„Bepereltem a gyermekemet” – embertelen jogi tortúrára panaszkodnak a súlyosan sérült gyerekek szülei
„Bepereltem a gyermekemet. A 18 éves halmozottan sérült gyermekemet, aki nem hall, nem tud beszélni, járni, nem önellátó. Etetjük, pelenkázzuk, és ún. »egyszemélyes gyermek«, azaz nem integrálható közösségbe, egy személy teljes felügyeletét igényli egész nap.”
Így kezdődik dr. Piczkó Katalin pszichiáter saját közösségi oldalán közzétett bejegyzése, amelyet két nap alatt több mint huszonötezren osztottak meg. Piczkó a posztban arról írt, hogy bármilyen furcsa, de ez a jogrend Magyarországon, így zajlik a gondnokság alá helyezés folyamata. Ráadásul a súlyosan fogyatékos fiának decemberben személyesen kellene megjelennie a bíróságon, a pszichiáter pedig hosszasan szemléltette, ez milyen megpróbáltatásokkal járna a gyerekének és a bíróságnak is: már eleve az odajutás jelentős nehézséget jelentene, ha pedig feltesznek egy kérdést a fiának, ő várhatóan körkörös mozdulatokkal simogatja a fejét, vagy „kompromisszumot nem ismerve kiabál”.
Piczkó Katalin megkeresésünkre azt mondta, néhány hónappal ezelőtt, a gyámügyön szembesült vele, milyen jogi folyamatot kell végigjárni, ha egy szülő a 18. életévét betöltött, súlyosan sérült gyereke gondnokává szeretne válni. Bár nagyon segítőkész ügyintézőkkel találkozott, mégis elhűlt attól, hogy a bírósági eljárásban ő felperesként, a gyereke pedig alperesként jelenik meg, miközben a verbális kommunikációra képtelen, ahogy ő fogalmaz, „kis ufóként élő” fiát a tárgyalóterembe szeretnék rendelni.
A pszichiáter azt is hozzátette, ő biztosan elintézi majd, hogy decemberben ne kelljen személyesen megjelennie a fiával a bírósági tárgyaláson, amire a jogszabály lehetőséget is ad. Szerinte viszont jelenleg ezt csak sok fárasztó kör lefutásával lehet elintézni, ami fölösleges és méltánytalan. „Egy halmozottan sérült gyereknél miért nem lehet gyorsított eljárást alkalmazni, ahelyett, hogy az fél vagy egy évig is elhúzódik?
Más, súlyosan sérült gyereket nevelő szülőktől is azt hallottam, hogy teljesen kikészültek ebben a tortúrában.”
Az eljárás problematikussága már az olyan bosszantó részletekben megmutatkozott, amikor a bíróságtól a fia nevére érkezett hivatalos levélen is a személyes átvétel volt megadva, és csak hosszas tortúra után tudta azt szülőként átvenni a postán. De Piczkó szerint a legmegdöbbentőbb mégis az volt, amikor ezután azzal keresték fel telefonon a bíróságról, hogy nem is vehette volna át a levelet, ugyanis felperesként ellenérdekelt fele az alperesnek.
„Amúgy is csomó baja van a hozzánk hasonló szülőknek, önmagában elég nagy küzdelmet jelentenek a hétköznapok, miért kell a bürokráciának még tovább nehezítenie ezt?”, fogalmazott a pszichiáter, aki úgy érzi, az eljárás során a szülőt mint a gyerekkel ellenérdekelt felet kezelik, feltételezve róla egyfajta rosszhiszeműséget.
A posztja alatt több száz sorstárs szülő jelezte kommentben, hogy ők „lelketlen eljáráson”, „méltatlan és érthetetlen hivatali körökön” mentek keresztül. Egy nő arról számolt be, milyen érzés volt neki, amikor a harmincas éveiben járó, súlyosan sérült fia érdekeit a tárgyalóteremben egy kirendelt ügygondnok védte a gyerek apjával mint felperessel szemben, miközben anyaként ő próbálta a bírónak fordítani a fia reakcióit.
