Akkora siker volt Amerikában a szeletelt kenyér, hogy amikor rövid időre betiltották, káosz uralkodott el a konyhákban
Bár ma már elképesztően népszerű – főleg az Egyesült Államokban –, amikor a szeletelt kenyér közel száz éve megjelent a boltokban, nem aratott azonnal osztatlan sikert. 1928 nyarán egy montanai pékség volt az első az Egyesült Államokban, ami bevetette Otto Frederick Rohwedder új találmányát, a szeletelőgépet.
Az egyik első reklám szerint a szeletelt kenyér jelentette a legnagyobb előrelépést az emberi civilizáció fejlődésében a csomagolt kenyér óta, de sok helyi mégsem volt meggyőzve. Leginkább azért, mert a szeletek plöttyedtek voltak, dőltek jobbra-balra, és kevésbé voltak étvágygerjesztők, mint egy jól összerakott vekni. Arról nem is beszélve, hogy sokkal hamarabb kiszáradtak a szeletek, mint ha egyben maradtak volna. Rohweddernek erre is volt egy megoldása: a felszeletelt kenyér két végébe beszúrt egy-egy U alakú tűt, ami egyben tartotta a veknit. Még használati utasítást is mellékelt e szeletelt veknihez:
- Nyissa ki a csomagolást az egyik végén!
- Húzza ki a tűt!
- Vegyen ki annyi szeletet, amennyire vágyik!
Rohwedder már a fejlesztés során is ilyen vásárlóközpontúan állt a szeletelőhöz. Sokakkal beszélgetett arról, hogyan szeretik a kenyerüket, főleg háziasszonyokkal. Azt is megkérdezte, hogy számukra milyen vastag az ideális szelet, és a válaszok alapján állította be a gépén a félhüvelykes (1,27 cm) vastagságot. Összeállt egy Frank Bench nevű pékkel, aki a kenyértésztát és a kezdőtőkét vitte a bizniszbe, és 1930-ra már szinte minden amerikai városban megjelent a szeletelt kenyér.
Bár elsőre úgy tűnhet, hogy ezzel csak az emberi lustaságot támogatták, valójában egy egyre nagyobb problémára ajánlottak megoldást. A gyárban készült kenyerek egyre puhábbak voltak, hogy úgy tűnjön, mintha frissen kerültek volna ki a sütőből, emiatt viszont szinte lehetetlen volt otthon szépen felszeletelni a vekniket. Márpedig a 20. század elején az amerikaiak a napi kalóriabevitelük harmadát kenyérrel intézték el, így a problémával mindenki találkozott. A tökéletesen, precízen felszeletelt kenyerek hamar belopták magukat az amerikai szívekbe, és innen eredeztethető, hogy ha valamit valaki nagyon jónak tart, akkor azt mondja rá, hogy az a legjobb dolog a szeletelt kenyér feltalálása óta.
Kicsit talán túl népszerűek is lettek, ugyanis 1943-ban betiltották a szeletelt kenyeret. Ennek semmi köze nem volt magához a kenyérhez, nem lett rosszabb a minőség, és nem derült ki, hogy ólmos-arzénos keverékkel sütötték volna a vekniket. Viszont világháború volt, és az állam úgy döntött, spórolni kell a csomagoláshoz használt viaszos papírral, a liszttel és más alapanyagokkal, valamint a szeletelőgépekbe kerülő acéllal.
„Az amerikai háziasszonyok […] hiába keresték a nagymama recés kenyérvágó kését, álmos férjek ugrottak ki az ágyból, és hajnali tanácskozásokat tartottak a sütőipari kézikönyvek felett, amik úgy hangzottak, mint egy golflecke: »Lefelé nézz. Tartsd a szemed a veknin. Ne nyomd össze.« Aztán jött a szomorúság, a szitkozódás, a féloldalas szeletek, amiket még a kenyérpirító is kilökött magából, aztán a rohanás a közeli pékségbe néhány zsömléért. De a legtöbb háziasszony fűrészelt, mogorván tovább – a háború kezdett egészen borzalmassá válni”
– írta a Time 1943-ban.
Ez természetesen nem tetszett a szeleteltkenyér-rajongó amerikai népnek, így két-három hónap után vissza is vonta a kormány a tiltást. A New York Times ezt azzal a címmel jelentette be, hogy „A szeletelt kenyér visszakerült a polcokra; A háziasszonyok hüvelykujjai ismét biztonságban”.
