A boltosok nem szolgálták ki, senki nem patkolta meg a lovát, és minden alkalmazottja sztrájkolni kezdett – így született meg a bojkott kifejezés

A mai, erősen piacközpontú társadalomban egy jól végrehajtott bojkott rendkívül hatékony érdekérvényesítő akció lehet. Na de vajon honnan a bojkott kifejezés? Egy emberről, akit addig szívattak az írek, hogy el kellett hagynia a szigetet.

Ő volt Charles Cunningham Boycott, aki 1832-ben született Angliában. Fiatalon tisztképzőbe járt, de onnan egy sikertelen vizsga miatt kibukott, így a családja 1850-ben vett neki egy tiszti pozíciót a 39. gyalogsági ezredben. A hadtestet nem sokkal később Belfastba, fél évvel később pedig Dublinba vezényelték. Boycott 1851 augusztusától 1852 februárjáig beteg volt, így eladta a pozícióját, és új állás után nézett.

Először kibérelt egy nagyobb földet, amit továbbkölcsönzött a megművelőinek, így főbérlőként dolgozott, majd egy örökség befutása után Achill szigetére költözött, ahol már 809 hektárt bérelt hasonló üzleti tervvel. Néhány nehezebb és néhány jövedelmező év után – amik során többször is összeveszett a helyiekkel – 1873-ban átköltözött Mayo megyébe, ahol Lord Erne intézője lett. A munkája egyik fontos része volt, hogy begyűjtse a földművesektől a bérleti díjat, és kilakoltassa azokat, akik nem tudnak, vagy nem akarnak fizetni.

Pont rosszkor kezdett az új állásában. Néhány évvel később, 1879-ben megalakult a Nemzeti Földliga, ami az igazságosabb bérleti díjakért és körülményekért kampányolt. Az sem segített Boycott helyzetén, hogy nem lopta be magát a beosztottjai szívébe. Új szabályokat hozott a birtokon, amik alapján például nem lehetett nyitva hagyni a kapukat, és megtiltotta, hogy a csirkék bejussanak a kertjébe. Ha ezeket valaki megszegte, akkor fizetnie kellett. Talán nem meglepő, hogy nem ő lett az évek óta gyenge terméssel küszködő helyiek kedvence.

1880 szeptemberében Lord Erne albérlőinek be kellett volna fizetniük a bérleti díjakat, és a vártnál gyengébb termés miatt a nemes elengedett 10 százalékot. Azonban két albérlő kivételével mindenki 25 százalékos engedményt várt. Boycott azt mondta a bérlőknek, hogy írt erről Lord Erne-nek, aki elutasította a kérést, és felszólította Boycottot, hogy lakoltasson ki 11 bérlőt.

Ez nem tetszett a helyieknek, akik közül többen lementek a birtokra, és elkezdték meggyőzni az ott dolgozókat, hogy azonnal mondjanak fel. Bár volt, aki azt állította, hogy csak szavakkal győzték meg, Boycott és legalább egy bérlője szerint erőszakkal is megfenyegették az alkalmazottakat. Néhány napon belül mindenki felmondott. Nem dolgozott a kovács, a postás és a mosónő, sőt még Boycott unokaöccse is sztrájkba kezdett – igaz, csak azután, hogy amikor leveleket vitt a közeli postára, a helyiek megfenyegették, hogy megverik, ha tovább postáskodik. És nem is csak otthon hagyták cserben: egy boltban sem voltak hajlandók kiszolgálni az angol intézőt, így végül hajóval kellett ételt és más ellátmányt rendelnie.

Boycott 1880-ban egy, a Timesnak írt levélben számolt be az esetről. Ebben azt írta, hogy a liga tagjai mindenkit erőszakkal vettek rá, hogy felmondjanak, és a boltosok is valójában csak a saját testi épségük megóvása érdekében fordítottak neki hátat. Azt is írta, hogy a terményeit letapossák a földjein, amit pedig nem tesznek tönkre, ellopják.

