Már a harmincas évek végén is felmerült kétéltű, szárazföldön és vízen egyaránt használható autók tervezése, de 1961-ben kapott új lendületet ez az ágazat, miután a New York-i Autószalon keretein belül bemutatták az Amphicar 770-et. Az autót Németországban gyártották, a Quandt Group látta meg benne a fantáziát, és a piacon rést remélve elkezdte gyártani. A Volkswagennek már a második világháború előtt voltak tervei a Schwimmwagenre, vagyis a szó szerinti fordítással élve az úszó autóra, a hadsereg használta is ezeket, de az utcai forgalomba nem kerültek.
Az Amphicar ezeket a korábbi elképzeléseket is felhasználva vágott bele a gyártásba, és 1967-ig árulták is az autót, az Egyesült Államokban meglehetősen sok darabot adtak el belőlük, még ha a Time Magazine újságírója nem is volt elragadtatva a típustól. „Forradalmasították a vízbe fulladást” – írta.
Mint bármelyik kétéltű modell, ez is csak alátámasztotta, hogy autónak nem ideális, de igazából csónaknak sem. Ám ha valaki mindenáron vízre akart szállni az autójával, akkor erre megkapta az esélyt. Hiszen ott volt mindjárt a másik olvasat: a leggyorsabb autó a vízen, és a leggyorsabb hajó a szárazföldön.
A Volkswagen 1983-ban, a második generációs Golf piacra dobásával együtt látta elérkezettnek az időt, hogy ismét gyártson egy úszó autót. A korábbi ötletek leporolásában kulcsszerepet játszott Ernst Fiala, a bécsi születésű mérnök, aki 1973-ban lett a Volkswagen igazgatótanácsának az elnöke. Egy év múlva kijött az első Golf, ami hatalmas sikert ért el világszerte, különösen a GTI változat, ami kultuszt teremtett. Ezt a népszerűséget igyekeztek meglovagolni.
Fialának körülbelül 1979-ben támadt a gondolata, hogy ezt a Golfot valahogy vízre is lehetne bocsátani. Csapatával három éven át dolgozott a kivitelezésen, és megszületett a See Golf, ami 1,8 literes, négyhengeres és 150 lóerős motorjával, ha nem is a vízre született, de 40 kilométer/órás sebességre képes volt.
Fiala azt látta a legcélszerűbbnek, ha két hatalmas úszó talpat kap a Golf kabrióváltozata. Ezeket a talpakat egy hidraulikus szerkezettel lehetett a vízre fektetni, illetve felemelni, ha a jármű ismét a szárazföldön haladt. Az autó 140-nel tudott hasítani az aszfalton, amihez képest a vízben elért maximális 40-es sebesség nem is számított rossznak. Áramvonalasnak persze semmiképp sem lehetett nevezni ezt a talpakkal tuningolt Golfot, ráadásul két parkolóhelyet is elfoglalt, mert egyben nem fért el.
A karosszériát és a hajtásláncot lezárták, hogy a mechanikában a nedvesség ne tegyen kárt. A belső teret praktikus szempontokból bőrrel borították be, hogy a víz ne szívódjon bele a szövetbe. Fontos kellék volt még a vasmacska is, hiszen valahogy le kellett horgonyozni. És nyilván a hajócsavar, amitől a sebességet kapta.
Az 1983-as bemutató előtt a kieli kikötő közelében tesztelték a kétéltűt, és kisebb tavakon is felmérték, mire képes, például a wolfsburgi gyár közelében is. Míg a hatvanas években a kétéltűekből háromezer darabnál is többet sikerült értékesíteni, ebben az esetben nem maradt fent pontos adat, de eleve egy szűk réteget szerettek volna kiszolgálni.
A Volkswagen wolfsburgi múzeumában mindenesetre meg lehet tekinteni ezt a hibrid terméket, sok más, igen egyedi darab mellett. Van ott fából, kovácsolt vasból készült autó, és még az üvegtetős és üvegajtós 3-as változatot is szemügyre vehetjük, ami a Bogarakat váltotta fel, és egyébként egy időben komoly népszerűséget vívott ki magának.
