A második világháború előtti években az amerikai hadsereg rájött, hogy repülőkből nemcsak bombákat lehet ledobálni az ellenségre, hanem akár embereket is az ellenséges vonalak mögé, úgyhogy elkezdték kidolgozni, hogy tudnák ezt a leghatékonyabban megvalósítani. Aztán jött Pearl Harbor, beléptek a háborúba, így megkapták a lehetőséget, hogy élesben bevessék az ejtőernyőseiket és vitorlázóikat.
Több hadműveletnél is bevetették ezeket az elit egységeket például Algériában 1942-ben, Szicíliában és Olaszországban 1943-ban, valamint a normandiai partraszállásnál 1944-ben. Ezek közül sok jól sikerült, de nem mind volt 100 százalékos siker, és mivel a katonák gyakran az ellenséges katonák közé lengedeztek az ernyőikkel, miközben a légvédelem folyamatosan lőtt rájuk és repülőikre, szóval viszonylag nagy veszteségekkel operáltak.
Amikor a szövetséges erők sikeresen megvetették a lábukat Franciaországban, és elkezdték kiszorítani a németeket, már csak egy nagyobb természetes védvonal állt előttük: a Rajna. A folyónak erős a sodrása, meredeken emelkedik a partvonala, és a visszavonuló Wehrmacht nem sok hidat hagyott épen maga után, így a Berlin felé nyomuló szövetségeseknek nem volt könnyű dolguk az átkeléssel.
A vezérkar arra jutott, hogy le kell dobni egy csomó ejtőernyőst a németek háta mögé, hogy ők vagy bevegyék a hidakat, vagy segítsenek a gyalogságnak és páncélosoknak átkelni a folyón. Három tervet is összeraktak, amik három területet céloztak a Rajna mentén: a Varsity hadműveletet, amivel Bernard Montgomeryt akarták támogatni Weselnél, valamint a Choker II és a Naples II hadműveleteket.
1945 februárjában már csak a Varsityvel és a Chokerrel terveztek, de mivel március 7-én a 9. páncélos hadosztály megszerezte a Ludendorff hidat (az utolsó épen maradt átkelőt a Rajnán), ott már nem volt szükség nagyszabású légi támogatásra, tavaszra már csak a Varsityvel terveztek.
Márpedig rengeteg tervezésre volt szükség: a hadműveletben az amerikai 17., a brit 6. légi szállítású hadosztály, és az 1. kanadai ejtőernyős zászlóalj vett részt, így több mint 17 ezer katonát kellett valahogy átröptetni Németország nyugati részére.
A hadműveletben részt vevők több újdonságot is megkaptak, például a vállról indítható bazookák leváltására fejlesztett, szintén vállról indítható 57 mm-es M18-ast és a C–46 Commando szállítórepülőt, ami papíron klasszisokkal jobb volt, mint az akkor már sokszor bevetett C–47 Dakota. Egy hátránya volt az elődjéhez képest: csak 75 darab állt belőle rendelkezésre, így a katonák nagy többsége a régebb óta használt, sok szempontból kevésbé hatékony (például kevesebb katona fért el rajtuk) repülőkkel indult harcba. Azonban amilyen jól szuperált az egyik újdonság, a másik annyira katasztrofális volt.
A 17. hadosztálynak ez volt az első légi bevetése, de gyalogságként már több ütközetben is aktív szerepet kaptak. 1945 februárjában visszahívták őket Párizs köré, hogy ott táborozzanak, amíg meg nem kapják a zöld jelzést az indulásra, a brit és kanadai egységek pedig egyebek között a Királyi Légierő Rivenhall légibázisán várták az indulást.
Március 23-án az amerikai alakulatok – az éjszakai sötétségét kihasználva – elkezdtek átkelni a Rajnán, úgyhogy eljött az idő a felszállásra. Az amerikai katonák kaptak egy nagy reggelit (steaket és tojást), teherautóra szálltak, és elindultak a szállító- és vitorlázórepülőikhez. Az első repülők reggel hétkor indultak, az utolsó kilenc körül szállt fel, ami abból kiindulva nem meglepő, hogy a 9387 amerikai katonát 72 C–46-os és 836 C–47-es szállította. Brüsszel felett találkoztak a brit és kanadai egységekkel, a több mint 8000 katonát fuvarozó 800 szállító- és 420 vitorlázórepülővel. Az így összeállt (és még 1000 szövetséges vadászgéppel támogatott) légi konvoj nagyjából 350 kilométer hosszú volt, egy adott pont felett 37 perc alatt repültek át.
