Ha egy újság történelemrovatában tengeralattjáró a téma, általában valamilyen szomorú véget ér a történet. Itt az Észkombájnban is írtunk már egy vécélehúzás miatt elsüllyedt tengeralattjáróról, az amerikai USS Tangről, ami önmagát küldte a tenger fenekére, és egy Balatonban eltűnt búvárhajóról, aminek azért több sebből vérzik a sztorija. Az amerikai USS R-14 esete nem ezt a sort erősíti. Pozitív kicsengésű tanmesébe illik, ami a tengeralattjáróval és legénységével történt – olyan, mintha valamilyen közmondás példázata lenne. Mondjuk azé a szólásé, hogy „többet ésszel, mint erővel”. Vagy: szorult helyzet csiszolja az elmét. Vagy: szegény ember vízzel főz.
A USS R-14 az amerikai hadsereg R osztályú tengeralattjáróinak egyike volt, amit a haditengerészet 1916-ban rendelt meg a Fore River Shipbuilding Companytól, de mire elkészült, vége lett az első világháborúnak. A jármű 1919 végétől teljesített szolgálatot parthoz és kikötőkhöz közeli bevetéseken, a második világháborúban főleg kiképzésekben jutott neki szerep, 1946-ban pedig kivonták a forgalomból. A legemlékezetesebb bevetése nem is háborúban történt, hanem 1921 tavaszán.
1921. március 25-én a USS Conestoga nevű óceánjáró vontatóhajó útnak indult a kaliforniai Mare Island-i kikötőből, Amerikai Szamoa felé. A tervek szerint megállt volna a hawaii Pearl Harbornél, hogy feltöltse a készleteit, de sosem érkezett meg a kikötőbe és életjelet sem adott magáról. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy valami történt a Conestogával, ezért a parancsnokság kiküldte az éppen Pearl Harbornál szolgáló USS R-14-et a vontatóhajó keresésére. A tengeralattjáró a vízfelszínen haladva indult útnak május 2-án, a kapitánya Alexander Dean Douglas sorhajóhadnagy volt. Pár nap múlva azonban olyan helyzet állt elő, ami indokolt volna egy újabb mentőexpedíciót, ezúttal az R-14-ért.
A tengeralattjáró tíz napja hiába kereste a Conestogát és már arra készült, hogy visszatérjen a bázisra, amikor a legénységet kellemetlen meglepetések érték. Leálltak a dízelmotorok, és amikor ennek okát keresték, kiderült, hogy az üzemanyag tengervízzel szennyeződött. Hiába próbálták megtisztítani, a motorokat csak pár percnyi működésre tudták rábírni. Ráadásul a rádióadó is meghibásodott, ami akkoriban gyakran előfordult a tengeren. Az R-14 tehát ott rostokolt valahol a Csendes-óceánon, nagyjából száz tengeri mérföldre (kb. 180 kilométer) Hawaii egyik nagyobb városától, Hilótól, távol a sűrűn hajózott útvonalaktól, és nem tudott segélykérő hívást leadni. A 29 fős legénység étel- és italkészlete négy-öt napra volt elegendő.
A legénység számára rögtön világos volt, hogy nagy bajban vannak. Douglas azonnal elrendelte, hogy spóroljanak az ivóvízzel és az energiával. Még a hajószakács elektromos tűzhelyeit is lekapcsolták, és hidegen ették a szűkös fejadagokra osztott ételt. A motorok beindítására és a rádió megjavítására tett újabb kísérletek kudarcot vallottak. A gépésztisztnek, Roy Trent Gallemore-nak azonban támadt egy mentőötlete: vitorláshajóvá alakítják a tengeralattjárót és munkába fogják a szelet, ami éppen Hilo irányába fújt.
