„Találd ki, miért haragszom rád!” – a passzív-agresszív viselkedés is bántalmazás

Energiavámpír – a legismertebb kifejezés arra az emberre, akiben rejtett agresszió munkál, akinek energialeszívó viselkedése szenvedést okoz, idővel pedig dühöt, idegességet vált ki másokból. Mára beépült a köznapi nyelvbe is a passzív-agresszív szóösszetétel, mégis nehéz megragadni és szavakba önteni, mi ez. A viselkedési mintázatokat nézve sokkal jobban kirajzolódik a kép, ha pedig meg is tudjuk fogalmazni, mi a problémánk, közelebb kerülünk a megoldáshoz.

A fő kérdés: hogyan reagáljunk passzív-agresszívan viselkedő hozzátartozónkra, kollégánkra, hogy a düh és frusztráció által kiváltott feszültséget oldani tudjuk?

Hogyan küzdjük le magunkban a bűntudatot, ha azt érezzük, hogy haragunk, nemtetszésünk kifejezésével „összetörjük” a passzív-agresszív embert?

A csapdahelyzet abból adódik, hogy a passzív-agresszív embereket is megviseli mindez, hiszen áldozatként tekintenek magukra, és szenvednek a következményektől. Számukra is hasznos tehát, ha ki tudnak kerülni az ördögi körből.

Kritikusak, kötekedők, mégis áldozatok

Klára, bár nagyon próbálkozik, sehogy nem tud kijönni sógornőjével, Lénával, aki aranyos, mosolygós, mindenki kedveli. Klárát azonban irritálja, hogy Léna mindig elkésik, vagy elfelejti, amit megígért. Elrontja a meglepetésbulit, mert elszólja magát, majd azzal mentegetőzik, hogy nem szándékosan tette. Folyton kicsúsznak a kezéből a dolgok, de persze ő nem tehet erről. Klára azért dühös, mert szerinte Léna ezzel nem vállalja a felelősséget, miközben elrontja mások örömét, vagy kellemetlen helyzetbe kerülnek miatta. Ehhez jönnek még kétértelmű dicséretei: „Nahát, nem nagy autót vettetek? Pedig hozzátok az illene, annyira menő család vagytok!”

A passzív-agresszív emberek, mint a fenti példában Léna, ódzkodnak attól, hogy érzékeljék és elismerjék saját negatív érzéseiket. Ezeket többnyire letiltják magukban, a legerősebben ráadásul azokkal szemben nyomják el, akiktől függenek, vagy akiknek a szeretetére vágynak. Ilyen elnyomott érzés lehet a düh, az elégedetlenség, a tartós neheztelés, az irigység vagy akár a gyűlölködés. Vannak, akik belül átélik ezeket az érzéseket, de gyerekkoruktól kezdve azt tanulták, hogy tilos ezeket kifejezni. Mások viszont fel sem fedezik önmagukban a negatív érzelmeket:

agresszív késztetéseiket, indulataikat a tudattalanba száműzik, és tévesen azt hiszik, hogy viselkedésüket pozitív szándék mozgatja.

Kritikusságuk mögött például csupán segítő szándék rejlik, a kötekedés számukra csipkelődés, amiben a játékosságot, felszabadultságot élik át. Ebben azonban nincs empátia, mivel nem észlelik, hogy a másik nem felszabadultságában, hanem inkább kínjában vagy zavarában nevet.

Vannak olyanok is, akik azért nem képesek a másikkal együttérezni, mert túlságosan elragadja őket egy érzelmi-indulati örvény, és önmagukat áldozatként látják. Ami mindebből feltűnő lehet, az az állandó ismétlődés, a visszatérő jelleg. Mindig ők az áldozatok a családban, a munkahelyen, a barátok között, de még a boltban is. Ez a típus nehezen vagy egyáltalán nem fogadja el, ha a környezete visszajelzi, hogy viselkedése bántó mások számára. Példánkban Léna azt éli meg, hogy mindent látszólag véletlenül tesz. Környezete azonban már számít a „bakikra”, arra, hogy ügyetlenségével, késéseivel vagy elszólásaival tönkreteszi mások örömét. Azt is gondolhatják, hogy mindezek mögött romboló versengés vagy irigység áll. Ha tönkreteszi a másik sikerélményét, nem kell szenvednie attól, hogy hozzá képest kudarcosnak éli meg önmagát. Ez a rombolás pedig agresszió, akkor is, ha a passzív-agresszív személy nem éli át tudatosan a saját érzéseit, viselkedése mozgatórugóit.

