Egy átlag magyar gyerek, legalábbis egy átlag vidéki magyar gyerek életét valójában átszövik a kakasok. Én is emlékszem az első vásári kakasos nyalókámra, a kihisztizett kakasplüssömre, a nagyanyám szekrényében látott kakasmintás bögrékre és tányérokra. A kakasos templom, a kiskakas gyémánt félkrajcárja (ami ma már kicsit mást jelent), meg az, hogy „szól a kakasunk, az a nagy tarajú, gyere ki a rétre kukurikú”.
Akarva-akaratlanul kötődünk a kakasokhoz – sorolom a példákat magamban, miközben felfelé sétálunk a pilisszentiváni kakas-szépségversenyre. Már a bejáratnál biztosított arról a polgárőr, hogy az esemény iránt „nagy az érdeklődés, jó buli lesz”, ebben pedig biztos is leszek teljesen, amikor a színpad felől elhangzik a mondat:
„Mutasd magad, te kakas!”
Körülöttünk kakasok kukorékolnak, jobbra rotyog a bogrács, balra kézművesek árulnak. Előttem ketrecben kakasok, őket állják körbe felnőttek és gyerekek, meg farkukat csóváló kutyák, amik legalább annyira izgatottak az állatok láttán, mint az emberek. „Jaj de pici az a kakas, nézd meg” – mutat egy nő egy hároméves japánkakas felé, ami hámban és nyakkendőben ül a helyén. Egy anyuka gyorsan fényképezőgépet is ragad, hogy rávegye gyerekeit: álljanak a kakasok mellé, hadd fotózza le őket.
Pilisszentivánon sok minden szól a kakasokról, ha úgy vesszük. Rendeztek itt kakassúly-becslő versenyt többször, de volt már kakasos főzőverseny is a településen. Évekig hagyomány volt a kakasszépségverseny és majális is, amit hat év után a koronavírus törölt le egy darabig a programok listájáról. Aztán a kakasszépségverseny visszatért, idén októberben pedig megrendezték a Covid utáni második, összességében pedig nyolcadik szépségversenyt a pilisszentiváni Villa Negrában. Sárosi-Kernya Izabella, a Pilisszentivánért Faluszépítő Egyesület elnöke abban bízik, hogy a programból újra hagyomány lesz.
Az elnök azt is elmondja, hogy az egész verseny ötlete akkor jött, amikor a 2010-es években egy fesztiválra készültek, ezért bent volt a jegyzőnél. Valaki felhívta a jegyzőt, Sárosi-Kernya pedig már csak arra kapta fel a fejét, hogy „vitatkozni kezdtek, kié a szebb kakas”. Innen indult a szépségverseny ötlete, amire az első alkalommal 72 kakassal neveztek be. A mostanira már csak 25-en: „ma már sok olyan tyúktartó van, aki nem tart kakast, mert a szomszédja panaszkodik, hogy hangos”. Azért azt hozzáteszi, hogy van olyan, aki levágja emiatt a kakasát, de az eseményen résztvevő gazdák nem ilyenek: „itt van olyan is, aki direkt emiatt az esemény miatt vett kakast, azt mondta, őt nem érdekli a szomszéd”.
A legkisebb kakas, Jakab gazdája az egyik legfiatalabb versenyző, Balázs, az ő családja három kakast tart otthon. A testvérével leosztották egymás között: egy lett az övé, kettő pedig a húgáé. Jakabon hám és nyakkendő van, Balázsék szerint nagyjából egy hét kellett ahhoz, hogy beleszokjanak ennek a hordásába a kakasok, de nem volt ezzel baj, gyorsan tanulnak. „Megfogjuk, simogatjuk őket, jól együtt vannak a pipikkel is, a család tagjai lettek” – mondja. Jakabot egyébként úgy kapták egy ismerőstől, „annyira kukorékolt, hogy azt mondta, vagy levágja, vagy odaadja. Nálunk meg nem zavart senkit, van szomszéd, aki örült is a kukorékolásnak” – mondja Balázs apja, Csaba, aki szerint a hajnal négy körüli ébresztő még színt is tud vinni a reggelbe, megnyugtató váltás a város zajához képest. „Ők a gyerekek kedvencei, végelgyengülésben fognak meghalni, sose tudnánk levágni őket”.