Douglas a hajónaplóban dokumentálta a terv kivitelezését. Először a legénységi szállás tizenkét függőágyából orrvitorlát varrtak, rögtönzött árbocot eszkábáltak a torpedórakodó daru egyik acélgerendájából, a vitorla alsó élét tartó rúd, a baum megalkotásához pedig fémvázas ágykereteket szedtek szét és használtak fel. A legénység délelőtt fél tízkor kezdte a munkát, három órával később már készen állt az orrvitorla. Irányba fordították a tákolmányt, a szél pedig bele is kapott. Az R-14 azonban nehéz volt, körülbelül 650 tonna, így a szél épp csak vonszolta az 57 méter hosszú járművet. A tengeralattjáró sebessége az orrvitorlával alig egy csomó volt, vagyis 1,85 km/h (motorokkal egyébként akár 25 km/h-val is tudott volna haladni a felszínen).
A legénység morálján azonban ez az egy csomó is sokat javított, és úgy tűnt, működik a terv. A kapitány ezért egy nagyobb vitorla elkészítését is elrendelte, ezt hat nagy pokrócból varrták össze és a radarárbócra húzták fel. A legénység este hétre fejezte be a munkát és amikor felhúzták a vitorlát, az R-14 sebessége másfél csomóra nőtt. Másnap délelőtt 10 óra körül megpillantották a messzi távolban a Kumuihaki-fokot, a Hawaii-sziget legkeletibb pontját. Ez már a tájékozódást is nagyban segítette, Douglas pedig egy harmadik vitorla legyártására is kiadta a parancsot. Ez a hátsó vitorla szintén ágykeretekből és lepedőkből, pokrócokból készült, árbóccá pedig a torpedórakodó daru egy másik elemét alakították. Az újabb vitorlát délután fél 3-kor húzták a helyére, ami újabb fél csomóval növelte az R-14 sebességét.
Mivel az alvóhelyek egy részéből vitorla vagy árbóc lett, a legénység tagjai felváltva aludtak a megmaradt ágyakon vagy az alsó fedélzeten próbáltak pihenni. Vánszorogtak az órák, akár a tengeralattjáró. Május 14-én ellenáramlással szemben kellett haladni, ami egy csomóra lassította az R-14-et. A cél ekkor már csak 25 mérföldre volt, de még egy teljes nap kellett, amíg a tengeralattjáró odaért. Douglasék május 15-én hajnalban pillantották meg Hilót, fél hat körül pedig a kapitány elrendelte a maradék energia felhasználását. Akkumulátorokról működtetni kezdték a hajócsavarokat, az USS R-14 pedig 64 óra vitorlázás után befutott a hilói kikötőbe. Hamarosan a rádió is magára talált és sikerült felvenni a kapcsolatot Pearl Harborral. A kapitány rövid üzenetet küldött a parancsnokságnak, amiben leírta az előző négy nap eseményeit, majd üzemanyagot és utánpótlást kért. Másnap az R-12 tengeralattjáró meg is hozta a kért készleteket, az R-14 pedig rögtön útnak indult és egy nap alatt áthajózott Pearl Harborba.
Hozzá kell tenni, hogy a legénységnek szerencséje volt. Kalandjuk alatt az időjárás mindvégig barátságos volt, a széljárás pedig kedvező. Erősebb széllökések vagy egy vihar széttépte volna a barkácsolt vitorlákat, és így is szükség volt menet közben a vitorlázat karbantartására. Az újításért a tengeralattjáró-parancsnokság vezetője, a későbbi legendás admirális, Chester W. Nimitz levélben gratulált Douglasnak.
De hiába ért véget happy enddel az R-14 útja, ez a cikk is szomorúan zárul. A Conestoga ugyanis, aminek a keresésére az R-14-et kiküldték, nem került elő. A haditengerészet 1921. június 30-án hivatalosan is eltűntnek nyilvánította. Majdnem egy évszázaddal később került fény a sorsára. 2009-ben Kalifornia partjainak közelében találtak egy hajóroncsot, amiről 2015-ben állapították meg, hogy a Conestoga maradványai. A vontatóhajó ismeretlen okból elsüllyedt, 56 fős legénysége pedig odaveszett a tengeren.
