„Hol van a frakkod?” – mondja az egyik dolgozó a másiknak, amikor utoljára köszöntik egymást kedd reggel fél kilenckor a Gellért fürdő bejáratánál. Sehol nincsen, és ahogy az úron sincsen frakk, a fürdőn magán sincsen gyászdísz, pedig elméletileg még lehetne is. A fürdőt ugyanis „várhatóan” 2028-ig felújítás miatt bezárják. A „várhatóan” szó minden hivatalos közleményben a teherhordó fal, hiszen ki tudja, hogy Magyarországon mi lesz három év múlva, ilyen távlatokat nem perspektíváknak hívunk, hanem célszalagoknak, amiket aztán az idő, a pénz, a vezetés, a világ egyre messzebb és messzebb tesz majd, és egy idő után azon kapjuk magunkat, hogy nem is tudjuk, mikor kezdtünk el futni.
A Gellértre ráfér a felújítás, de ugyanannyira fontos érv a bezárás mellett a szomszédos szálloda felújítása. Amikor belépek a hivatalos nyitás előtt az épületbe, a légkalapács hangja csap le a nyugalomra. A felújítással zaj és por jár, és a hangos munkát csak reggel 9-ig végezhetik a szállodán dolgozók, a port azt nem lehet csak úgy megfogni – amikor pár óra lebzselés után visszamegyek a fürdő előterébe, mintha szmog lenne.
A Gellért szeptember 30-án volt nyitva a felújítás előtt utoljára, habár a fürdő már az előző hétvégén különféle eseményekkel és sajtóbejárással hivatalosan elbúcsúztatta saját magát. Szeptember 30. volt az utolsó nap, amikor a Gellért úgy nézett ki többé-kevésbé, mint amikor 1927-ben átadták a hullámfürdőt. Pont ez adta a vonzerejét: úgy nézett ki, mintha különböző régi idők szabadidejét összegyúrták volna. Aki idejött, az egyszerre érezhette magát két különböző évszázad húszas éveiben, plusz a kettő közötti pár meghatározó korszakban. A turisták még kedden is imádták, nehéz volt megmondani, hogy akik végigfotóznak mindent, azok amúgy is ezt csinálnák, vagy búcsúznak.
Nemcsak a vendégek fotózták végig a fürdőt, hanem az ott dolgozók is, a nyitás előtti percekben akárhova néztem, mindig volt valaki, aki a telefonját tartva készítette a képeket és videókat, hogy megjegyezze magának az utolsó napot. Én életemben most járok másodjára a Gellértben, nincsen különösebb nosztalgiám, de amikor kint ülök a nevetségesen szikrázó napsütésben, akkor nehezen tudom elképzelni, hogyan lesz ez más. Látom a gyerekmedencék helyén álló üres, beépítésre váró telket, és az éppen felújítás alatt lévő szállodát, ahogy minden modernizálódik körülötte. A fürdőben pedig azért esnek szét a dolgok: a férfitermálban található egyik ivóvizes csap úgy néz ki, mintha Hulk bemosott volna egyet a falnak, és úgy maradt volna azóta. A mozaikok hiányosak, a zuhanyokra bőven ráfér a felújítás, illetve ahogy a benti hideg vizes medence oszlopairól mondja Réffy Edit, a Budapest Gyógyfürdői és Hévizei Zrt. kommunikációs munkatársa, szépen néznek ki, de ki tudja, hogy belül mi van.
A nyitás előtti percekben a dolgozók még utoljára köszönnek egymásnak ebben a környezetben. Van, aki direkt azért hozott gyümölcslevet, hogy koccinthasson a törzsvendégekkel. Elvileg minden dolgozó kapott pozíciót egy másik fürdőben, de akkor elbizonytalanodom, amikor belépek a WineSpának nevezett büfébe. A WineSpáról annyit kell tudni, hogy meglehetősen ízléstelen a dekorációja, mintha valaki csak a rossz tanulságokat vonta volna le Pinterestről, négy deci Borsodi 2300 forintba kerül, és az előtte álló reklámmonitor néha egy olyan slide-ra vált, amin az áll, hogy „Coffe break”. Most már talán késő kijavítani. Szóval amikor belépek először a WineSpába, akkor a dolgozók éppen hangosan olvassák fel a munkatörvényből a felmondásra vonatkozó részt.