Bár Írországban nem volt népszerű, az angolok között hamar aggódó fülekre talált. Miután a Daily News megírta, hogy 500 fontnyi termés veszne oda, ha senki nem kezdi el az aratást Boycott földjein, elindult egy gyűjtés, amivel az olvasók egy mentőexpedíciót akartak támogatni. Első körben az újságok olvasói összedobtak 2000 fontot, és 1880 novemberében Belfastban megalapították a Boycott Mentőalapot. Végül 50 civil utazott Boycott földjeire, hogy betakarítsák a termést, és, csak hogy biztonságban dolgozhassanak, a brit kormány testőrségnek elküldte velük a 19. királyi huszárezredet, valamint 1000 királyi ír csendőrt. A földliga elnöke, Charles Stewart Parnell képviselő szerint az állam 10 ezer fontot költött 350-500 fontnyi termény betakarítására.

De valószínűleg Boycottnak sem érte meg a mentőakció: Liam O’Raghallaigh történész szerint a betakarítók gyakorlatilag teljesen kiürítették Boycott éléskamráját, valamint széttúrták a gondosan nyírt gyepét és takaros kis ösvényeit.

Az egész kiközösítős módszer ötletgazdája is Parnell volt, de James Redpath újságíró szerint hamar találniuk kellett egy új nevet a módszernek. Végül egy pap, a földreformban aktív John O’Malley állt elő az azóta is használt kifejezéssel. A beszélgetés Redpath szerint így zajlott:

„Zavar egy szó” – mondta Redpath.

„Melyik?” – kérdezte John atya.

„Hát, amikor az emberek kiközösítenek (itt az angol ostracise szót használta – szerk.) egy földtolvajt, azt közösségi exkommunikációnak hívjuk, de szükségünk van egy teljesen különböző szóra, ami arra vonatkozik, amikor az emberek egy birtokost vagy egy Boycotthoz hasonló intézőt közösítenek ki. Az ostracism nem jó, a parasztság nem tudja, mit jelent a szó, és nem jut eszembe más szó” – panaszolta az újságíró.

„Nem, az ostracism valóban nem működne” – értett egyet John atya. Lenézett, megkopogtatta a nagy homlokát, és végül azt mondta:

„Mi lenne, ha Boycottnak hívnánk?”

A szó és a hozzá tartozó ember történetéből Joyce Marlow írt egy könyvet, és aszerint írásban először Redpath használta a bojkottálást mint kifejezést, méghozzá 1880-ban. A következő hónapokban rendkívül népszerűvé vált, 1888-ban bekerült az Oxford Angol Szótár elődjébe, majd hamarosan több másik nyelvbe is beépült. Bár maga a kiközösítéses nyomásgyakorlás egy régi, jól bevált intézmény volt, egyszerűbb nevét a gyűlölt angol intézőnek köszönheti.

Boycott hamar feladta a küzdelmet, felmondott, és a huszárok kíséretében elindult Dublinba – bár az indulás nem volt egyszerű, mert nem találtak kocsist a család számára bérelt hintóra, így egy katonai kocsin kellett eldöcögniük a vonatig –, ahol még szeretett volna eltölteni néhány napot, mielőtt áthajózik Angliába. Azonban a helyiek megfenyegették a hotelt, hogy bojkottálni fogják, ha szállást adnak a gyűlölt intézőnek, így végül 1880. december elsején visszatért Angliába.

Az 1880-as években meglátogatta néhány rokonát az Egyesült Államokban, ahol, bár csak Charles Cunningham néven utazott, egyfajta hírességként kezelték. Ezek után 1886-ban egy suffolki birtokon volt intéző, és gyakran vakációzott Írországban. Marlow szerint nem haragudott az írekre, amiért elüldözték. 1897 elején gyengélkedni kezdett, és június 19-én meghalt.

Történetét nem csak történészek vizsgálták: 1946-os, Boycott Kapitány című regényében Phillip Rooney dolgozta fel az angol intéző történetét, amiből 1947-ben film is készült Frank Launder rendezésében, Stewart Granger és Kathleen Ryan főszereplésével.