Nyitott kapukat döngetni

Mi a baj a monogámiával? Van vele egyáltalán baj? Vagy nincsen, és csak ok nélkül támadják? Az utóbbi időkben a popkultúrában egyre gyakrabban merül fel, legyen szó filmekről (A kegyelem fajtái), önéletrajzi ihletésű könyvekről (Molly Roden Winter: Még), vagy éppen szintén önéletrajzi ihletésű poplemezekről (Lily Allen: West End Girl). De egyik sem éppen túl acélos reklám a monogámia mellőzésére, még úgy sem, hogy maga a jelenség egyáltalán nem új keletű. Mint úgy általában a dolgok, amikről hirtelen felhevült diskurzus lesz, a dolog sokkal régebbi, és sokkal komplikáltabb annál, mint elsőre tűnik.

Tavaly ősszel megjelent Lily Allen új albuma, ami önmagában kevés lenne ahhoz, hogy így kezdjek egy cikket. Allen, aki addig is a szókimondó, „utánam az özönvíz” típusú mentalitással élte az életét, viszont egy nagyon konkrét témával kezdett el foglalkozni a dalokban, amik inkább hasonlítottak megzenésített naplórészletekhez vagy üzenetváltásokhoz, mint egyértelmű popdalokhoz. Allen ugyanis nem sokkal korábban ott hagyta a férjét, David Harbour színészt, a Stranger Things egyik kevés felnőtt főszereplőjét. A West End Girl című lemez a szakítást meséli el, nevek nélkül, de bőséges részlettel. Több dalszöveg is egyértelműen megfelel a pár életének, hogy vettek közösen egy drága lakást New Yorkban, egyikőjük pedig főszerepet kapott egy londoni színdarabban. Ezzel a sztorival kezdődik a lemez, minden habos-babos, beköltöznek az új lakásba, de a női narrátornak vissza kell repülnie Londonba nem sokkal később a próbák miatt. A londoni szállodában egyedül van, amikor videóhívásban a párja felveti azt, hogy itt az ideje a kapcsolatukat új szintre helyezni. Habár a beszélgetés alatt végig Allen hangját halljuk csak, elég hamar ki lehet találni, hogy az új szint a nyitott házasság.

Ami az album többi részén is nyilvánvaló lesz, a narrátor valamennyire részletezi az egyezségüket: nem találkozhatnak olyanokkal, akiket ismernek. Allen figurája regisztrál randiappokra is, álnévvel, de végig szörnyen érzi magát, és valójában csak azért csinálja az egészet, hogy a férjét boldoggá tegye. Egészen addig a pontig, amíg át nem nézi a férfi telefonját, és rá nem talál egy csetelésre egy Madeline nevű nővel. A csetből egyértelmű, hogy összejárnak, a bökkenő viszont az, hogy Madeline a család egyik ismerőse, a férfi pedig ezzel megszegte az első számú szabályt. Az mindegy, hogy kicsoda Madeline, bár az internetet foglalkoztatta egy ideig a kérdés, a fontos az, hogy létezik. Más disznóságok is kiderülnek, Allen pedig eltűnődik azon, hogy vajon egy szexfüggővel volt-e dolga, és hogyan nem láthatta egyáltalán ezt előre. David Harbour azóta letiltotta a kommentelést az Instagramján.

A kicsinyes bosszú és az úgynevezett válólemez nem újdonság a popzenében, ínyenceknek érdemes meghallgatniuk Marvin Gaye 1978-as albumát, a Here, My Deart, ami a kettőt egyesíti. Az újdonság a West End Girlben az volt, hogy Lily Allen egyértelművé tette: a házasság onnantól kezdett gajra menni, hogy az egyik fél önkényesen nyitott házasságot szeretett volna, a másik pedig érzelmi kényszerből elfogadta. A lemez októberben jelent meg streamingen, de idén januárban fizikai formátumban is: vinylen, CD-n, és egy pöttyös, buttplug alakú USB-meghajtón is. A honlapja felhívja a figyelmet, hogy lehetőleg csak adattárolásra használjuk.

