Szülőként (főleg anyaként) fel kell készülnünk rá, hogy a gyermekünk születésének percétől a legapróbb döntéseinkhez szinte mindenkinek (nagymamának, nagypapának, barátnak, kollégának, jószándékú kommentelőnek) lesz egy-két szava. Az újdonsült anyákat tanáccsal elhalmozni hasznos – gondolja szinte mindenki, aki valaha interakcióba került újdonsült anyával. Akkor is, ha kéri, akkor is, ha nem, a saját tapasztalatainkat megosztani jó érzés – és ezzel nincs is semmi gond. Fontos azonban a tanácsadóknak is a szemük előtt tartani: minden baba, minden anya és minden apa más, és ami nekünk bevált, nem biztos, hogy nekik is be fog, sőt az is előfordulhat, hogy a jó szándékú tanács pont visszafelé sül el, és csak az anya önbizalomhiányát növeli.
Ráadásul a gyereknevelés kanyargós útján lépten-nyomon egymásnak teljesen ellentmondó tanácsokba ütköznek a szülők, akár a saját szüleiktől, akár a barátaiktól vagy az internettől kérnek segítséget. Mossam a pelust vagy ne, külön ágyban aludjunk vagy ne, pürézzünk vagy ne, bölcsődézzünk vagy ne. Ezeknek a döntéseknek a meghozása akkor is nehéz, ha a szülő elhiszi magáról, hogy bárki bármit mond, a saját és a gyereke igényeit akkor is ő ismeri a legjobban, ezért a legjobb döntést is csak ő tudja meghozni.
„Kerestem megnyugvást és támogatást baba-mama csoportokban, az asszonysutyorgó jellegűektől a kötődő nevelésen át, mindenhol, de leginkább csak azt kaptam, hogy burkoltan rám hagyták, hogy valóban szaranya vagyok” – írta nemrég egy kétségbeesett olvasó, akinek a kislánya 15 hónaposan kezdett el bölcsődébe járni, miután neki vissza kellett mennie dolgozni. Hiába ment mintaszerűen a beszoktatás, hiába lett „kiegyensúlyozottabb, felszabadultabb” a gyereke, mégis bűntudata volt. Nem véletlenül. „Az anyukás csoportokban mindig hangosak, akik nem adják bölcsibe a gyermeküket, és hallgatag szégyenbe burkolóznak azok, akik igen” – írta le tapasztalatait.
A bölcsikérdés is olyan, amiről mindenkinek markáns véleménye van. Az ellenzők pedig – ahogy általában – hangosabbak. Ki ne hallotta volna még, hogy „a gyereknek az a legjobb, ha három éves koráig csak az anyával van”?
Vinném is, meg nem is
„Nekem ugyan még nincs gyerekem, de akárhányszor beszélgetek valakivel a jövőről, hogy ha lesz gyerekem és úgy érzem, hogy még az óvoda előtt szeretnék visszamenni dolgozni (mert esetleg lehet, hogy a mentális egészségemnek is jót tenne a pénztárcámon kívül, tehát valószínűleg a gyerek is profitálna belőle, hogy nem őrülök meg), rendszeresen megkapom, hogy hogy tehetek ilyet, a fontosabb, hogy a gyerek három éves koráig mellettem legyen, meg amúgy is önző vagyok. Szóval tényleg őszintén mondom, hogy előre szorongok ettől az időszaktól” – írta egy kollégám, amikor a bölcsődével kapcsolatos élményeikről kérdeztem munkatársaimat.
A szorongás és a bölcsődével kapcsolatos bűntudat érzése visszatérő tapasztalat az anyáknál. Annak ellenére is, hogy azok, akik különböző okok miatt bölcsődéztek, csak pozitív tapasztalatokról számoltak be. „Az első gyerekem még nem járt bölcsődébe, de a második már végtelenül boldog bölcsis volt, sokkal hamarabb önállósodott, mint az első, leszokott a cumiról, szobatiszta lett, sokkal szebben és önállóbban evett, de olyanokat is hamarabb megtanult, mint a kézmosás, öltözködés. És nem azért, mert magára hagyták, ezekben a bölcsikben tényleg aranyos dadusok tanítgatták őket, de még jobban működött a tömegpszichózis, tehát egymást utánozva fejlődtek csomó mindenben. Sokkal egyszerűbb volt az óvodakezdés is, és általában sokkal jobban alkalmazkodtak a bölcsi után” – írta egy másik kollégám. De nemcsak a gyerekére volt pozitív hatással a bölcsőde. „Feltöltődve, kipihenten mehettem érte délután, dolgozhattam, így nem estem ki teljesen a munkaerőpiacról, estére szellemileg tartalmasabbnak éreztem a létezésemet, mert nem csak a homokozó szélén ültem egész nap.”