A jog nem tesz különbséget az esetek között
Ha valaki betölti a 18. évét, nagykorúvá válik, ezzel elnyeri a jogi cselekvőképességet és jogilag kikerül a szülői felügyelet alól. Egy súlyosan, halmozottan értelmi fogyatékos személynél azonban általában fennáll a belátási képességei tartós és teljes hiánya, ami az ügyei intézéséhez szükséges lenne. Ezért annak érdekében, hogy a szülő hivatalos ügyekben eljárhasson helyette,
kérelmeznie kell a gondnokságot, így a perben ő lesz a felperes, a gyerek pedig az alperes.
Ha a bíróság megállapítja a teljes cselekvőképtelenséget, az érintettnek a gondnoka lesz a törvényes képviselője, aki eljár azokban az ügyekben, amelyekben a bíróság őt korlátozta. Többek között a gondnok kezelheti a pénzügyeit.
Ha a hozzátartozó szeretne a sérült gyereke gondnokává válni, a gyerek 18. születésnapja előtt néhány hónappal be kell jelentkeznie a területileg illetékes bíróságon. Hogy erre az eljárásra ezekben az esetekben miért van szükség, arra dr. Sógor Zsolt ügyvéd azt mondta: „Azért, mert a jog nem tesz különbséget az esetek között, hanem minden gondnoksági perben ugyanazt vizsgálja: hogy valóban átruházható-e másra a döntés joga. Ahogyan a házas felek is, bármilyen békésen válnak el, jogilag mégiscsak a bíró bonthatja fel a házasságukat.”
A gondnokság alá helyezési eljárásban a gyámhatóság először meghallgatja az érintettet. A jogszabály alapesetben személyes meghallgatást ír elő, de szükség esetén az érintett tartózkodási helyén is lefolytathatják azt. Ezután a gyámhivatal környezettanulmányt készíttet, beszerzi egy pszichiáter szakorvos véleményét és más orvosi papírokat, majd az ügy bíróságra kerül, ahol a bíró személyesen is meghallgatja a feleket, felkér egy igazságügyi elmeorvos-szakértőt, és ezután dönt arról, valóban szükség van-e gondnokra, és a felperest megfelelőnek tartja-e a feladatra.
„A per során kineveznek egy ügygondnokot is, aki a gyereket képviseli, mivel a szülő, bármilyen abszurdan is hangzik, ebben az ügyben ellenérdekű fél – magyarázta az ügyvéd. – Előfordulhat ugyanis, hogy valóban felmerülnek negatív tényezők vele szemben, ilyen esetben pedig az ügygondnok ellenezni fogja a szülő gondnoki megbízását.”
Sógor Zsolt szerint mint minden eljárást, ezt is lehet humánusan végezni, sok függ például a bíró személyétől. Ő is volt tanúja olyannak, amikor egy magatehetetlen ember esetében a bíró mindent megtett annak érdekében, hogy a legkevesebb kellemetlenséget okozza a feleknek.
„Ez az eljárás borzalmas”
Katalin és a férje nemrég második alkalommal járták végig ezt az utat a 28 éves, súlyosan és halmozottan sérült lányukkal, akit egy kelet-magyarországi kisvárosban gondoznak. A lány oxigénhiányos állapotban született, csecsemőkora óta felügyeletet és ápolást igényel. Tíz évvel ezelőtt egy epilepsziás roham tovább rontott az életfunkcióin, azóta éber kómához hasonló állapotban él. A szülei etetik, pelenkázzák, éjszakánként a másik oldalára fordítják.
A szülők tisztában voltak azzal, milyen procedúrával jár majd, ha a gyerekük 18 éves kora után egyikük a hivatalos gondnoka szeretne lenni, és közel egy évig gondolkodtak rajta, belevágjanak-e.
„Nem akartunk eljárást indítani a saját gyerekünk ellen, de arra jutottunk, hogy muszáj, mert ha nincs a gyámságunk alatt, egy személyit sem tudunk neki csináltatni, és a fogyatékossági járulékához sem jut hozzá.”