Az utóbbi években a West End Girls volt az egyik legnagyobb közönséget elérő alkotás, ami a nyitott házasságot vette alapul. De az angolszász kultúrában nem ez volt az egyetlen, 2023 egyik nagy amerikai könyvsikere Molly Roden Winter önéletrajzi könyve volt arról, hogy kinyitja a házasságát. A magyarul is megjelent Még – Egy nyitott házasság története nagy vonalakban a saját házasságát írja, pontosabban azt, ahogy a férje engedélyt adott neki arra, hogy találkozzon olyan férfiakkal, akiket vonzónak talál. A nyitott házasság a könyv során poliamóriába torkollik, ahol a férjnek és a feleségnek is bizonyos esetekben több partnere van, nem kizárólag szexuális alapon, a család minden tagja pedig abszolút elfogadja és támogatja a felállást. Fun fact a popkultúrát követőknek: Molly Roden Winter egyik fia nem más, mint Cameron Winter, a Geese frontembere.

Winter könyve sikeres lett, de bőven kapott kritikákat, és nem csak konzervatív oldalról. A Még kapcsán a legtöbbször előkerülő kifogás az, hogy a történetből süt, hogy mennyire kiváltságos anyagi helyzetben a Winter család: óriási erőforrásokat tudnak arra fordítani, hogy a kalandokra szállodai szobákat foglaljanak le, és az időbeosztásuk is rugalmas annyira, hogy ez mind beleférjen nekik. Ezzel szemben a partnereik kevésbé kiváltságos anyagi helyzetből jönnek, amiket gyakran szóvá is tesz az író, például akkor, amikor azon morfondírozik, hogy a szeretője lakásában nincs egy rendes előtér, ahol le lehetne venni a sáros cipőt.

Az Atlantic szerzője egyenesen a „terápiás libertarianizmus” címkét használja arra, amit Winter művel a könyvében, egészen pontosan azért, mert

a szexuális kalandjait arra használja, hogy a saját személyiségét fejlessze és gazdagítsa, hogy könnyebben megértse a saját döntéseit, és eljusson az önmegértés következő szintjére – akár egy vállalkozás, vagy egy startup, aminek mindig fejlődnie kell, hogy fennmaradjon.

Miközben a könyvben több jelenet is arra utal, hogy a szerző nem élvezi annyira a házastársi megállapodást, mint amennyire az elsőre tűnik: kevés szexuális alkalmat élvez valójában, terápián kifakad amiatt, hogy csak a férje szeretné ezt az egészet, egy alkalommal, amikor egy partnere a tudta nélkül eltávolítja az óvszerét, súlyos húgyúti fertőzést kap. Winterék házassága pedig nem tűnik annyira kiegyenlítettnek, anyaként sokkal többet foglalkozott a gyerekekkel, mint a férje, az egyenlőtlenség pedig más-más tereken is megmutatkozott.

Megfogadod

Ha valamit megtanultam abból, hogy elolvastam Luke Brunning 2020-as Does Monogamy Work? című könyvet, az az, hogy teljes képtelenség általánosságban beszélni a monogámiáról, akár a jelenről, akár a múltról van szó, akár Nyugat-Európáról, akár a Közel-Keletről van szó, a kulturális közeg miatt nem lehet semmit úgy kijelenteni, hogy minden körre igaz legyen. Ami viszont igaz: a nonmonogámia, azaz az egy partneren felül létező társas viszony (legyen az poligámia vagy poliandria, azaz a többférjűség), minden kontinensen létezik valamilyen formában. A házasság intézménye általánosságban véve azért jött létre, hogy kooperáló csoportok bizonyos erőforrásokat megosszanak egymással, tudást, vagyont, vagy akár hatalmat is, gondoljunk az európai királyi családokra, és az azok fenntartására született érdekházasságokra.

A monogámia eredete nem igazán genetikai vagy biológiai, inkább érdemes úgy felfogni, mint egy reakció az éppen aktuális társadalmi változásokra. Ebből a szempontból a legnagyobb változás az ipari forradalmak időszaka volt a 18–19. században Európában, amikor a várható életkor megnőtt, az emberek egy bizonyos rétege pedig több pénzt tudott magára, és a testi-érzelmi kiteljesedésére költeni. A világháborúk a házasság intézményét is megrengették, a második után több amerikai házaspár vált el, mint előtte, de az utána következő gazdasági stabilitás miatt többen is házasodtak. Hirtelen felbukkant a gondolat, hogy egy kapcsolaton lehet dolgozni terápiával, ezért a tehetősebb és több idővel bíró réteg számára elérhetővé vált a válás alternatívája. A hatvanas évek szexuális forradalmával – és a szájon át szedhető fogamzásgátló segítségével – sokkal merészebbek lettek az emberek a párkapcsolataikban, kevesebb rizikóval.