Nyilván minden gyerek és szülő máshogy éli meg a bölcsődei létet, más szükségleteik és más élethelyzetük van, ezért nem is lehet általános élményekről írni, és nem lehet mindenkire egyformán vonatkozó előnyökről és hátrányokról beszélni. Van azonban egy érzés, ami előbb-utóbb (nem feltétlenül a bölcsődével összefüggésben) minden anyában megfogalmazódik:
„Bűntudatom van”.
Ilyenkor szülőként elsősorban azt érdemes tisztázni magunkban, honnan is ered a bűntudatunk. „Mert a bűntudat jöhet kora gyerekkori élményeinkből és tapasztalatainkból, abból, ahogyan a szüleink neveltek bennünket, hogy ők milyen nevelési elveket követtek és ezáltal milyen mintát hozunk. Ha gyerekkorunkban a történésekért kizárólag mi voltunk a felelősek, vagy a dolgokért minket hibáztattak, esetleg gyakran számon kértek és nem lehetett hibázni, akkor az bűntudatot alakíthat ki és a tanulás révén a személyiségünk működésének részévé válhat. De bűntudatot okozhatnak a társas kapcsolatokból eredeztethető konfliktusok, a másoknak való megfelelésre törekvés, esetleg valaminek az elmulasztása, nem teljesítése, ami hasonlóan belső feszültséggel jár együtt. A bűntudat felelős lehet azért, hogy önmagunkat negatív színben tüntessük fel, hogy azt érezzük, nem vagyunk elég jók. Ezzel pedig eljutottunk oda, hogy az önmagunkról kialakított kép nemcsak hogy visszavezethető a bűntudatra, de a mások által megfogalmazott kritikai észrevételekre is bűntudattal reagálunk, ahogyan azt gyerekkorunkban tettük” – magyarázza Peer Krisztina gyermekpszichológus.
„A bűntudattal való megküzdéssel szülőként is dolgunk van, amiben nem segít az a társadalmi nyomás, ami a kisgyerekes szülőket körülveszi. A gyerekneveléshez lassan már mindenki jobban ért, mint a gyerek saját szülei, kéretlen tanácsokkal szorongatják és teszik bizonytalanná a szülőket, akik valójában a legkompetensebbek a saját gyerekük életében. Ezt a kompetencia érzést vesszük el tőlük akkor is, amikor pszichológusként, gyerekekkel foglalkozó szakemberként nem a konkrét gyerekből, családi rendszerből indulunk ki, hanem megmondjuk, hogyan kellene csinálni valamit, mi a gyerek érdeke. Erre jó példa, amikor azt hallja egy szülő, hogy a gyereknek három éves korig az anyja mellett van a helye” – mondja.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy sok szülő nem azért adja bölcsődébe a gyerekét, mert szeretné, hanem mert vissza kell mennie dolgozni, különben kirúgják, vagy éppen azért, mert már nagyon szeretne újra dolgozni.
„A szülői igényeket, szükségleteket éppúgy figyelembe kell venni egy döntési folyamatban, mint a gyerek szükségleteit.”
Peer szerint „egy bölcsődei beíratás családi döntés kell, hogy legyen, egy család minden tagjának a szükségleteit figyelembe véve – amennyire lehetséges. És innentől inkább arra érdemes fókuszálni, hogyan tudunk a bölcsődei időn kívül minőségi időt együtt tölteni.”
Nem a mennyiség, a minőség számít
„Azt gondolom, ma már nem kellene az anyáknak választani a munka és család között. A jó minőségű napközbeni ellátás, a jó anya-gyermek kapcsolat esetén szerintem nem árt az intézményes ellátás. Biztos vagyok benne, hogy nem a gyermekkel töltött idő mennyisége, hanem a minősége biztosítja a gyermek optimális fejlődését” – mondja Scheer Éva szociálpedagógus, kisgyermeknevelő.