A folyamat elején a gyámhatóságon be kellett mutatniuk az orvosi igazolásokat és a hatósági bizonyítványt arról, hogy az állapota nem visszafordítható, majd benyújtották a kérvényt a bíróságnak. Emellett szükség volt egy igazságügyi orvosszakértői véleményre is. Ehhez a lányukat el kellett vinni a helyi kórházba, ahol a tolószékkel együtt felcipelték őt a lépcsőn a harmadik emeletre, mert a lift épp nem működött. Néhány hónap múlva megkapták a bírósági végzést, és ahogyan kérték, Katalin férje lett a gondnok, ő intézhette a lányuk hivatalos ügyeit, míg Katalin otthon gondoskodott róla.
Tíz év múlva viszont felül kell vizsgáltatni a gondnokságot. Igaz, Katalin szerint ebben a tíz évben semmilyen szerv nem ellenőrizte a körülményeiket, mindössze azt az elszámolást kellett elkészíteniük, amiben beszámolnak róla, mire költötték a gyerek rokkantsági járadékának és a fogyatékos támogatásának havi 100 ezer forintját. „Minden májusban kijött hozzánk valaki a gyámügytől, akit csak ez a papír érdekelt, a lányunkra rá se nézett.”
A gondnokság felülvizsgálatánál ezúttal környezetfelmérésre is szükség volt, a feladatra pedig egy közterület-felügyelő érkezett hozzájuk. Ezen Katalinék is meglepődtek, de végül ettől a férfitől kapták a legtöbb figyelmet. Ezután még hátra volt a szakorvosi vélemények beszerzése egy neurológustól és egy pszichiátertől. Újra „begyűrték a kocsiba” a lányukat, aki Katalin elmondása szerint 28 évesen 170 centi magas és 50 kiló, a fejét nem tudja tartani, és ülni sem tud. Ezeket a papírokat is megkapták, a lányuk mellé kirendelt ügygondnok viszont kijelentette, hogy az első tárgyaláson a lánynak is jelen kell lennie. Pedig a pszichiátriai szakvéleményben is benne volt, hogy a gyerekük nem meghallgatható, önálló kommunikációra képtelen, verbális kontaktusba nem vonható, az állapota pedig igazoltan változatlan.
A bíróságon ekkor legalább már volt lift, és bár a tárgyaláson kérték, hogy az igazságügyi orvosszakértő az otthonunkban vizsgálja meg a gyereküket, ezt a bírónő nem vette figyelembe, csak a gyámügy segítségével érték el nagy nehezen, hogy ne kelljen ehhez a lakóhelyüktől 50 kilométerre elutazni. Azóta a bírói határozatot is megkapták az újabb tízéves gondnokságról, Katalin és a férje most azt várják, hogy jogerőre emelkedjen.
„Vannak családok, ahol igenis szükséges ez a bírósági döntés és ez a szigor, hogy senki ne élhessen vissza vele. A törvény tehát a sérült emberek érdekeit védi, de ez így mégis túl drasztikus.
Olyan szülőknél, mint mi vagyunk, akik az elmúlt 28 évben minden igényüket feladták a gyerekük érdekében, ez az eljárás borzalmas.”
Piczkó Katalin a probléma egyik gyökerét abban látja, hogy jelenleg a magyar jogszabályok nem tesznek érdemi különbséget a súlyosan fogyatékos kategórián belül a gondozási igény mértéke szempontjából. Szerinte megoldást jelenhetne, ha lenne egy külön kategória a komplex támogatást igénylőknek, amelynek célja, hogy elismerje a többszörös (halmozott) sérültséggel élők extrém mértékű, állandó, 24 órás felügyeleti és ápolási igényét, és ezekhez az „egyszemélyes fiatalokhoz, felnőttekhez” rendeljen hozzá megfelelő eljárást, juttatásokat és szolgáltatásokat.
