Nincs olyan maszkulin kisugárzása, mint Bear Gryllsnek és már csak a kora miatt sem lehet olyan bölcs, mint David Attenborough, az alig 31 éves, angol Bertie Gregory mégis gyorsan vált a természetfilmezés új sztárjává.
Angliában nőtt fel, 16 éves korától indult és nyert rangos versenyeken természetfotósként, majd miután a Bristoli Egyetem zoológia szakán diplomázott, a legendás National Geographic-fotós Steve Winter mellé szegődött asszisztensnek. Gregory azóta a Nat Geónak és a BBC-nek is számtalan sorozatot forgatott, nyert egy Emmy- és egy BAFTA-díjat, és gyakorlatilag a bolygó minden izgalmasnak tűnő pontját érintette már az Antarktisztól Patagónia csúcsáig – nem csoda, hogy egymillió követője van az Instagramon.
Az Antarktiszon eldugult vécé a kellemetlenebb vagy a merülőketrec körül ólálkodó cápa? Hogyan kapcsolódhat a természethez az, aki egész nap egy képernyő előtt ül – először a munkája, majd a szórakozás kedvéért? Gregoryt új dokumentumfilmje, A delfinek világa Bertie Gregoryval ürügyén néhány percben őt kérdezhettük ezekről.
Egyszer csak felfedeztem, hogy Délnyugat-Angliában, ahol éltem, rengeteg fantasztikus állat van, amik mellett korábban mindennap elsétáltam anélkül, hogy igazán észrevettem volna őket. Hason kúszva, sárosan próbáltam borzokat, jégmadarakat, rókákat találni, megszállottan kutattam őket. Később pedig rájöttem, hogy ha lefotózom ezeket az állatokat, az jó módja a megszállottságom és szenvedélyem levezetésének.
Eleinte sokan furcsának tartottak, mert inkább lemaradtam a szülinapi bulijukról, csak hogy kint mászkálhassak a mezőn. De aztán láttam, ahogy kinyílt a szemük. És az enyém is: „Hoppá, rá tudlak venni, hogy érdekeljen az, amit szeretek, pedig korábban nem is tudtál róla.” A munkám pedig ma, húsz évvel később pontosan ez: fotózom és filmezek, hogy másokat is felcsigázzak a tekintetben, ami engem izgat.
Tőle tanultam meg, hogy a természetfilmezéshez nem türelem kell, hanem szenvedély és kitartás. A természet nem könnyíti meg a dolgodat, de ha szenvedélyes és kitartó vagy, végül megadja a jutalmat.
A Bristoli Egyetemre pedig azért jelentkeztem, mert ott található a világhírű BBC Natural History Unit, azok az emberek, akik a David Attenborough-dokumentumfilmeket készítik, mind ott dolgoznak Bristolban. Hiába voltam jó a természettudományokban, sosem akartam tudós lenni, a természetfilmezéshez azonban szükséges némi tudományos ismeret. Rengeteg tudóssal dolgoztam és dolgozom együtt, és ha van tudományos háttered, sokkal könnyebb a közös munka.
Mint minden munkának, ennek is megvannak a jó és a rossz részei. Amikor az emberek természetfilmet látnak, azt hiszik, hogy a filmes csak egyik csodálatos állattal való találkozástól rohan a másikig. A valóság jóval bonyolultabb, vannak nehézségek is, nem is akármennyi. Épp ezért szeretem, hogy például A delfinek világa vagy Az állatok világa sorozatnak van egyfajta backstage-jellege, így nemcsak a csodás állati viselkedést tudjuk megmutatni, hanem azokat a nehézségeket is, amelyeken a stábnak kell úrrá lennie a forgatás alatt. Menő, hogy mindkettőt láthatjuk.
A delfinek sokkal gyorsabbak víz alatt, mint én, így ők döntik el, kihez milyen közel kerülnek. Szerencsére úgy döntöttek, sokan, hogy nagyon közel jönnek. Nagyon szigorúan tartom a nem érintünk meg semmit szabályt. Vannak, akik szerint muszáj az állatokhoz hozzáérni, de szerintem ez nem helyénvaló. Ez az ő világuk, az ő környezetük. Inkább átvitt értelemben kell érzelmileg eltávolodni, amikor nehéz dolgokat látsz. A delfineknél ezt nem éltem át, ők mind remekül érezték magukat. Talán inkább a delfinek zsákmányaitól kellett érzelmileg eltávolodni, amikre épp vadásztak, mert nekik borzalmas napjuk volt.
