Máig tele van a YouTube olyan videókkal, amikben papagájok a gitározó gazdájuk mellett énekelnek Radioheadet, Beatlest, Queent, Neil Youngot, extrémebb esetekben akár Mozart áriáit. Olyat is láthattunk már, hogy valaki az America's Got Talent tehetségkutatóban a papagájával indult, a madár pedig az Over the Rainbow-t dalolta el, és óriási ovációt kapott érte.
Más műfajban utazik Waldo, a 34 éves szürke jákópapagáj, akinek több jutott, mint 15 perc hírnév az interneten: ő a Hatebeak nevű death metal és grindcore zenekar énekese, aki húsba maró gitárokra sivítozik.
A zenekart a Pig Destroyerből ismert Blake Harrison és a The Indexben zenélő Mark Sloan alapították 2003-ban Baltimore-ban, ők dobolnak és gitároznak, a vokálokért pedig Waldo felel. Egy madártartó és metálrajongó barátjuk ajánlotta nekik a papagájt, akit hamar bevettek az együttesbe, majd leszerződtek a baltimore-i Reptilian Records lemezkiadóhoz.
Eleinte próbáltak nagyon sejtelmesen kommunikálni magukról, a két alapítótag például a vezetéknevét sem volt hajlandó elárulni. Első lemezük, a Beak of Putrefaction 2004 tavaszán jelent meg, ezt követte a Bird Seeds of Vengeance 2005-ben, majd a The Thing That Should Not Beak 2007-ben.
A zenekarral kevés beszélgetés elérhető, az első interjújuk viszont fenn van a neten, ezt 2004 őszén adták a San Francisco Chronicle-nek. „Mintha egy légkalapácsot darálnál le egy zúzógéppel” – jellemezte a Hatebeak hangzását a lapnak Chris Okon, büszke nimfapapagáj-tulajdonos és Hatebeak-rajongó. És tényleg, ha meghallgatjuk a zenekar bármelyik dalát, Waldo úgy szólal meg, mint egy meghibásodott csiszológép, amit megszállt az ördög. Harrison és Sloan rájöttek, hogy Waldo sátáni hörgései tökéletesen illenek a metálos hangzáshoz, és állat pedig olyan hangokat tud produkálni, amire ember nem képes, ezért választották őt a zenekar énekesének.
Harrison szerint üzleti titok, hogy hogyan rögzítik a dalokat a papagájjal, aki szabadidejében a 60-as évekbeli Andy Griffith Show főcímdalát szokta énekelni, és a telefoncsörgés hangját is előszeretettel imitálja. Blake Harrison az interjúban arról is beszélt, hogy a Hatebeak célja magasabbra tenni a lécet a death metal műfajában. „Sok zenekar volt már előttünk, akik extrém zenét játszottak, én így akartam még egy szinttel feljebb lépni” – mesélte az alapító.
A Hatebeak az underground metál színtéren kívül is közbeszéd tárgya lett, megfordultak például Howard Stern műsorában is, és több újság is foglalkozott velük. Mindezt úgy, hogy fennállásuk alatt egyetlen egy koncertet sem adtak. Ennek elég konkrét oka volt: nem akarták, hogy Waldo szenvedjen.
„Sosem játszunk élőben. Kínszenvedés lenne a madárnak, ha ilyen szintű hangerőt kellene megtapasztalnia” – indokolta Blake Harrison.
Az indulásukkor sokan nem hittek abban, hogy a zeneipari sztenderdekkel szembemenő formula működni fog, de végül zöld lámpát kapott Harrisonék víziója. „Amikor a Hatebeak ötlete felmerült, bevallom, szkeptikus voltam. De most, hogy szárnyra kapott, hiszem, hogy a Hatebeak új magasságokba fog emelkedni, és Waldo, a papagáj ugyanolyan népszerű lesz, mint a többi madáragyú popsztár” – nyilatkozta a kezdetekkor a San Francisco Chronicle-nek ChrisX, a Reptilian Records alapítója, aki „fészekrombolónak” nevezte a Hatebeak hangzását. Az Aquarius Records magazin is méltatta a Hatebeak-et a megjelenésükkor, a lap kritikusa szerint Waldo „gonosz rikácsolása ostobán zseniális.”
A Hatebeaket amolyan tribute zenekarként szokás jellemezni, ami főleg paródiákban utazik és feldolgozásokban. A nevük önmagában is egy szójáték, az 1994-ben alakult Hatebreed zenekar nevét gondolták újra, a The Number of the Beak lemezük címe pedig az Iron Maiden 1982-es klasszikusára, a The Number of the Beastre utal. Érdemes összehasonlítani a két lemez borítóját is: a Hatebeak ugyanazt a betűtípust használta, mint az Iron Maiden, az ördögfigura is ugyanaz, az egyetlen különbség, hogy a baltimore-i zenekar borítóján Waldo portréja látható.
A The Number of the Beaken hallható a Birdseeds of Vengeance, ennek a címében a Nile metálzenekar 2000-ben kiadott Black Seeds of Vengeance lemezére utalnak. Első lemezükhöz, a Beak of Putrefactionhöz a Carcass zenekar Reek of Putrefaction lemezének címét alkották újra, a God of Empty Nest pedig szintén egy madaras szójáték, a God of Emptiness ihlette a Morbid Angeltől.
A Hatebeak 2009-ig volt aktív, majd hat évvel később váratlanul visszatértek. 2015 nyarán adták ki a Number of the Beak című lemezüket, ez az egyetlen kiadványuk, amit a nagyobb streamingplatformokon is meg lehet hallgatni. A bakeliten, kazettán és cédén is megjelent album egyfajta karrierösszegző gyűjtemény, 15 évesnél régebbi dalok is szerepelnek rajta, hat új, sosem hallott szám mellett.
A Hatebeak utolsó lemeze, a Birdhouse by the Cemetery 2019-ben jelent meg, ezt Bandcampen lehet fellelni. Innen, a zenekar Bandcamp-profiljáról derül ki az is, hogy a Hatebeak újra inaktív, ez egy sajnálatos tragédia miatt alakult így. Blake Harrison, a Hatebeak mögött álló fő kreatív erő 2024-ben, 48 éves korában meghalt szívelégtelenségben, nélküle pedig már nem lenne ugyanaz a produkció. Arról nem találni információt, hogy az 1991-ben született Waldo életben van-e, de tekintve, hogy a jákópapagájok átlagosan 60 évig élnek, és extrém esetekben akár 80 éves kort is elérhetik, talán még nem kell aggódnunk érte.
Bár a Hatebeak az egyetlen zenekar, aminek egy madár volt a frontembere, az amerikai Caninus is említésre méltó, ebben két pitbull, Basil és Budgie énekelt, vagyis ugatott. A két zenekar természetesen egymásra talált annak idején, a fent említett Bird Seeds of Vengeance-t közösen adták ki, ezen Basil, Budgie és Waldo vokáloznak.