Hasonló véleményen van Peer Krisztina is. „Egy gyereknek érzelmi biztonságra, szerető környezetre van szüksége elsősorban. Vannak gyerekek, akiknek nincsen anyukájuk, vagy az anyukája helyett az apukája marad vele otthon a korai időszakban, ettől még ugyanúgy biztosítva van az egészséges személyiségfejlődéshez szükséges környezet.
A minőségi időtöltést nem kizárólag egy édesanya tudja megadni a gyerekének, és azzal, hogy ezt sugallja felé a társadalom – esetleg a szakemberek is –, csak tovább szorongatják őt, aminek egyenes következménye lesz az is, hogy valóban sérülhet ez a minőségi idő. Mert egy szorongó, bizonytalan és lehangolt szülő nem tud úgy jelen lenni a gyereke életében, ahogyan arra annak szüksége lenne.”
A szakértő szerint a kötődés, a szülő-gyerek között kialakult kötelék sosem egyetlen pillanat, hanem egy folyamat eredménye. Ennek a kapcsolatnak az alapja „a biztonságos kötődés megléte, az az érzelmi és pszichés, fizikai biztonság, ami együttjár a minőségi szülőséggel, amit nem tud megszüntetni az, ha belép a gyerek életébe a bölcsőde”. Peer szerint ez nem azt jelenti, hogy a kapcsolat nem fog átalakulni, nem lesznek benne nehézségek, de ez minden gyerek életének velejárója. „Tekinthetünk rá egyfajta normatív krízisként, ami a fejlődéssel és az életkorral jár együtt.
Önmagában nem az a meghatározó, hogy milyen a bölcsődei ellátás, hanem az, hogy milyen családi környezet és szülői attitűd veszi körül a gyereket.
Ahogyan egy jól működő, minőségi bölcsődei ellátás önmagában nem határozza meg a kötődést a szülőhöz, úgy egy kevésbé jól működő sem fogja azt alapjaiban rombolni. Ugyanakkor fontos kiemelni, ha egy bölcsődei ellátás nem megfelelő, akkor a gyerek sokkal inkább igényelheti a szülő érzékeny jelenlétét, a gyerekére való kellő ráhangolódást, a minőségi és mennyiségi időt is” – magyarázza.
Vinném, de hogyan?
Ha már megszületett az elhatározás, jönnek a következő kínzó kérdések. Hova? Hogyan? Mikor? „Én bátran ajánlom a szülőknek, nézzenek meg több bölcsődét. Beszélgessenek az ott dolgozókkal, menjenek el bölcsőde kóstolgatókra, tájékozódjanak. A kisgyermeknevelők elmennek családlátogatásra a felvétel előtt. Ez egy ismerkedési módszer a szülővel és a gyerekkel a saját környezetében. A beszoktatási idő két hét, amikor a szülő is ott van a gyerekkel” – magyarázza Scheer. A szakember szerint fontos, hogy a szülők feltétlenül bízzanak meg a kisgyermeknevelőben, akire rábízzák a gyereküket.
„Gondoljuk végig, mi hogyan viszonyulunk a bölcsődéhez, miért döntöttünk emellett, érzünk-e bűntudatot, mik az aggodalmaink, mi segítené a bizalmi kapcsolat kiépítését és mindezekről merjünk őszintén beszélni a gondozókkal. De elsősorban merjünk kérdezni, visszajelezni, mert a kommunikáció sosem egyoldalú folyamat. Ne maradjunk egyedül a szorongásainkkal, és ha szükségesnek érezzük, szülőkonzultáció, vagy szülő-kisgyerek konzultáció keretében keressünk fel egy szakembert” – tanácsolja Peer.
„Ha mi megnyugszunk, a gyerekünk is meg fog nyugodni. Mert előbb-utóbb minden gyerek beszokik, a kérdés csak az, ez mikor következik be és milyen az út, ami addig elvezet”.
