonban paradox módon fenntartja azt a gyermekkori fájdalmas érzést, hogy a negatív, hiteles érzelmekkel együtt nem lehetnek láthatók és elfogadottak – így pedig valójában sosem kapnak valós együttérzést önmagukra” – magyarázza Udvari.
Szili M. Hanna szerint a toxikus pozitivitás népszerűségében nagy hatása van annak is, hogy a rendszerváltás körül született, mostani 30-40-es generáció nagyon nagy ígéretekkel nőtt fel, amelyek aztán nem vagy csak részben váltak be – ezt pedig nagyon nehéz feldolgozni.
„Jogosan mondták azt a háborút, majd a rendszerváltást megélt generációk, hogy nektek majd baromi jó lesz. És ezért nagyon sok mindennel nem is tanultunk meg megküzdeni. Nem is merült fel az, hogy küzdeni kell majd, vagy olyan mértékben kellene, mint az elődöknek, garantáltnak vették, hogy ennek a generációnak már könnyebb lesz, és bármi lehet belőlük. Most már viszont látszik, hogy ez a pozitív ígéret dől befele, nem lehetek minden, ami szeretnék – erre pedig nincs megküzdési módunk” – magyarázza a pszichológus.
Szerinte ezért is igénylik egyre inkább a fiatalok, hogy valaki nyugtassa meg őket és adjon kézzelfoghatóbb, egyszerű megoldást, ami átvisz ezen a talajvesztettségen. Így vonzónak tűnik abba kapaszkodni, hogy ha nagyon akarom, és pozitívan állok hozzá, akkor sikerülni fog. „Hiszen ezt tanultam, majd megmutatom, hogy én minden leszek, és ha máshogy nem, »fake it till you make it« alapon valahogy keresztülviszem”. Ezek azonban általában azok a leegyszerűsítő megoldások, amelyek egyáltalán nem tanítják meg rá az embert, hogyan küzdjön meg egy kihívással, ami egyébként a pozitív pszichológia célja lett volna.
Praxisában szerzett tapasztalatai alapján Szili azt mondja, a toxikus pozitivitással egy nagyon erős idealizáció is együtt jár, ami a kapcsolataink kezelésére is kihat. A túlidealizálás miatt ugyanis nagyon erős kép alakult ki az emberekben arról, hogy milyen egy jó kapcsolat, hogyan kell működnie – a felmerülő problémákkal viszont éppen ezért nehéz mit kezdeni, miközben azoknak a kezelése a párkapcsolat természetes része. „Nagyon nehéz az embereknek mit kezdeniük azzal, hogy nem százszázalékosan fülig rózsaszín szerelmesek a másikba, és nem mindent imádnak bennük.”
Elmondása szerint a kapcsolatokon túl, általánosan, az emberek életszemléletében is nagyon erős ez a perfekcionizmus és egyre több „kell” fogalmazódik meg – mit hogy kell vagy kellene csinálni, hogy jól csináljam a dolgokat. A másik oldalon pedig egyre nehezebbnek tűnik megfogalmazni a negatív érzéseket: sokaknak már szavaik sincsenek rá. Csak azt érzik, hogy valami rossz, van egy intenzív feszültség, amit gyorsan csökkenteni akarnak, azt viszont már nem tudják és sokszor nem is próbálják megtalálni, hogy pontosan miért érzik rosszul magukat.
A szakember szerint a toxikus pozitivitás elterjedésében a pszichológiának is van felelőssége. Az utóbbi években ugyanis a köztudatban is kialakult egy nagyon idealizált, mindig mindenre adekvát módon reagáló (pszichológiai értelemben „egészségesen működő”) ember képe, ehhez pedig gyakorlatilag lehetetlen felnőni. „Erre lehet úgy is reagálni, hogy valaki egyfolytában ezt próbálja elérni, és lázadással is: mivel az ideál elérése lehetetlen, meg sem próbálok változtatni semmin” – mondja Szili M. Hanna.
