Amikor ezt a cikket elkezdtem írni, nem voltam teljesen jól. A Covid-tesztem szerencsére negatív volt, viszont eléggé kapart a torkom, fájt a fejem, köhögtem. Lázam nem volt, de egész nap aludtam volna, és a hangulatom sem volt az igazi. Szerencsére étvágyam azért volt, szóval jó eséllyel bujkált bennem valami.
De azt senki sem mondta rám, sem barát, sem orvos, hogy rajta vagyok a tbc-spektrumon, ahogy azt sem, hogy egy kicsit tbc-s vagyok. Köhintettem egyet a buszon, kicsit pilledten bámultam ki az ablakon, mégsem mondta senki rám, hogy tisztára olyan, mint egy tbc-s.
Ahogy, amikor kicsit beütöm a sípcsontom, esetleg le is horzsolom a bőrt, akkor sem mondja senki, hogy bizony, ez a tibia rajta van a törés-spektrumon. Nyilván, ha nagy a baj, meg kell vizsgálni, de törés-spektrum nincs. Egy csont eltörhet több helyen is, szilánkosra is, és lehet nyílt is az a törés, de a horzsolás, zúzódás sosem lesz törés. A sípcsont vagy eltört, vagy nem.
A pszichológia más ügy.
Ott egyre több diagnózis egy spektrum, ami azt jelenti, hogy az esetek valamilyen közös biológiai, funkcionális vagy viselkedéses tengely mentén helyezkednek el, de nincs szó linearitásról. A depresszió, a narcizmus, az ADHD, az autizmus, a szorongás, a kényszer, a pánik mind-mind többdimenziós térben elhelyezkedő spektrumjelenségek, mégis, ha valaki rákerül valamelyik spektrumra, megszűnik a differenciálás, tehát az elfelejtődik, hogy mennyire és hogyan van rajta a spektrumon.
Merthogy a köznyelv számára a spektrum pusztán mennyiségi kérdéssé redukálódik, ami azt jelenti, hogy a spektrum egyik végén alig jellemző az, ami a másik végén már teljes mértékben. Az éhség így egy spektrum. Evés után szinte egyáltalán nem vagyok éhes, ha 4-5 órája nem ettem semmit, akkor már viszont eléggé az vagyok, ha pedig egy napja nem ettem egy falatot sem, és ehhez nem is vagyok hozzászokva, akkor lehet, hogy el is ájulok. Természetesen az az éhség, amivel néha meg kell küzdenem, köszönőviszonyban sincs egy szegregátumban, mélyszegénységben élő ember éhségével, de attól még mindkettőt éhségnek hívjuk, a tünetek éppúgy megvannak mindkét esetben, csak utóbbinál sokkal erősebbek, súlyosabbak.
A pszichológiai diagnózisoknál viszont nemcsak mennyiségi, hanem minőségi különbségek is bőven vannak.
Egy kicsit autista vagy kicsit depressziós szinte nyomokban sem olyan, mint egy súlyos autizmussal élő vagy súlyos depresszióval küzdő. A diagnózis mégis ugyanaz. Esetleg ott van mellette a súlyos vagy enyhe jelző.
Csakhogy a jelző, azaz a súlyos vagy enyhe – legalábbis a köznyelvben és közbeszédben – csak a mennyiségi attribútumra reflektál, a minőségire egyáltalán és nyomokban sem.
Mindez pedig a diagnózis fogadói oldalán, azaz a közvetlenül és a közvetetten érintetteknél komoly identitáskérdéseket is felvet. Joggal és okkal teheti fel mindenki azt a kérdést, hogy miért kapja ugyanazt a nevet az, aki kicsit nehezen érti a humort és bizonytalan szociális helyzetekben, de tökéletesen funkcionál a többségi társadalomban, és az, aki beszélni is alig tud, a komoly és kívülről nézve kiszámíthatatlan dühkitörései miatt pedig zárt, bentlakásos intézményben, szegregáltan nevelhető?
Gyorsan változik a társadalom, gyorsan változik, hogy mi számít normálisnak, amire muszáj a diagnosztikának is gyorsan reagálnia (az első DSM-et 1952-ben adták ki, ma az 5. felülvizsgált kiadás van érvényben, a BNO-nak pedig ma már a 11. változatánál tartunk). Ezzel párhuzamosan és ettől nem függetlenül megjelent egy másik hatás is, ez pedig a társadalom és a szakma diagnózis-fixációja; a pszichológia és pszichiátria népszerűségével a szakkifejezések túlhasználata is együtt jár. Ezt nevezi Allen Frances amerikai pszichiáter a diagnosztika inflációjának. Fontos kritika ez egy olyan embertől, aki felelős volt a DSM-IV kidolgozásáért és felülvizsgálatéért.
Most már mindenki toxikus, narcisztikus, autista és pánikbeteg, miközben ezek a diagnózisok jóval komplexebbek és ellentmondásosabbak annál, minthogy ránézésre és/vagy különböző újságcikkek alapján bárkiről bármit meg lehetne ténylegesen állapítani. Merthogy a cikkek célja nem az, hogy mi, laikusként, vizsgálat és valódi tudás nélkül állítsunk fel komoly diagnózisokat, hanem az, hogy észrevegyük, ha baj van, és ennek megfelelően segítséget, támogatást kérjünk.
Ugyanakkor komoly hiány van közellátásban dolgozó szakemberekből, aki mégis elérhető, annak nincs elég ideje, egy-egy páciens komoly vizsgálatához nem elég a 15-20 percnyi konzultáció, magánszektorban pedig már egy ilyen rövid alkalom is tízezrekbe kerül. Mindennek közvetlen következménye, hogy
a szakma felüldiagnosztizálja a pacientúrát, a diagnózis túl hamar, akár már egy első találkozás alkalmával megszületik.
Pedig a már említett Frances szerint még mindig jobb, ha valakinek kéne kapnia diagnózist, de nem kap, mint fordítva. És bár ezzel én nem értek egyet, hiszen egy nem felismert mentális betegség is komoly következményekkel járhat, abban Francesnek mindenképpen igaza van, hogy a diagnózisoknak komoly szimbolikus hatalma van: ha rákerül a bélyeg egy emberre, azt nagyon nehéz átírni, lemosni, különösen akkor, ha a bélyeg gyógyszerkezelést is magával von.
Ha viszont jól, jókor és a megfelelő szakembertől, komoly és körültekintő vizsgálato(ka)t követően születik meg egy diagnózis, akkor még mindig ott a gyűjtőfogalom-problematika. A már említett betegségek, neurodivergens állapotok a neveikben nem differenciálnak kellőképpen.
A gyűjtőfogalmak túlhasználása könnyen vezethet sztereotipizáláshoz és előítéletes gondolkodáshoz, diszkriminatív viselkedéshez. Ezért aztán a szakmának – pszichiátria, orvostudomány, pszichológia – komoly felelőssége van a differenciálás képviselésében. Ami akár azzal a következménnyel is járhat(na), hogy bevezet aldiagnózisokat, árnyaltabb leírásokat. Érdemes lenne a multidimenzionális térre is jobban reflektálva az egyes betegségeket és mentális állapotokat rugalmasabban, kontextusérzékenyebben értelmezni.
Mindezt annak érdekében, hogy a páciensek és közvetlen környezetük valóban értse, mit is jelent egészen pontosan a diagnózis az adott esetben. Csak így tud értelmet nyerni a nem linearitás – az, ha valaki rajta van valamilyen spektrumon.