A törzsvendégek már kilenc óra kettő perckor ott vannak a kinti élménymedencében, de nincsen az a roham, amit vártam volna a Gellért utolsó napján. Lassan szállingóznak a turisták is, akik az akkor még borús időben a kinti hideg vizes medencével is megpróbálkoznak. Hiába, a 13 ezer forintos belépő nagy úr, mindent ki kell használni. Ez motivál engem is, hogy beüljek a gőzfürdőbe, ahol két lépés után nem látok semmit, fél perc után pedig azt látom, hogy vészesen közel mentem a falhoz. Felkapaszkodom a padra, és leülök a fal mellé, mire azonnal mellém ül három turista. Lejjebb megyek egy szinttel, és a lábamra úgy kezd jönni a gőz, mintha párolt káposztának készítenék el, úgyhogy jobbnak láttam azonnal távozni.
A kinti élménymedencével nem lehet mellélőni, bár jó gondolatkísérlet, hogy vajon mióta jelenti az élmény azt, hogy nagy erővel és hanggal a nyakunkba kezd el ömleni a víz. A kinti medencében csodás lenni, a nap is kisüt, fura akusztika miatt hallom, ahogy egyesek az Origóról, mások céges auditálásról beszélgetnek, valaki isztambuli utat tervez. Egy idősebb pár mellé megyek, ők ketten az első vendégek között voltak. Melléjük úszik egy fiatalabb, német akcentusú férfi is, majd a két úr hosszasan matat a víz alatt, amit a szikrázó nap miatt nehéz definiálni. De az idősebb masszírozza a fiatal karját, majd aztán a nyakát, vállát, testét is.
A magyar urat Gyuszinak hívják, és a hatvanas évektől az ezredfordulóig masszőrként dolgozott a Gellértben. A barátnőjével minden nap jöttek a fürdőbe, az évi 12 ezer forintos bérlettel, ami olcsóbb, mint egy egyszeri belépő. „Olyan hosszú a nap, 5-kor kelünk, este fekszünk” – mondják, amikor magyarázzák, hogy miért járnak ide mindennap. Mostantól a Szecskába mennek, de még matekozták, hogyan kell átszállniuk oda. A német úr mérnökként dolgozott egy nagyobb cégnél, és valami miatt nagyon hamar Marxról és Engelsről, illetve a javak egyenlő elosztásáról kezdünk el beszélgetni. Szerinte Gyuszi maffiózó is lehetett, Gyuszi pedig úgy nevet erre, hogy elhiszem.
Lehet, hogy én vagyok monomániás, de minden, ami a Gellérthez kapcsolódik az én tudatomban, annak a szexhez van köze. 2011-ben derült ki, hogy a felújítás előtt egy német biztosító bordélyházzá alakította a fürdőt az értékesítőinek, ahol a prostituáltakat a német sajtó értesülései szerint aszerint fizették, ahány kuncsaft után járó pecsét volt a karján. Ezt esküszöm, nem én találom ki. A kilencvenes évek végén pedig egy lengyel videóművész a vendégek tudta nélkül videózta az akkor még szegregált női és férfi közönséget, az utóbbit úgy, hogy ő maga protézisekkel férfinek maszkírozta magát. Ebből a projektből itt lehet részleteket látni. Megtudtam, hogy a középső, íves, nagyon szocialista öltözőrészben vannak szexre alkalmas kabinok, csak meg kell találni azt, ahova nem lát kamera, és ahol van szellőzés, mert különben vagy a biztonságiakat szórakoztatjuk, vagy elájulunk. Ezzel a tippel már sokat nem lehet kezdeni majd 2028-ban, ugyanis a teljes rész kuka, helyette pedig modern szaunavilág épül, ami a látványterv alapján nem egészen olyan bájos lesz. Bár az is lehet, hogy csak ötven évet kell majd várni, hogy az legyen.
Keresem azt, hogy mennyiben különbözik ez a nap egy átlagos kedd délelőttől. Valószínűleg semmiben. Ugyanúgy jöttek a törzsvendégek, akiknek egészen biztosan elhagyja a szájukat az, hogy Lukács vagy Szecska. Jöttek a turisták, akik talán nem is tudják, hogy ez jelenlegi formájában a fürdő utolsó napja. Öltözök át a függönyös kabinban, és azt hallom, hogy valaki a szomszédosban levest szürcsöl. A szürcsölésnek vége, és annyit mond, hogy „halottnak a csók”. Kimegyek az előtérbe, és leülök, nézni a vendégeket, akik még érkeznek kedd délben, hátha tudok még valami szimbolikusat írni, de semmi ilyen nem történik. Felállok, kimegyek, és csak az utcán veszem észre, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki kijött.