Jellegzetes passzív-agresszív viselkedési mintázatok

A sértődékeny visszahúzódó

A neheztelés egyik gyakori kifejezési formája a szótlanságba burkolózás. Nem minden passzív-agresszív személyiség sértődékeny is egyben, ha viszont mégis az, akkor gyakran él ezzel az eszközzel. Egy látszólag kellemes beszélgetésben is bántva érezheti magát. Akár azért, mert nem jutott szóhoz, akár azért, mert a másik nem beszélt vele eleget, vagy nem hallgatta őt elég figyelmesen. Sértett haragját jelezheti megbántott arckifejezése, vagy félrevonul, szótlanságba burkolózik. Az üzenet egyértelmű:

„Találd ki, miért haragszom rád!”

Egy másik üzenet pedig: „Fáj, amit mondtál, fájjon neked is! Ezért úgy teszek, mintha nem léteznél, nem lennél már fontos.”

Elhagyással, szeretetmegvonással bünteti a másikat, ami lehet teátrális duzzogás, de akár megfoghatatlan jelenség is, viselkedése önmaga számára is tudattalan maradhat. Ha rákérdezünk, hogy megharagudott-e, meglepődve válaszolhatja: „Dehogy, csak azért tűntem el, mert elfoglalt vagyok.” Ez a viselkedés dühöt vagy elutasítástól való félelmet kelt a másikban, a kiváltó probléma megbeszélését és rendezését pedig ellehetetleníti.

A szabotőr

Van, hogy valaki passzivitásával gátolja, hogy olyan dolog történjen, amit nem teljesen szeretne. Ha sikerül bebizonyítani az alkalmatlanságát, megszabadul a feladattól: beteszi ugyan a mosást, de egyberakja a feketét és a fehéret, ami a „véletlennek” vagy „nem tudásnak” tulajdoníthatóan piszkosszürke lesz. Gyakori eset az is, ha valaki az utolsó pillanatig húzza a döntést, így végül úgy történnek a dolgok, ahogy ő szeretné. Állhat a háttérben rejtett autoritásprobléma, amikor közvetve az ellen lázad, hogy engedelmeskednie kelljen. Akkor is érezheti ezt, ha valójában egy közös megállapodást kellene betartania. A másik azáltal, hogy pusztán elvárja a megbeszélteket, könnyen válhat a passzív-agresszív ember szemében azzá az autoritássá, akitől gyerekként szenvedett.

A halogatás, szöszmötölés is jellegzetes rejtett szembefordulás az adott tevékenységgel vagy személlyel. Megcsinálja azt, amit elvállalt, de késve vagy elügyetlenkedve. Ami ellenére van, azt nem hallja meg, nem veszi észre, elfelejti. Ez a szembenállás legtöbbször tudattalan szinten zajlik, ezért azt éli át, hogy nem szándékosan szabotálja a dolgokat. Emiatt sokszor nem lehet felelősségre vonni, amivel a környezetéből indulatokat vált ki. Amit tehetünk: jelezzük vissza az ismétlődő viselkedési mintákat és azok következményeit.