Egy intézménybe kerülés – legyen szó bölcsődéről vagy óvodáról – mindig krízis a család számára. „A gyerek először lesz távol több órát a szülőtől úgy, hogy egy – a szülő és a gyerek számára is – idegen környezetbe kerül, idegen felnőttekre lesz rábízva. Természetes, hogy ez szorongató egy szülő számára. Meg kell bíznia valakiben, akit nem ismer, rá kell bíznia a gyerekét, hogy ő is nevelje, gondozza. Ez a nevelés, gondozás szükségképpen nem lesz pontosan ugyanolyan, ahogyan az a családban történik, hiszen egy gyerekközösség teljes dinamikáját is figyelembe kell venni az egyes gyerek szükségletei mellett.”
A pszichológus szerint minden a bölcsőde-szülő-gyerek kapcsolaton múlik, aminek az alapja a kölcsönös, őszinte kommunikáció, ahol lehet és szabad kérdezni, kétségbeesni és kételkedni, mert ez fogja megteremteni azt a bizalmi légkört, amiben ha a szülő komfortosan érzi magát, a gyerekének is sokkal könnyebb dolga lesz. Ha úgy tetszik, a szülőt is „be kell szoktatni” a bölcsibe, nem csak a gyereket.
„A bölcsőde szakemberei sokat tudnak tenni azért, hogy a szülő szorongása oldódjon, amennyiben teret és időt adnak a beszélgetéseknek, különösen a beszoktatási időszakban. A szülőknek pedig kezdetekben emlékeztetniük kell magukat, hogy a gondozó a szakember, ez a szakmája, ért hozzá és a lehető legjobb tudása szerint fogja csinálni. A bizalom a kapcsolat alapja, amelyet mindkét fél folyamatosan alakít.”
Persze nemcsak a szülő, a gyerek is szoronghat a bölcsikezdéstől. A szülő is tapasztalhatja, ha a beszoktatási folyamat elhúzódik, vagy a gyerek viselkedésben, hangulatában hosszabb távon változás áll be. Ilyenkor is érdemes a bölcsődei gondozók tudásában, tapasztalatában bízni, és figyelembe venni a jelzéseiket, és ha a szülők és gondozók is úgy ítélik, akár szakember segítségét kérni.
„Nehéz megmondani, hogy mi számít hosszú távú viselkedésváltozásnak, mert minden gyerek és család működése egyedi, az idegrendszer is nagyon intenzíven fejlődik, ráadásul a beszokás során sok minden beleférhet. Ha 2-3 hónap után is azt tapasztalja a szülő, hogy még mindig nagyon nehéz a reggeli elválás, vagy jelentős viselkedésváltozást tapasztal heteken keresztül, akkor jobb, ha egy gyerekpszichológussal átbeszéli a problémát, hogy megértse, mi állhat a viselkedés vagy a hangulat változása mögött. Ilyen – jelzésértékű – tüneti változások lehetnek ebben az életkorban, amikor egy gyereknek megváltozik az evése (nem eszik vagy sokat eszik), alvása (nehezen alszik el, felkel éjszaka), nehézségek jelentkeznek a pisilés, kakilás terén (pl.: visszatartja), vagy éppen a hangulata változik meg (lehangolt lesz, sokat és megnyugtathatatlanul sír, dühkitörései vannak stb.)” – magyarázza Peer.
Scheer Éva szerint a bölcsődei beiratkozást fontolgató szülőknek nem kell tartania attól, hogy a gyerekük rossz helyre kerülhet, a szakember szerint a magyarországi bölcsődék nyitottak, gyermek- és családbarát intézmények, az alapprogram maximálisan alkalmazkodik a családok szokásaihoz, a gyerekek egyéni fejlődési üteméhez, mindenképpen partneri viszonyra törekszik a szülőkkel és nagyon sok családokat támogató szolgáltatásuk van.
Aki az internet bugyraiban keres megnyugvást adó válaszokat a kérdéseire, természetesen hamar a rémtörténeteknél köthet ki. Mint minden témában, a bölcsődével kapcsolatban is elsősorban a negatív tapasztalatok jelennek meg hangsúlyosabban a közösségi médiában, ezért érdemes inkább személyes, ismerősi, családi körben tájékozódni, szakemberekkel beszélni, és minél több bölcsődét személyesen is meglátogatni a döntés előtt.