Balázs szülei azért is döntöttek a kakastartás mellett, mert szerintük ez fontos értékeket ad át a gyerekeknek, „ha megtanulnak az állatokkal bánni, akkor nyitottabb emberek is lesznek”. A gyerekek besegítenek az állatok gondozásába is, Balázs reggel az iskola előtt felkel, hogy megetesse őket. Mi számít egy kakason? – kérdezem Csabát, miközben a három zsűri járkál a ketrecek között, a csipegető kakasokról beszélik épp meg, melyik „mennyire férfias”. Csaba szerint az a kakas, ahol most járnak, egy „masszívabb a felépítésű” házikakas, és hát embereknél is „sztereotipikusan a gyúrós férfiakat szeretik jobban a nők”. Aztán nevetve hozzáteszi: őt nem lepi meg, hogy a zsűrizés „férfiasságot” is néz, szerinte szeretünk mindent emberi tulajdonságokkal felruházni.
Dóri és Ildi Pizzy nevű, idei kelésű kakasukat jött ki versenyeztetni az eseményre. Pizzy gazdái elmondása szerint nagyon szelíd, „ő hiába kakas, mégis kiscsibéket keltet ki, nem kakaskodik, teljesen kézhez szokott”. Közel harminc másik szárnyas mellett él, mindnek van neve, és csak a tojásuk miatt tartják őket, de soha nem vágnak. „Ha ezen múlna, inkább halnánk éhen, minthogy belőle pörkölt legyen”. – mondja Ildikó, majd Dóri helyeselve hozzáteszi: az állattartás nekik öröm, „ők mint egy kis család, csak fura hangokat adnak ki”.
Miközben beszélgetünk, egy gyerek óvatos léptekkel közelít Pizzy felé, de Dóri megnyugtatja, hogy meg lehet simogatni: „gyere, nem fog megcsípni, ő olyan, mint egy kiskutya!”. Később kifejti, hogy szerinte a maga módján minden kakas szép, csak az nem szép, amikor verekednek. Szín, toll, arc, taréj, kiállás – sorolja, miket nézhetnek egy versenyen a kakasokon. Szerinte a tartástól is függ, hogyan viselkedik egy kakas: amelyik kezes, szeretve van, az barátságos, amelyikkel kevesebbet foglalkoznak, az a versenyen sem érzi olyan jól magát. De az eseményen szerintük a legfontosabb, hogy találkozzanak a gyerekek az állatokkal, Ildikó abba az óvodába is vitte már be kakasukat, amelyikben dolgozik. „Sok gyerek azt se tudja, mi az a csirke, polcról veszik le nejlonban. Van olyan gyerek, aki lehet, hogy itt találkozik kakassal először”.
Mire a beszélgetés végére érünk, el is kezdődik a kakas-szépségverseny csúcspontja, amikor a kakasokat egyesével felvezetik a színpadra. Vannak, amelyik kevésbé akar pózolni, van, ami szökésnek ered, közben pedig egymást váltva lép a színpadra a tyúkokkal összezárt, a zsűri szerint kicsit depressziós Hárpia, a 7-8 pontos fejformájú, de 9-es tollazatú Pikkelyes, valamint Nindzsa és Julien király. A zsűri, mint kiderül, két kategóriát osztályoz: a „munkás kakasokat”, ami nagyjából a sima, háztáji állatot jelenti, meg a díszkakasokat, mert „nem lenne fair őket egy kategóriában játszatni”. Utóbbi kategóriából a színpadra hoznak egy kakast, ami a zsűri szerint „jó alakú, érdekes a feje, szép, eredeti tollazata van. A szomszéd munkakakast pedig úgy lekukorékolta, elég jó kondija van”.
