A BBC History's Secret Heroes (A történelem titkos hősei) című podcastjának legújabb epizódja azokra a szovjet női pilótákra koncentrál, akik fából készült repülőgépeken, sötétedés után indultak bevetésre, és éjszakánként bombázták a náci erőket.
A második világháború tele van elképesztő hőstörténetekkel, amik nincsenek feltétlenül benne a köztudatban. Ilyen hőstörténet azé a női szovjet repülőosztagé, amelynek tagjai Éjszakai Boszorkányok néven váltak hírhedtté. Nem véletlen, hogy a Luftwaffe és a náci hadvezetés csak „die Nacht Hexen”, vagyis éjjeli boszorkányok néven emlegették őket. A csapat elit, képzett nőkből álltak: pilótákból, navigátorokból, földi személyzetből és szerelőkből.
A nők által használt repülők fából készültek, eredetileg mezőgazdasági célokra, például permetezésre használták őket, tehát alapvetően harci tevékenységre teljesen alkalmatlanok voltak. Éppen ezért repültek éjszakánként, fegyver, rádió és gyakran ejtőernyő nélkül.
A különítményből kiemelkedett két barátnő, Polina Gelman és Galina Dokutovics. Mindketten már fiatal korukban megtanultak repülni, és amikor 1941 októberében Marina Raskova, a kor ünnepelt szovjet pilótája parancsot kapott egy női repülőalakulat létrehozására, Gelman és Dokutovics azonnal jelentkezett. „Igazi adrenalinfüggők voltak. Megőrültek a repülésért” – mondta róluk Ljubov Vinogradova történész, a Bosszúálló angyalok: Szovjet női mesterlövészek a keleti fronton (Avenging Angels: Soviet Women Snipers on the Eastern Front) című könyv szerzője.
Vinogradova szerint Raskova szerepe legalább annyira fontos volt, mint az említett fiatal pilótáké, aki mentorként és példaképként segítette az Éjszakai Boszorkányokat. „Ő korának egyik szupersztárja volt. A nevét, az arcát az egész Szovjetunióban ismerték. Igazi példakép volt, megmutatta, hogy a nők is tökéletesen alkalmasak ilyen akciókra” – teszi hozzá a történész.
A csapat tagjai intenzív kiképzésen vettek részt, a betanítás a Volga partján, az oroszországi Engels város közelében zajlott, és mivel a háborús helyzet nem tette lehetővé a hosszas felkészülést, a három évre tervezett tréninget három hónap alatt kellett elvégezniük. Gelmant és Dokutovicsot navigátornak jelölték ki, nem pedig pilótának – ez eleinte csalódást okozott utóbbinak, de hamar megbékélt a sorsával „Most már látom, mennyire izgalmas navigátornak lenni! Ha egyszer repültél, utána úgy járkálsz a földön, mint aki álmodik, és csak arra vágysz, hogy újra a levegőbe emelkedhess” – írta később.
Az, hogy a nőkből álló osztag nem harci gépekkel repült, nem csak a szovjet leleményességnek volt köszönhető. A hadseregnek ugyanis nem volt elég korszerű repülőgépe, ezért az alakulat a Po–2-es típusú, faépítésű kétfedeles gépeket kapott meg, amik eredetileg permetezőgépek voltak. Fegyvert, rádiót és ejtőernyőt nem kaptak, mivel úgy nem maradt volna hely a bombáknak. A Po–2-esek szinte hangtalanul repültek, nem lehetett őket bemérni rádiólokátorral, és a méretük miatt az infravörös érzékelők sem látták őket. Ezért tudtak nagyon közel repülni a német állásokhoz, lekapcsolt motorral siklottak, hogy célba juttassák a bombákat.
A német katonák között gyorsan terjedtek a rémhírek: egyesek természetfeletti erőt sejtettek a háttérben, innen jött a boszorkány elnevezés is, a fapados gépeket seprűkhöz hasonlították, a támadásaik pedig olyan hirtelenek és hangtalanok voltak, mintha varázslattal tűntek volna fel és el. Az Éjszakai Boszorkányok eredményeit végül hivatalosan is elismerték: 1943-ban megkapták a 46. Gárda Éjszakai Bombázó Repülőezred nevet.
A végletekig azonban a németeket sem lehetett átverni: 1943-ban új taktikával lepték meg a boszorkányokat, nem lőtték le a gépeket a földről, hanem vadászgépeket küldtek rájuk éjjel. Július 31-én Galina Dokutovics és hét társa életét vesztette egy ilyen támadás során. Ennek ellenére a nők tovább harcoltak – egészen 1945 májusáig, amikor a szövetségesek hivatalosan is győzelmet hirdettek. 1945 októberében az ezredet hivatalosan is feloszlatták. Addigra ez volt az egyetlen egység a Vörös Hadseregben, amely végig kizárólag nőkből állt. Gelman később a Katonai Idegennyelvi Intézethez került, és lányát Galinának nevezte el, elhunyt barátnője emlékére.