Nehéz érkezés
Bár az éjszakai bevetésnek is lett volna előnye (nehezebb kiszúrni az ejtőernyőzőket), a vezérkar úgy döntött, hogy nappal indítják a repülőket, hogy a katonák és pilóták lássák, hova, miben landolnak.
Mármint részben, ugyanis a szövetséges erők tüzérséggel támogatták a folyón átkelő sereget és a landoló légi szállítású egységeket, ehhez azonban rengeteg füstöt is bevetettek, hogy a németek nehezebben tudják becélozni az ágyúkat, a gázló katonákat vagy az ejtőernyőt magukról levágni próbáló ejtőernyősöket. A 17. hadosztály első repülője jó helyen dobta le ugyan az 507. ezred 1. zászlóalját, de a látási nehézségek miatt a katonák a célponttól 3-4 kilométerre landoltak. Ez nem szegte kedvüket, egy részük Edson Raff ezredes vezetésével elindult az egyik, másik részük, Paul Smith őrnagy vezetésével egy másik célpont felé.
Raffék dél felé indultak, Diersfordter felé, és útközben kiiktattak több német gépágyús és gyalogsági állást is. Menet közben kiszúrtak egy 150 mm-es ágyúkból álló üteget egy tisztáson, úgyhogy gyorsan lerohanták őket. 55 német katonát öltek meg, több mint 300-at pedig foglyul ejtettek. Smithék sem lazsáltak, sikeresen semlegesítettek néhány légvédelmi állást.
Az 507. ezred 2. és 3. zászlóalja és a 464. ejtőernyős tüzérségi zászlóalj együtt, jó helyen landolt, és ők is megindultak Diersfordter felé, ahol egy erődöt is meg kellett szerezniük. A falak mögül két tank is kigurult, de a katonák sikeresen bevetették az M18-ast: az egyik tankot egy, a másikat néhány lövéssel kiiktatták. Délután 3-ra már meg is szerezték az erődöt, több száz foglyot ejtve – köztük több magas rangú tisztet.
Az 507-esek egyik alakulata keményebb fogadtatásban részesült. A G század néhány tagjára landolás után azonnal elkezdtek lőni a németek. Miközben próbálták magukról lerángatni az ernyőt, George J. Peters közlegény egyedül lerohanta a német állást. Társai beszámolói szerint többször is eltalálták, kétszer meg is botlott, de egyedül, gránátokkal sikeresen kiiktatta a német állást. Nem sokkal később belehalt a sérüléseibe, de utólag megkapta a legmagasabb fokozatú katonai kitüntetést, a Becsület érdemérmet (Medal of Honor). A második világháború során csupán 464-en kapták meg ezt a kitüntetést.
Az 507. ezred elég hatékony volt: néhány órán belül teljesítették a küldetéseik jelentős részét, kilőttek öt német harckocsit és sok légvédelmi állást, közben 1000 katonát foglyul ejtettek. A 17. hadosztály több egységéhez képest relatíve alacsony vesztességgel dolgoztak: 150 katonájuk esett el vagy sérült meg.
Az 513. ezred már nem járt ilyen jól. Sokkal erősebb légvédelembe ütköztek, és nagyon hamar előjött az új C–46-osok óriási hátránya: lehet, hogy kétszer annyi embert tudnak szállítani, mint a C–47-es, lehet, hogy két oldalon is van ajtajuk, hogy az ejtőernyősök gyorsabban kiugorjanak, és lehet, hogy gyorsabbak is – ám az üzemanyag-tartályaik nem voltak önzárók, így ha véletlenül megsérültek, a magas oktánszámú, rendkívül gyúlékony üzemanyag elindult a test felé. Ezek után elég volt egy szikra, hogy a repülő már lángokban is álljon.
Ez meg is történt, amikor a C–46-osok találkoztak a németek 20 mm-es gyújtólövedékeivel. A 72 bevetett C–46-os közül 19 odaveszett, 14 lángba borulva. Néhányban bennragadtak az ejtőernyősök is. További 38 gép súlyosan megsérült, és a rajtuk utazó katonák közül sokan inkább kiugrottak, hogy egy másodperccel többet se kelljen tölteniük a látványosan veszélyes, kigyulladt repülőn. Az 513-asok parancsnoka, Coutts ezredes gépét is találat érte, és miután sikeresen, ejtőernyővel felszerelve kilökték az egyik sérült tagjukat, az egység idejében kiugrott a repülőből. A Varsity után be is tiltották a C–46-osok katonai bevetését.