A délelőtt induló, színpadi kakasmustra nagy rajongást vált ki a közönségből, sorra fotózzák a teljesen fekete tollú kakast, videózzák Kukorit, aki épp a csomót próbálja kibontani a lábán, és alig várják, hogy a zsűri kiossza a díjakat. „Mi véletlen kerültünk ide, de a gyerekek imádják, hogy lehet kakast simogatni” – mondja a nézők közül egy anyuka, amikor beszélgetni kezdünk. Szerinte a kakastartás egyre elterjedtebb, ő ismer olyat, aki nemcsak tartja a kakasokat, de velük is alszik.
„Gyerekkoromban mi is tartottunk, most már nem fér bele, Budapesten dolgozunk, ingázunk, az állatnak folyamatos figyelem kell” – magyarázza, bár hozzáteszi, szerinte manapság egyre több fiatal fordul újra a madártartás felé. Miközben a gyerekei boldogan rohangálnak a kakasok körül, azt azért kis kritikával hozzáteszi: neki kevésbé tetszik, hogy az eseményen ketrecben ülnek a kakasok egy verseny kedvéért, de annak azért örül, hogy sokféle kakast látnak itt. „Én sem tudtam, hogy ennyi fajta van” – teszi hozzá, mielőtt megszakad a beszélgetésünk: hamar eltereli a figyelmünket egy kakas, ami hangoskodással és csapkodással jelzi, hogy ő nem akarna felmenni most a színpadra.
„Nehogy megcsípjen vagy megrúgjon engem, mert magasabb pontszámot akar” – mondja a színpadon a zsűri, miután az ellenkező kakas mégis megmutatja magát. A zsűri szerint ez a kakas annyira figyel, hogy „lassan beszélgetni is próbál”, a „véleménye pedig megvan a színpadról”, mondják, amikor odapiszkít. Felsétál utána a csokornyakkendős Jakab is, amiről kiderül, hogy „a sarkantyúja igazi harci kakasra vall”, az őt követő kakasnak pedig állítólag olyan jó a taraja és a szakálla, hogy „ha én tyúk lennék, akkor biztos... na, mindegy, hagyjuk is!”. A közönségben néhányan egymás között vitatják, hogy vajon udvarias-e az adott kakas a tyúkokkal, vagy pont, hogy nagyon nyomulni próbál otthon.
„A felnőttek is érezzék jól magukat, ne csak a gyerekek, legyen jó kedv” – magyarázza később Kovács Béla, az egyik zsűri, valamint a pilisszentiváni egyesület volt elnöke, hogy a kakasok férfiasságát firtató megjegyzések valójában nem komoly szempontok az értékelés közben. Az viszont már, súgja meg titokban, igen, hogy lehetőleg magyar kakas legyen – mint később tőle megtudom, pont magyar fajta nyerte a díszkakas kategóriát is.
Kováccsal egyébként azután kezdünk beszélgetni, hogy megkér, politikamentesen interjúzzunk, de hamar megbeszéljük, hogy talán ez nem fenyeget minket egy kakas-szépségversenyen. Egy kis közéletről azért mégis beszélünk: mint mondja, mostanában Pilisszentivánon is „annyi minden húzza szét az embereket, annyi a megosztottság, hogy jó, ha van olyan esemény, ami összehoz”. Erre pedig a kakas pont egy jó téma. Hozzáteszi, a céljuk az volt, hogy a fiatalságot is bevonzzák az eseményre, meg az, hogy jöjjenek a helyiek: „legyen jó hangulat, boldogság, találkozzon újra a falu”.
Szerinte egy kakasszépségverseny könnyen felkelti az emberek figyelmét, ezzel pedig nehéz vitatkozni, hiszen mi sajtóként is itt vagyunk. „Itt nem az számít, hogy milyen a húsa íze, vagy hogy van felhízlalva. Azt kell látni a kakasban, hogy szép, dekorálni tudja az udvart” – mondja, miközben a háttérben megszólal az eseményre a mesterséges intelligencia által írt és előadott dal. „Kopasz nyak, de stílus pazar, Villa Negrában nyerni akar” – szól a dal, amit egy látogató készített el spontán – állítása szerint néha szokott ilyet csinálni itt-ott.