A panaszkodó

A passzív-agresszív emberek sokszor olyan érzelmeket visznek a hangjukba, melyek azt tükrözik: sértve vannak. Elnyújtott, panaszos hangjuk azt üzeni: mi bántjuk őt, tehát agresszorok vagyunk. Hangjával negatív képet tükröz rólunk, miközben a saját érzékelésünk az, hogy nem bántjuk. Küzdünk a ránk vetített agresszorképpel, idegesek, dühösek leszünk, őt pedig nem áldozatnak, hanem mártírkodónak érezzük. Gyakori kimenetel, hogy a panaszos hang egy idő után kiveri a biztosítékot, és valóra válik a projekció: tényleg megsértjük, ami után jön a bűntudat. A kör bezárul: a passzív-agresszív ember megerősíti hiedelemét, és végül mindkét fél rossz érzésekkel távozik.

A profi bűntudatkeltő

Az egyik leghatékonyabb fegyver a bűntudatkeltés. Gyakori kiváltó ok, ha a sorozatos panaszkodás, szabotálás, kötözködést után a másiknál elszakad a cérna, és mond valami bántót. Egy passzív-agresszív viselkedésű anya elérheti, hogy gyötrésére gyermeke kifakadással reagál: „Elegem van az állandó nyavalygásból, most is segítek, de neked semmi nem jó!” Majd látva, hogy anyját összetörte szavaival, bűntudata lesz, legközelebb pedig kontroll alatt tartja, amit mond. Ekkor viszont a bent ragadt indulattól szenved, így sajnos ez sem szerencsés kimenetel.

A csipkelődő

A kétértelműség mögé el lehet rejtőzni, miközben meg is mutathatunk valamit. A passzív-agresszív embernek ez jó csatorna ahhoz, hogy valamit kimutasson az egyébként letiltott, negatív érzéseiből. Kétértelmű bókokkal egyszerre lehet dicsérni és közben leértékelni valakit. Ráadásul úgy, hogy aki kapja, világosan érzi a negatív üzenetet is, mégsem tudja számonkérni. „Nahát, milyen élénk ez a smink, csak nem mész valahova?” Van, aki megalázó megjegyzéseit is megmagyarázza: „Csak viccelek, nincs humorérzéked?” Ilyenkor fontos visszajelezni, hogy egy pont után sok és bántó az efféle csipkelődés.

Miért válik valaki passzív-agresszívvá?

Gyakori kiváltó ok, ha gyermekkorban a szülők vagy más fontos emberek letiltották a negatív érzések, a düh, az indulat nyílt kifejezését. Ha a családban eleve ez a viselkedés az uralkodó norma, akkor ez a modell erősödik meg, főleg, ha büntetik is a negatív érzelmek kifejezését: „Ha így viselkedsz, nem szeretlek.” Hasonló mélyütés, amikor egy gyereknek azt mondják: „Biztos nem is szeretsz, különben nem lennél ilyen velem.” Amikor ugyanezt a mintát alkalmazza a gyerek a barátainál, például „Nem leszek a barátod, ha másokkal is játszol”, semmi problémát nem érzékelnek ebben. Nem próbálnak a gyerek belső nehézségeire, féltékenységére másfajta megküzdési módot felkínálni neki, mint az érzelmi zsarolás.

A másik érthető oka a passzív-agresszív személyiség kialakulásának az, ha bántalmazó, erőszakos családban nő fel, ahol állandóan óvatosnak kell lennie, meg kell tanulnia akaratát, igényeit és érzéseit elrejteni és közvetett módon kifejezni. Ez az alkalmazkodás a lelki túlélést szolgálja. Csak úgy meri saját igényeit érvényesíteni vagy az engedelmeskedés alól kibúvót találni, ha ügyetlenséggel, halogatással, elfelejtéssel „véletlenül” meghiúsul az, ami neki kellemetlen, vagy amit nem szeretne megtenni.

A szülőkkel mint autoritással való nyílt konfliktus lehetőségének hiánya igen gyakran vezet kerülőúton történő szembeszegüléshez. Erre lehet példa a tanulmányok megszakítása, de hasonlóan önromboló lázadás, amikor párkapcsolatban alulválaszt, például alkoholista, zűrös párral jön össze. A környezet hatásai mellett fontos az alkati adottság is, ami befolyásolja, hogyan tudunk az egyes helyzetekkel megbirkózni. Ugyanattól a személytől, tanártól az egyik gyerek jobban fél, a másik kevésbé. Az utóbbi bátrabban felvállalja a negatív érzéseit az adott felnőttel, míg a szorongó gyerek akkor sem, ha látja, hogy valójában nem történik semmi szörnyűség.