Az 513. ezred végül nagyrészt rossz helyen landolt, de az erős német ellenállás ellenére összeszedte magát, elindult délre és több német harckocsit és harcállást is megsemmisítettek. Azonban mivel rossz helyre érkeztek, mire eljutottak oda, ahonnan a tervek szerint el kellett volna indulniuk, az 507. ezred már bevette az 513-asok legtöbb célpontját.
Hősiességből azonban ők sem szenvedtek hiányt. Az ezred E századát azonnal elkezdték lőni a németek egy épületből, ahogy földet értek, de a század egyik tagja, Stuart S. Stryker közlegény, nekik rohant. Bár hamar lelőtték, tettén felbuzdulva a többiek is megrohamozták a német állást, amit hamar bevettek, 200 ellenséges katonát foglyul ejtve. Stryker lett így a 17. hadosztály második tagja, aki posztumusz megkapta a Becsület érdemérmet.
Az 513. ezred március 24-én 15:30-ra minden küldetésével végzett, és több mint 1500 foglyot ejtettek. Az 507-esekhez képest azonban súlyosabb árat fizettek. Ha kíváncsi a hadművelet további részleteire (például egy több száz méterről egy német tank búvónyílásán betaláló bazookáról), az amerikai hadsereg történeti alapítványánál olvashat többet.
A háborút lezáró ütközet
A briteknek sem volt könnyű dolguk. Peter Davies vitorlázópilóta így emlékezett vissza:
„Olyan, mintha egy téglával repülnél: csak egy irány van, lefelé. Pokolian sok volt a légvédelmi tűz, elvesztettük az irányítást, és miután az egyik szárnyunk nagy része is odalett, egyre mélyebbre és mélyebbre kerültünk az ellenséges területen. Amikor becsapódtunk – igen, szó szerint becsapódtunk –, nagyon is rossz helyen voltunk, egy csapat nagyon dühös német között, és teljes volt a káosz.”
Csak a Rivenhallból induló katonák közül 80-an haltak meg. Jelentős részük önkéntes volt, és többüket is Texasban képezték ki vadászpilótának. „Megmondták előre: ha nem jelentkezünk önkéntesen, akkor soha többé nem repülhetünk, úgyhogy mehetünk a gyalogsághoz vagy a bányába” – mondta Brian Latham, aki hamar rájött, hogy a vitorlázópilóták gyakorlatilag olyan elit katonák, mint a kommandósok. „Nem voltunk kemények, de keménnyé faragtak minket.” Latham sikeresen landolt a megadott területen, és több harcban is részt vett a hadművelet napján, és sikeresen hazajutott Németországból. De azt mondta, hogy nem tért vissza az eredeti légi támaszpontjára, mert túl sok ismerőse veszett oda.
A Varsity hadműveletben részt vevő 890 vitorlázó 20 százaléka esett el vagy sérült meg. Az amerikai 17. hadosztály és a brit 6. hadosztály összesen több mint 1070 embert veszített a hadműveletben, és több ezren megsérültek.
„Ez volt az a csata, ami lezárta a háborút, mégsem érdekelt senkit. Megkérdeztem a régi parancsnokomat, hogy lehetett ez, és azt mondta, hogy azért, mert már mindenkinek elege volt. Már hat éve tartott a háború, és elképesztő megkönnyebbülés volt, amikor jött a VE-nap (az európai győzelem napja, május 8.)”
– mondta a BBC-nek Danny Mason, aki 19 éves volt, amikor részt vett a hadműveletben. A bevetés után még két hétig harcolt Németországban, de megsérült, így hazaszállították.
Három héttel Varsity után felszabadították a bergen-belseni koncentrációs tábort, rá két hétre Hitler öngyilkos lett, egy héttel később pedig Németország letette a fegyvert. Chris Bullock biztonsági szakember és kutató szerint túl gyorsan jöttek egymás után az események, így nem kapott elég figyelmet a hadművelet.
Mindezek ellenére történelmi kontextusban nézve nem egységes a hadművelet megítélése szakértői körökben. Sokak szerint Montgomery és a többi szövetséges szárazföldi erők olyan jól haladtak, hogy felesleges volt ekkora veszteségeket vállalni. Ha szükség volt is még több katona bevetésére – állítja James A. Huston –, akkor logikusabb lett volna azokat a gyalogságnak adni, mert ők sokkal kisebb veszteségekkel érték el a céljaikat, és valószínűleg a keletre nyomulásuk is gyorsabb lett volna.
Az azonban biztos, hogy önmagában nézve a Varsity sikeres volt: a bevetett egységek remekül helyt álltak, szinte minden feladatukat teljesítették, és megzavarták a német védelmet, ami valószínűleg nem ártott a nyugat felől benyomuló szövetségeseknek.