A természetfilmesek gyakran mondják, hogy az emberek veszélyesebbek, mint az állatok. Ön is mondott már hasonlót. Tényleg azt gondolja, hogy a karrierépítés veszélyesebb, mint cápákat vagy jaguárokat filmezni?
Száz százalékban igen. A legveszélyesebb faj minden forgatásomon az ember. Nem azt mondom, hogy a nagy ragadozók nem veszélyesek, egy nagy fehér cápa hatalmas fogakkal felfegyverzett.
De az esetek döntő többségében, ha valakit baj ér egy állat miatt, az azért van, mert mi, emberek, hibáztunk.
Az ember–állat közötti konfliktusok csökkentésében nem az állatokat kell „kezelni”, hanem az embereket. Ez a kulcs.
És ez könnyen megy?
Nem, egyáltalán nem könnyű, ha könnyű lenne, már elértük volna a változást. A természetfilm viszont fontos eszköze lehet ennek. Hiba volt, amikor régebben a természetfilmekben a természetet túlzottan idilli, érintetlen paradicsomként mutattuk be, mintha mi, emberek nem is lennénk a részei. Pedig tudjuk, hogy rengeteg kárt okozunk a környezetnek. Később viszont túl sokat fókuszáltunk a pusztulásra és a negatívumokra, miközben fontos, hogy megmutassuk: vannak sikertörténetek is, van, amikor az emberek jó döntéseket hoznak és ebből a természet is profitál. Ezért szeretem A delfinek világát: ott egy közösséget ünneplünk, amely a bálnavadászatról áttért a bálnalesre. Így nemcsak a természet jár jól, hanem az emberek is.
A kedvenc madara a városi sólyom. Kicsit meglepő azok után, hogy pumákkal és delfinekkel forgat.
A városok a legtöbb állat számára szörnyű helyek, de van néhány faj, amely jól alkalmazkodik. Modern társadalmunk nagyon eltávolodott a természettől, hiszen legtöbben városokban élünk. A városi élővilág izgalmas módja annak, hogy újrakapcsolódjunk a természethez. Nem kell a világ másik felére utazni, hogy csodás állatokat láss. Ahogy mondta, a vándorsólyom – a világ leggyorsabb állata – remekül boldogul a városokban. Én Bristolban élek, de New Yorkban, Chicagóban, Londonban és sok más nagyvárosban is vannak vándorsólymok. Kilépsz az ajtón a belvárosban, és fölötted repül a világ leggyorsabb állata. Ez nagyon menő.
Milyen tanácsot adna azoknak, akik egész nap egy számítógép előtt ülnek egy nagyvárosban, de vágynak a természethez való kapcsolódásra vagy kíváncsiak az állatokra?
Kezdésnek nézzék meg Az állatok világa vagy A delfinek világa sorozatot. Remélhetőleg inspirálni fogja őket. Aztán menjenek ki, és nézzenek körül. Még egy városban is meglepően sok állati élmény vár. És legyenek proaktívak: tegyük a világot vadabbá. Egy városban ez nehéznek tűnhet, de mindenki hatással van a saját környezetére: lehet ez egy lakás sarka, egy kert, egy vállalat működése, vagy egy nemzeti park létrehozása. Bárhol vagy, tudsz tenni a vadonért. Ültess beporzóknak előnyös növényeket, és mérhető pozitív változást fogsz látni – ez fantasztikus élmény.
Azt mondtad egyszer, hogy amikor átkelsz az óceánon, nagyon kicsinek és jelentéktelennek érzed magad. Ez az egyik fő tanulsága eddig a karrierednek?
Igen. Szerintem részei vagyunk egy hatalmas rendszernek. Mi, emberek, egoproblémával küszködünk: túl fontosnak hisszük magunkat. Pedig csak egy darabja vagyunk ennek a nagy természetes kirakósnak. A természet megőrzése nem csupán azért fontos, mert helyes és jó érzéssel tölt el bennünket, bár ez is elég indok. Hanem azért is, mert ha vigyázunk a természetre, azzal nemcsak az állatoknak segítünk, hanem az embereknek is.
A delfinek világa Bertie Gregoryval a Disney+ csatornán látható Magyarországon.