Ha megismerjük a passzív-agresszív viselkedés kialakulásának okát, érthetőbbé válik az, ami az érthetetlensége miatt feltehetően bosszantó és irritáló.

Megoldás lehet, ha képesek vagyunk perspektívát váltani, és őt is erre biztatjuk.

Hogyan kezeljük a passzív-agresszív viselkedést?

A passzív-agresszív személyiségű emberek hozzátartozói legtöbbször attól szenvednek, hogy nem tudják, mit kezdjenek a bennük keletkező feszültséggel anélkül, hogy ők legyenek az „ok nélkül felcsattanók”, az agresszorok. Ha rendszeresen szabadjára engedik a dühüket, valóban durvává válhatnak, amit sokszor tehetetlenség és szégyenérzet kísér.

Ideiglenes megoldás lehet, ha nem reagálnak, de van rá esély, hogy a másik által gerjesztett, majd lenyelt indulat belül dolgozik tovább, és pszichoszomatikus betegséggé alakul. Súlyos esetben a passzív-agresszív ember hozzátartozója nyugtatóval, alkohollal próbálja elviselhetővé tenni az állandóan újratermelődő feszültségét. Gyakori reakció az is, amikor a düh arrafelé tör utat, ahol kisebb az ellenállás: például a párkapcsolatban keletkező indulat a gyereken csapódik le.

A megoldáshoz első körben érdemes átgondolni és megfogalmazni, konkrétan mivel okoz gondot számunkra a másik. Jobb nem belecsúszni indulatkitörésbe vagy ítélkező moralizálásba: amennyire lehet, maradjunk tárgyilagosak! Mindig a viselkedési mintát érdemes átbeszélni, elmondani, hogy nagyon zavaró, hogy folyton késik, vagy az, hogy szótlanul órákra elvonul, ha úgy érzi, a másik bántotta őt. Visszajelezni, ha nem lehet megbeszélni a konfliktusokat, mert azonnal sírva fakad. Kérni, hogy figyelje meg: viselkedése és környezete válaszai összefüggenek. Ha ezen változtat, észlelheti, hogy környezete sem bánik vele folyamatosan és minden ok nélkül indulatosan.

Célravezető lehet azt is visszajelezni, amikor világosan látszik a passzív-agresszív viselkedés hátterében álló érzelmi ok. Érdemes megosztani megfigyeléseinket, gondolatainkat, de ne várjunk azonnali rádöbbenést, beismerést. Lehet, hogy dolgozni fognak benne a hallottak, és utána kezd el változtatni a viselkedésén. Érdemes ezt kivárni, odafigyelni és támogatni.

A változás csak akkor lehetséges, ha az illető motivált. Fontos megérteni, hogy a negatív érzések közvetlen felvállalása és kifejezése nem azt jelenti, hogy képletesen vagy konkrétan ráborítjuk az asztalt a másikra. Félremagyarázás az is, ha valaki addig elnyomottnak érezte magát, majd vált, és heves indulatkitöréseit nyíltságnak, őszinteségnek címkézi. A düh megélése és felvállalása azért fontos, hogy közben elkezdjük érzelmeinket és indulatainkat szabályozni. Annyit és úgy mutassunk ki, amennyi a helyzethez adekvát. Meglepően megkönnyebbítő a környezetnek, ha az addig passzív-agresszív ember egyszer csak elkezdi nyíltan megfogalmazni, mi nem tetszik neki. Amiről tudunk, és amiről lehet beszélni, az egy fokkal mindig jobb, viselhetőbb, mint ami észrevétlenül a bőrünk alá kúszik.