A forradalmat persze kihasználta a fogyasztói társadalom, ahol a szex a reklám fundamentuma lett, de az internet és telekommunikáció kínálta lehetőségekkel teli jelenlegi időszakban is kitartott a kísérletezés. A kilencvenes években Anthony Giddens brit szociológus bevezette a köztudatba a „confluent love”, azaz nagyjából összefolyó, összetartó szerelem fogalmát. Ennek a lényege az, hogy

egy monogám párkapcsolatnak nem feltétlenül van társadalmi vagy biológiai oka, hanem a célja maga a párkapcsolat maga, egy egyenlő áramlása a bizalomnak a kapcsolat tagjai között.

Ebben a fajta vonzódásban viszont a szexuális exkluzivitás már nem biztos, hogy kötelező. Már máshogy lehet tekinteni a megcsalásra, de akár újfajta feszültségeket is hozhat a felszínre, amelyek miatt át lehet és talán kell is gondolni, hogy mit jelenthet a monogámia manapság, akár napi szinten is. Egy ilyen átgondolás a nonmonogámia, ami nem feltétlenül egyenlő a poliamóriával.

A modern kori poliamória egyik alapja az eredetileg az ötvenes években alakult, de a hírnevét a hatvanas évekbeli San Franciscóban megszerző Kerista nevű mozgalom. Jud Presmont alapító egy látomása alapján hozta létre ezt a csoportosulást, a működésének alapja pedig az volt, hogy a kiscsoportokból álló közösségekben egyenlőség létezzen, féltékenység, düh, és egyéb érzelmek nélkül. A Kerista-mozgalomból ered a komperzió nevű érzelem is, ami nagyon leegyszerűsítve a féltékenység ellentéte: a boldogság, amit akkor érez valaki, ha a partnere örömre tesz szert egy másik szexuális vagy érzelmi viszonyból. A komperziót tanulni kell, és a popkultúra sem különösebben segít, Brunning a könyvében megemlíti, hogy a néha beteges féltékenységet úgy mutatják be a filmek és sorozatok, mint a romantikus viszony legmagasabb szintjét – gondoljunk csak Rossra a Jóbarátokból.

Régen minden nyitottabb volt

A Még megjelenésének idején több amerikai lap is foglalkozott azzal, hogy hirtelen a nyitott házasság intézménye átlépett annyira a fősodorba, hogy már sorozatokban, filmekben, könyvekben van róla szó, mint valami radikálisan új jelenségről, ami felütötte a fejét. Ennek fényében különösen büszkék lehetünk arra, hogy

Magyarországon már a hetvenes években is foglalkoztak a témával.

Szilágyi Vilmos szexuálpszichológus az 1978-as A házasság jövője – avagy a jövő házasságai, illetve a tíz évvel későbbi Nyitott házasság – korszerűbb életstílus című könyveiben már bőven a nonmonogámiát fejtegette.

Tóth Eszter Zsófia 2003-ban a Századvégben megjelent Boldog házasság, nyitott házasság és válás a szocialista időszakban című tanulmányában részletesen taglalja, hogy Szilágyi pontosan hogyan és miként vélekedett a nyitott házasság intézményéről. A szexuálpszichológus szerint zárt házasság csak időlegesen teheti boldoggá a benne élőket, mert ebben a patriarchális felállásban a férfi az úr, a nő életének egyetlen feladata férjet fogni, majd ezt a férjet féltékenyen őrizni. Cserébe a férfi pedig a nőt kalitkában tartja, „mint férfibecsületének kényelmi zálogát”. Ezzel szemben Szilágyi szerint a nyitott házasság olyan szerződés, ami „a felek kölcsönös, egyenrangú akaratán alapul”, ami újragondolja a hagyományosnak tartott, házasságon belüli szerepeket is.

Szilágyi szerint egy korszerű házasságban az egyéniséget fejleszteni kell önismerettel és önneveléssel, a feleknek pedig tiszteletben kell tartaniuk a másik egyéniségét és magánéletét is.

Szilágyi a veszélyek elkerülésére ezeket a szabályokat javasolta:

• a külső kapcsolat tudjon arról, hogy házasságban élnek;
• a házastárs töltse be a legjobb barát szerepét;
• a házasság korszerűsítését ne a szabad kapcsolatépítés kipróbálásával, hanem az egyenrangúság megteremtésével kezdjék el.

Lily Allenék egészen biztosan nem olvasták Szilágyi Vilmos könyvét.