Az eseményen nemcsak a mesterséges intelligencia által írt dalok szólnak a kakasokról, hanem a kézműveseket és a bográcsot leszámítva szinte minden. A helyi iskolások is kijöttek, hogy kakasnak és tyúkoknak öltözve táncoljanak egy kotkodáló remixre, az emberek a sörpadok körül ülve is kakasokról beszélgetnek. Mária, aki unokáját jött megnézni a táncon, arról beszél, hogy ha már itt van, a kakasokat is megnézte, ő Pistára szavazott a közönségszavazáson, mert „nekem olyan kakasom volt, amikor gyerek voltam”. Ma már nem tart szárnyasokat, de az eseménynek örül, szerinte a mai gyerekek egyre kevesebbet találkoznak háztáji állatokkal, pedig fontos lenne.
„Egyre inkább vissza kéne térnünk a természethez, ki vagyunk szolgáltatva az élelmiszeriparnak” – mondja Mária, aki úgy látja, a háztáji állatok tartására kéne fókuszálni a nagyüzemi húsvásárlás helyett, mert utóbbinál „azt sem tudjuk, mivel etették őket”. Szerinte viszont hely- és időhiány miatt a felgyorsult világban ez visszaszorult, miközben úgy látja, van egy nagy elvágyódási hullám a városokból. „Fontos, hogy legyen otthon egy kutya, macska, kakas, a gyerek megtanulja, hogy bánjon vele, ha az állattal tisztességesen bánik, az emberekkel is így fog”. Szerinte egy ilyen esemény önmagában hasznos erre, „ez önmagában nem elég, de akkor is van gyerek, aki itt lát először kakast”.
Arról is beszél, hogy bár vannak, akik félnek a kakasoktól, alapból ez inkább a szülőn múlik, „minden félelmet a szülőktől tanulnak el a gyerekek, miközben ők maguk szabadon, félelem nélkül születnek”. Hozzáteszi, a gyerekeknek nem félniük kell az állatoktól, hanem meg kell tanulni, hogy bánjanak velük, „nem azt kell mondani, hogy harap a kutya, csíp a kakas, hanem meg kell kérdezni a gazdát, hogy szabad-e simogatni”.
„Ciklikusan működik a világ, ez az állattartásra is igaz, a tyúktartás a reneszánszát éli” – mondja Dani és Zsolt, utóbbi kakasa nyeri meg az aranyérmet végül a versenyen. Mint mondja, korábban is ért már el helyezést, akkor Darth Vader nevű kakasával zsebelte be az aranyat. Arról is beszélnek, hogy úgy látják, egyre nagyobb az igény a háztáji tojásra, „nálam akkora a kereslet, hogy talán akkor lenne elég tojásom, ha háromszáz tyúkot tartanék” – mondja Dani. Szerintük a kakastartás a kukorékolás miatt nehezebb, mint a tyúk, Zsolt Hárpia nevű kakasát is azért kapta meg, mert előző gazdájánál beszóltak a szomszédok a kakas hangjára. „Korán kelnek a nappal együtt a kakasok, de ez lenne a normális emberi ciklus is. Száz évvel ezelőtt nem panaszkodtak volna az emberek” – szögezi le Zsolt.
Dani szerint a kulcs, hogy hogy bánik az ember az állattal, ő azt vallja, hogy tízből kilenc kakas megszelídíthető, ha figyel rá az ember. „Ez az esemény arra is jó, hogy az ember megtanulja, mennyi fajta kakas van, melyik hogy néz ki. Ha mást nem, legalább büszke lesz magára, amikor majd felismer egyet” – mondja Dani, végignézve a ketrecben sorakozó, rengeteg színű, méretű és tollazatú kakason.
Mindegyiknek más a jelleme és a viselkedése, „embere válogatja, ki milyen kakast akar. Kutyából sem csak egyféle van, abból is válogatunk” – mondja Zsolt, mire megszólal a felvételről lejátszott harangszó, ebédhez sorakoznak az emberek, a konferálás szerint pedig színpadra lép „a cimbalmos, aki cimbalmozni fog egy cimbalmon”. Az esemény a végéhez közeledik, mi pedig elégedettek vagyunk: miután pár éve megtanultuk, mitől szép egy tyúk, most már azt is tudjuk, egy kakas mitől az.