Paradigmaváltásra lenne szükség
Kovács Melinda, az Értelmi Fogyatékossággal Élők és Segítőik Országos Érdekvédelmi Szövetsége (ÉFOÉSZ) ügyvezető igazgatója szerint sok család valóban szürreálisnak érzi a gondnoksági eljárást: úgy látják, hogy miközben a mindennapokban alig kapnak támogatást az államtól, egy ponton még egy jogi szakadékba is belekerülnek. A szakember szerint különösen a súlyosan, halmozottan fogyatékos emberek esetében lenne szükség sokkal rugalmasabb és egyéniesített eljárásra. Ilyen lehetne például az otthoni vagy az online meghallgatás lehetősége – a gyakorlatban viszont sok bíró ragaszkodik a személyes jelenléthez. Kovács Melinda szerint azonban fontos, hogy a bíró személyesen is kapcsolatba kerüljön az érintettel, hiszen egy ilyen súlyú döntést mindig egyénileg kell mérlegelni.
„Nem elég az orvosi papírokra hagyatkozni. A bírónak meg kell ismernie a személyt, hogy ne csak egy aktaként tekintsen rá. Ma sajnos az egyik legnagyobb gond az, hogy a gyakorlatban hiányzik az egyéniesítés.”
Bár a törvény lehetőséget ad részleges gondnokságra is, az ÉFOÉSZ kutatási tapasztalatai és a statisztikai adatok is azt mutatják, hogy az esetek nagy részében a bírák cselekvőképességet teljesen korlátozó gondnokságot rendelnek el. „Teljes gondnokság esetén a bíróság nem különíti el az ügytípusokat, hanem minden területen kizárja a fogyatékossággal élő embert a döntésből. Pedig a legtöbb súlyos fogyatékossággal élő embernél pontosan meghatározható néhány ügykör. Az ő életükben vannak olyan helyzetek – például pénzügyi vagy egészségügyi ügyek –, amikor szükség lehet jogi képviseletre. Fontos azonban, hogy ezek a döntések korrekt eljárásban, az érintettek emberi méltóságának, valamint a szükségesség és arányosság elvének tiszteletben tartásával szülessenek meg. Emellett figyelembe kell venni azt is, hogy a családtagok elé ne állítsanak leküzdhetetlen akadályokat”, hangsúlyozta Kovács Melinda.
A szakember szerint érdemes lenne átgondolni a választójog kérdését is, amelyet ma már nem automatikusan vonnak meg, a bíróság minden esetben külön dönt róla. „A választási képesség vizsgálata önmagában is aggályos, hiszen az érintettektől gyakran olyan kérdésekre várnak pontos választ, amelyekre egy átlagos választópolgár sem tudna felelni. Ráadásul ezek a döntések sokszor uniformizáltak:
a bíróságok gyakran rutinszerűen vonják meg a választójogot, ami sérti az emberi méltóságot.”
Az ÉFOÉSZ szerint paradigmaváltásra lenne szükség, mert nemcsak a súlyosan sérültek esetében, hanem más ügyekben is problémás a rendszer. Kovács Melinda azt mondta, gyakori, hogy egy személyt kommunikációra képtelennek minősítenek, miközben a környezetében mindenki tudja, hogy más helyzetben képes lenne jelezni. „Sokan azt gondolják, hogy a gondnokság az érintettek jogainak védelmét szolgálja, valójában azonban gyakran eredményez jogfosztást. Az intézmény ma már túlterjeszkedik a saját határain. Ha valakiről mindenben más dönt, az súlyos korlátozást jelent, és a társadalom szemében is megszűnik személyként létezni” – fogalmazott Kovács Melinda, és hozzátette: Magyarországon különösen magas a teljes gondnokság alatt élők aránya európai összevetésben.
Az ÉFOÉSZ ezért ahol csak lehet, a támogatott döntéshozatalt szorgalmazza. Ennek lényege, hogy a fogyatékossággal élő ember mellé támogató kerül, aki nem dönt helyette, hanem segít a döntései meghozatalában. Bár ez az intézmény Magyarországon is létezik, a gyakorlatban nagyon ritkán alkalmazzák.
